Neked hogyan sikerült?

A fenti kérdést nap mint nap felteszik nekem, ugyanis több éve szívtam el életem utolsó szál cigarettáját

Megjelent: 2009. július

Kapcsolódó cikkek

A címben szereplő kérdést nap mint nap felteszik nekem barátaim, ismerőseim. Hat évvel ezelőtt, március 13-án szívtam el ugyanis – reményeim szerint – életem utolsó szál cigarettáját.

Sűrűn elragad még ma is a „milyen jó, hogy nem dohányzom” életérzés. Jó, hogy a kisebb füst sem zavar már, jó, hogy nem kell szégyenkeznem savanyú szagú függönyeim, és ruházatom miatt. Moziban koncentrálhatok a filmre, és az utolsó fél órában nem azon jár az eszem, hogy mikor jutok már ki újra az utcára, ahol rágyújthatok.

Meghazudtolom a biológia törvényeit: míg ifjúkoromban fuldokoltam 2-3 emelet megmászása után, addig ma – 37 évesen – nehéz nekem olyan hegyi emelkedőt mutatni, amely lihegésre késztetne. Szükségem is van bizony az ilyenfajta kondira, hiszen postai kézbesítő-ellenőrként dolgozom – és éppen Budán!
 

Dohányzásom története szinte már a születésem előtt megkezdődött: bagós családba születtem. Nagyapámnak sikerült még idejében szakítania káros szenvedélyével, miután szívgyógyásza válaszút elé állította: vagy leszokik, vagy meghal. Apámnak már nem sikerült a jó utat választania: 50 évesen elhunyt. Halálának közvetlen oka tüdőembólia volt. Gyermekkoromban bármerre néztem a lakásban, mindenütt (vécében, asztalon, kályhán) megbontott cigarettásdobozok hevertek.

Látom magamat másodikos középiskolásként, ahogy rágyújtok a fiúvécében. Azaz, bocsánat, a Füst Milán klubban, ahogy mi neveztük. Milyen büszkén pöfékeltem a negyedikesekkel társalogva!

Még a filmek is a dohányzás felé taszítottak. Amikor az általam tisztelt főhős gondolkodás közben rágyújtott egy-egy cigarettára, azt hittem, ha ezt a könnyen gyakorolható szokásukat átveszem, majd jön a többi tulajdonság is. Meg különben is: ők aztán tudják, hogyan kell élni!

A szükséges mennyiség lassan ugyan, de évről évre növekedett. Eljutottam a cigi-kávé típusú „reggelihez”, hiszen nem volt többé türelmem kivárni legalább néhány falat étel elfogyasztását.

Az otthonomat telefüstöltem, másutt meg kikényszerültem a hideg, szeles udvarra. Ha anyagilag rosszul álltam, olyan cigarettákat szívtam, hogy „ízüket” felidézve még e sorok írása közben is kavarog a gyomrom. De a lényeg az volt, hogy a szükséges nikotinadag meglegyen! Ellenkező esetben nyughatatlan lettem, és szédültem. Kétszer próbáltam leszokni, eredménytelenül.

2003 márciusára már nem értem be napi két doboznál kevesebbel. Egyre jobban tudatosult bennem, hogy amit teszek, meglehetősen életellenes. És persze egyre jobban szégyelltem is magam kontrollálhatatlanná vált szokásom miatt, míg fel nem virradt a napja, hogy azt mondjam: „Elég!” Különben én is napi öt doboznál állapodom meg, mint a házunk melletti üres telken a parkolóőr. Na, neeem!

Akkoriban futótűzként terjedt a híre egy újfajta leszoktató módszernek. Ismerőseim „mágneses kezelés” néven emlegették.

Ennek során az ember fejére egy fémsisakszerű valamit tesznek, és enyhe elektromosság útján gyakorolnak hatást az agyra. Sokan vitatták hatékonyságát, de amikor megláttam az egyik újságban a KRESZ-táblára hasonlító, áthúzott cigarettát és alatta a telefonszámot, hamarosan tárcsáztam. Afféle szerencsejátékosként arra gondoltam: egy karton cigi árát miért ne kockáztathatnám meg?! Sok vesztenivalóm nem volt...

Egy-egy újabb cigaretta nélküli nap után nem szégyelltem vállon veregetni magam

Tényleg igaz, amit lépten-nyomon hangoztatnak: az első három hét a legnehezebb. Először a perceket számláltam, majd az órákat, végül már csak a napokat. A napokból is lassanként hetek lettek. Mivel vallásos ember vagyok, egy-egy „ha most nem gyújtok rá, beledöglök” típusú roham közepette gyakran mondogattam magamban: Nem az Isten akarata, hogy visszatérjek az „egyiptomi fogságba”. Ahogy telt az idő, önbecsülésem is egyre nőtt; nem szégyelltem magam vállon veregetni egy-egy újabb, cigaretta nélküli nap után.

Ha megkívántam a bagót, akkor a természethez fordultam: vagy ilyen műsorokat sugárzó adót néztem, vagy közvetlen környezetemben kerestem egy virágot, vagy mondjuk egy akváriumot. Ezek részleteire próbáltam koncentrálni. (Így rossz példával sem kellett szembesülnöm, mivel elég kevés a dohányzó hal, pláne szobanövény.)
 

A cigi iránti vágy nem folyamatos volt, hanem időről időre fellángoló. Hamar megtanultam: ha a kritikus öt-tíz percen keresztülvergődöm, a kínzó érzés enyhülni fog. Ezek a fellángolások azután egyre ritkábban jelentkeztek, végül néhány hét után köddé váltak.

Az azért néhányszor előfordult még, hogy ellenállhatatlan kényszert éreztem kiszaladni a szomszéd utca egyik trafikjába, ahol csak egy-egy jófajta csokival sikerült kiváltanom magamat az őrjöngő nikotinvágy karmai közül. Kicsit el is híztam. De még ez a kép is jobb volt rólam, mint amikor cigaretta lógott a számban! Sőt, így is könnyedebbnek éreztem a mozgást! Ráadásul a súlyfeleslegtől már sokkal könnyebb volt megszabadulnom, mint a cigarettától.

Addigra már – krisztusi korban voltam ekkor – leszoktam ugyan a másoknak való megfelelésről, mégis hízelgett a hiúságomnak az a „nem is hittük volna rólad”-féle csodálat, amely körülvett.
 

Leszokásomnak mintegy késői jutalmaként 2008 nyarán megszületett második lányom, négytagúra bővítve családomat. Nincs túl sok kétségem afelől, hogy az én lányaim sem fogják tudni száz százalékig legyőzni kíváncsiságukat, és kipróbálják: milyen érzés „füstölögni”.

De ha már betérnek Nikotin úr műhelyébe, ne álljanak be inasnak! Ugyanis „ő” a lehető legrosszabb főnök: alig ad valamit, de sokat követel, és kisajtolja belőlünk az életerőt.

Én már csak tudom.

Vote it up
247
Tetszett?Szavazzon rá!