Nem akarok megnémulni!

Van mobiltelefonom, hangpostafiókom és e-mailem, mégis magányos vagyok

Furcsa dolog történt a kommunikációs forradalom kellős közepén: már nem beszélgetünk egymással.

Nemrég a parkban sétáltam egy barátommal, ám megcsörrent a mobiltelefonja, s ezzel félbeszakadt a csevegés. Egészen addig élveztük a kellemes napsütést és egymás társaságát, aztán hipp-hopp, megszűntem létezni az illető számára.

A parkban rengetegen járkáltak fülükre szorított mobiltelefonnal. Úgy mentek el a többi ember mellett, hogy rájuk se néztek. Senkit nem üdvözöltek, figyelemre sem méltatták a kisbabákat, nem álltak le megsimogatni a kutyákat. Az emberi érintkezésben egyre nagyobb tért hódít az elektronikus hang.

A telefon eredetileg azt a célt szolgálta, hogy kapcsolatba léphessünk azzal, aki távol van. Most pedig a telefonáló mellett ülő ember érzi azt, hogy távol van. Nemrég három barátommal együtt autóztunk valahová. A vezető csöndre intett bennünket, mert nem jól hallotta azt, akivel mobiltelefonon beszélt. Ott ültünk négyen egy kocsiban, és nem tudtunk beszélgetni egy olyan készülék miatt, mely épp a kommunikáció megkönnyítésére hivatott.

Miért van az, hogy minél több eszköz köt össze bennünket, én annál elszigeteltebbnek érzem magam? A kommunikációs technika minden újabb vívmánya elvesz valamennyit az emberi érintkezés bensőségéből. Az internetes levelezés és „chat” lehetővé teszi, hogy kapcsolat tartsunk anélkül, hogy látnánk vagy hallanánk egymást. A hangposta segítségével beszélgetéseket lehet lebonyolítani úgy, hogy utol sem kell érnünk a másikat. Ha a mama kérdez valamit, otthagyom neki a választ az üzenetrögzítőjén.

Az emberek közötti kapcsolat szinte minden formája immár automatizált, az elidegenedési index pedig csak növekszik. Már azért sem kell felhívni senkit, hogy megtudjuk valakinek a telefonszámát. A tudakozó is szinte teljesen automatizált. Tankolás a benzinkútnál? Miért fáradnánk azzal, hogy váltunk néhány szót a kutassal, ha a hitelkártya használata révén ez nem szükséges? Betételhelyezés a bankban? Miért beszélgetnénk az ügyintézővel, aki esetleg a szomszédunk, ha elég beilleszteni a kártyánkat az ATM-be?

Nem vagyok a technikai fejlődés ellenzője. De olyan velejárói vannak, hogy beleborsódzik a hátam

Természetesen nem vagyok a technikai fejlődés ellenzője. Van mobiltelefonom, hitelkártyám, hangpostám és e-mailem. Ma már nem lehet nélkülük élni. Mind nagyszerű dolog arra a célra, amire tervezték. Csak hát olyan velejáróik is vannak, amelyektől borsódzik a hátam.

Egyre többször kapom magam azon, hogy az e-mail mögé bújok, amikor személyesen kellene megvitatnunk a dolgot. Vagy örülök, ha hangpostán kapok választ, mert nincs időm beszélgetni. Az az iparág, mely a kapcsolattartást hivatott elősegíteni, egyre magányosabbá tesz.

Ezért a magam részéről korlátozásokat vezettem be a technika használata terén: nem küldök e-mailt olyanoknak, akik a közelben laknak, baráti társaságban nem használom a mobiltelefonomat, és ha otthon vagyok, kikapcsolom a hangpostát.

Mire jó ez az egész „hűha-technika”, ha nincs mellettem senki, aki hallja, amikor felkiáltok, hogy „hűha!”

Vote it up
34
Tetszett?Szavazzon rá!