Nehéz nyelv a magyar

Sajnos már tíz éve nincs köztünk a sokak által tisztelt és szeretett Janikovszky Éva. Ezzel az írásával emlékezünk rá

Igen, azt mondják mindazok, akik magyarul tanulnak: nehéz nyelv a magyar. Mert nem hasonlít egyik általuk ismert nyelvhez sem, legyen az angol, német, francia, orosz, spanyol vagy kínai.

Ezt hallván a magyar embert elégedettség tölti el. Micsoda szerencse, hogy mi ezt a nehéz nyelvet minden fáradság nélkül, szinte észrevétlenül sajátíthatjuk el, méghozzá anyanyelvi szinten.

Hogy mitől nehéz a magyar nyelv, azt a külföldiek tudnák pontosan megmondani. De mi van velünk, akik már kisded korunkban magyar mondókákon, altatókon nevelkedve gazdagíthattuk szókincsünket? (Jó, megengedem, van akinek csak a rádió és tévéreklám szövegei, versikéi jutottak, de mindenesetre valamennyien magyar szövegkörnyezetben nőttünk fel.)

Mit tagadjuk, velünk sincs minden rendben, ami magyar nyelvtudásunkat illeti. Én úgy tapasztalom, hogy honfitársaim jelentős része nem beszéli a magyart. Sőt, nem is érti. Mire gondolok? Megmagyarázom.

Nos, én – hajdani polgári neveltetésemnek köszönhetően – ha valahova belépek, köszönök. Azt mondom magyarul: Jó napot kívánok! No, most ezt vagy nem értik, vagy nem hallják, vagy talán nem is akarják, de tény, hogy csak a legritkább esetben köszönnek vissza. S ugyanez a helyzet távozóban a viszontlátással is.

Én – beismerem, kissé túlozva – mindent megköszönök. S noha nyelvi nehézségekkel nem kell számolnom, szinte ünnepi esemény, ha valaki azt válaszolja, szívesen.

Csak egyetlen, százszor eljátszott példa. A kis postahivatalban, ahová évtizedek óta járok, beállok a szőke hölgy ablaka előtt araszoló sorba. Ismerhetne már, mint évtizedes ügyfelet, ha valaha is felnézett volna. De nem nézett fel. Jó napot kívánok! Köszönök rendületlenül vagy tizenegy éve. Meg se hallja. Nyújtom a csekkeket meg a pénzt. Gyorsan, szakszerűen ellenőrzi a kis cetlimen összesített befizetendő összeget, a csekket egymás után a stempliző szerkentyűbe helyezi, gyors mozdulattal letépi a feladóvevényeket, s a visszajáró pénzzel együtt elém löki. Köszönöm szépen, mondom. Fáradtan maga elé néz, nem reagál. Megsajnálom. Elég unalmas lehet egész nap ezt csinálni. Minden jót! – kurjantom lelkesen búcsúzóul. Semmi. Már a következő ügyfél áll az ablaka előtt, ő meg csak maga elé néz.

A jelenet mindennapos, boltban, hivatalban, rendelőben, mindenféle ügyintéző helyen. Megszoktuk.

Vannak persze üdítő kivételek, például az új kislány az önkiszolgáló bolt pénztárában. Alighogy a színe elé kerülök, rám köszön, kedvesen, harsányan: Jó napot kívánok! Boldogan viszonzom. S miután fizettem, távozóban szinte egyszerre mondjuk: viszontlátásra.

Teli kosarammal megfigyelő állásba vonulok: igen, mindenkinek köszön. Ismeretlenül is üdvözlöm az anyukáját.

De az igazán döbbenetes élmény a szépséges kínai hölgy volt. Letévedtem nemrégiben nyitott boltjába, zoknit kerestem. Jó napot kívánok, lelkendezett tökéletes magyar kiejtéssel, mivel szolgálhatok? Mondtam, hogy zoknit keresek. Elém rakta a teljes zoknikészletét, sajnos, nem találtam megfelelőt, így megköszöntem fáradozását, és elbúcsúztam. Mire ő: Nagyon szívesen. Tessék benézni máskor is. Jövő héten jön új zokni. Viszontlátásra! Mindezt szép magyar nyelven, kedves mosollyal.

Eltöprengtem a történteken. Nem, itt nemcsak a kínai anyuka gondos neveléséről van szó. Ez a fiatal nő idejött Magyarországra. Vasszorgalommal megtanulta nehéz nyelvünket. Be akar illeszkedni. Itt akar boldogulni.

De ugyan kitől tanult? Az utolsó magyar boltostól, aki – nyilván már nyolcvan felett – most kínaiaknak adja át a jó kereskedő hajdani udvarias sztereotípiáit? Jó volna megtalálni azt az öreg boltost. Talán vállalna magyar tanítványokat is.