Nem az a baj, ha valaki kér

Egyszerűen nem tudom, a szívemre hallgassak-e, vagy az eszemre, a szememnek higgyek, vagy a szavaknak

Megyek az utcán, és mindenünnen súlyos beteg, nyomorék és éhező boldogtalanok ugranak elém, nyakukban tábla lóg, amelyen jól olvasható, milyen kór eszi őket, miközben őnékik meg nincs mit.

A kolbászos tojásrántotta jut eszembe, amit reggelire sütöttem, meg a kisautó, amiből kiszálltam, meg a jó meleg paplan, ami alatt aludtam, pedig még tető is van az ágyam felett. A szívem összefacsarodik, és adok. És cserébe elhangzik egy köszönöm, és ez pár percre átmelegíti a szívemet, mosolyt csal az arcomra, lépteim könnyebbé válnak, és úgy érzem, jó ember vagyok.

Amíg el nem érek a következő sarokig, ahol újabb tenyerek nyúlnak felém, esdeklő tekintetek kapaszkodnak az enyémbe, újabb sanyarú sorsokról olvashatok nyakba aggatott kartontáblákról. És én megint adok. És a következő saroknál már kezd oszladozni bennem a magamról festett rózsaszínű kép, és kétely ül az elmémre, hogy talán nem is jó ember vagyok, hanem hülye.

Mert az állítása szerint jó ideje kéregető asszony legalább százkilós, a mankóval kéregető srác úgy fut, mint a nyúl, ha már nála a kétszázasom, a szélvédőmosó fiú pedig akkor is lemossa az üveget, ha kézzel-lábbal tiltakozom, és jaj az ablaktörlőmnek, ha nem honorálom…

Egy barátnőmtől cigit kunyerált egy harmincas, nagydarab férfi a körúton. A barátnőm nem dohányzik. Akkor adj pénzt, mondta a férfi. Nem adott. A férfi lehordta mindennek, még meg is lökdöste, amiért nincs benne semmi együttérzés…

Szóval megyek az utcán, és már nem tudom, a szívemre hallgassak-e, vagy az eszemre, a szememnek higgyek, vagy a szavaknak. Van köztük, akinek valóban nincs. Olyan is van bőven, aki önhibáján kívül került abba a helyzetbe, hogy koldulnia kell. De vajon melyikük az?

Hazafelé meglátom az öreg Ivánt, a cipője saját gyártmány, a talpa autógumi, a teteje rongy, minden ősszel újragenerálozza. Nagy, foszlott zsákot cipel, púpos a sok összegyűjtögetett fémdoboztól, holnap majd pénzre váltja a beváltóhelyen. Már nyúlok is a zsebembe, talán maradt még benne némi apró, de Iván kikéri magának. Nem vagyok én koldus, mondja büszkén, hanem hajléktalan! Ám ha kapna egy flakon forró vizet, azt megköszönné, meg esetleg egy tubuska mustárt, mert nincs annál finomabb.

Nem az a baj, ha valaki kér. (Ha kér, nyilván rászorul, máskülönben minek állna ki a flaszterra forróságban, esőben, jeges szélben?) Az a baj, ha zsarol, ha fenyeget, ha követel, ha baleknak néz.

Nem az a baj, ha valaki kér, hanem az, hogy egyre többen kerülnek olyan helyzetbe, hogy kérniük kell. Aki szépen kér, az szerintem igazi szolgáltató. Nagy dolgot ad a pénzemért cserébe: pár órára jobb embernek érezhetem magam, ráadásul újraértékelhetem mindazt, amim van. Kinek nem éri meg ez egy kis apróért? Akár csak úgy, zsebből, akár hivatalos helyre utalva, hogy biztosan ahhoz jusson, aki valóban esélytelen.

Vote it up
266
Tetszett?Szavazzon rá!