Nem kell mindig különóra

Érdemes tanítás utáni programokra járatni a gyerekeket, vagy jobb, ha hagyjuk őket szabadon játszani?

Tavaly ősszel egészen szokatlan tanévet kezdtem. Nem írattam be a csemetéimet semmiféle tanítás utáni programra. Úgy döntöttem, ezúttal nem lesz se úszóedzés, se zongoralecke, se játszóház. Semmi a világon.

Mihelyt elkészültek a házi feladatukkal, szabadon gazdálkodhattak az idejükkel, egyetlen kikötést tettem: legfeljebb egy órán át tévézhetnek. Fiaim, a tizenegy éves Ben és a kilencéves Nick eleinte nem tudtak mit kezdeni a váratlanul az ölükbe hullott, megtervezetlen szabadsággal. Úgy kellett kituszkolnom őket az ajtón egy labdával, biciklivel vagy rollerrel. – Tessék játszani! – rivalltam rájuk.

Rájöttem, a különprogram-mentesítéshez idő, türelem és az a meggyőződés kell, hogy nem okvetlenül szükséges az általános iskola befejezéséig tízoldalas önéletrajzot összehozni. Az igazat megvallva, azért hagytuk abba a sok ide-oda futkosást, mert nem bírtam idegekkel. Mosolyogni sem maradt erőm, nemhogy fogat mosni. A gyerekek sem viselték sokkal jobban a megpróbáltatásokat.

Amikor – immár gimnazista és főiskolás – gyermekeim kicsik voltak, bedőltem a modern nevelés kimondatlan, mégis buzgón követett szólamainak. Eszerint először is minél többféle tevékenységgel kell megismertetnünk porontyainkat. Elvégre sohasem tudjuk, hol bukkanunk csodagyerekre. Ha pedig egy csöppség akár szikrányi tehetséget is mutat, azt egyéni oktatással, korrepetálással, hetente többszöri gyakorlással kell kibontakoztatni. Egyetlen perc sem múlhat el hiába. Isten ments, hogy a naptárban kihasználatlan pillanatok maradjanak. Megeshet, hogy ivadékunk éppen azt a képességét hagyja parlagon heverni, amely bejuttatná a Harvardra.

Fennáll a veszély, hogy nem jut idő a gyerekkor lényegi összetevőire, a barátkozásra, az önfeledt mászkálásra

A lehetőségek felkínálása jól hangzik, de ha túlzásba visszük, az egész család tébolyult időbeosztásra kényszerül, amelyből végképp kiszorul a gyermekkor lényegi összetevője, a barátkozás, önfeledt mászkálás.

Nem úgy, mint nálunk tavaly ősszel. Együtt ültünk a vacsorához, meséltünk, kikapcsolódtunk. Egyszer megfigyeltük, amint a varjak légitámadást indítottak a macskánk ellen. A srácok kerékpároztak, rolleroztak, kosaraztak. Senki sem számolta a pontokat.

Annyit hancúroztak a kertben, hogy helyenként teljesen kikopott a fű. Összemelegedtek a környékbeli lurkókkal, akik minden különösebb nekikészülés nélkül átruccantak hozzánk focizni. Utolértem magam olvasásban, varrásban. Még a süteményreceptjeimet is rendbe raktam.

Annyira megkedveltük a békés estéket, hogy egyáltalán nem sírjuk vissza a korábbi rendszert. Idén ősszel semmire sem írattuk be Bent és Nicket, nekik pedig eszükbe sem jut panaszkodni emiatt. Talán mert a sok szabadidő megtanított bennünket, hogy értékeljük egymás társaságát.

Vote it up
178
Tetszett?Szavazzon rá!