Nem kell tökéletesnek lenni!

Az élet nem csapda; nem azért van, hogy beleessünk

Kapcsolódó cikkek

Rabbi vagyok, s minél többet foglalkozom az emberek problémáival, illetve minél őszintébben vizsgálom saját életemet, annál inkább úgy látom, hogy sok szenvedés arra a téves nézetre vezethető vissza, mely szerint tökéletesnek kell lennünk, az emberek csak akkor szeretnek minket.

Semmi sem okoz szorongatóbb érzést, mint annak a tudata, hogy nem vagyunk méltóak a szeretetre. És semmi sem táplálja jobban e meggyőződésünket, mint az a gondolat, hogy ha valami rosszat teszünk, azzal okot adunk Istennek és a hozzánk közelállóknak arra, hogy ne szeressenek bennünket.

A tökéletességnek ezt az igényét a szüleink ültethették belénk, akik őszintén szerettek bennünket, és ennek bizonyítékaként legapróbb hibáinkat is kijavították, szüntelenül jobb teljesítményre sarkallva minket. Meg a tanáraink, akik csak a hibátlan dolgozatokat tartották dicséretre méltónak, és ingerültté váltak, valahányszor hibát vétettünk. Egyszer részt vettem egy tehetségesnek mondott tanárnő másodikos elemistáknak tartott óráján. Helyesírási gyakorlás keretében két csapatra osztotta az osztályt. Minden gyerek kapott egy betűt az ábécéből. Aztán a tanárnő mondott egy szót, és azoknak, akiknek a betűje szerepelt az adott szóban, ki kellett szaladniuk hozzá, hogy helyesen kibetűzzék a szót. Az a csapat, mely először lett kész, pontot kapott, a hiányzó vagy felesleges betűkért viszont levonásban részesült.

Félóra leforgása alatt tanúja voltam annak, hogy jó néhány gyereknek javult a helyesírása, mások pedig megtanulták a keserű leckét, hogy lassúak, buták, és a csapatuknak csak pontveszteséget hoztak. A tanárnő hangjában egyértelmű rosszallás érződött. Távozóban azon morfondíroztam, mi értelme ennek.

De ami a legszomorúbb, talán vallási vezetőink is ugyanezt a tudatot plántálták belénk – hogy Isten a jó és a rossz szigorú elveihez mér bennünket, tud minden rossz cselekedetünkről, még legtitkosabb gondolatainkról is, s minden elkövetett vétkünk elszakít bennünket a szeretetétől. De hát miért ítélt volna bennünket Isten eleve bukásra, oly magas mércét állítva elénk, melynek alighanem egyikünk sem képes megfelelni? Túl jól ismer minket, semhogy tökéletességet követeljen tőlünk!

Vallási szemléletem legtalálóbb summázatát egy autó lökhárítójára ragasztott matricán olvastam: „Isten mindenképpen szeret téged.” Istennek csalódást okozhat jó néhány tettünk, de sohasem csalódhat abban, hogy kik is vagyunk valójában: a jó és a rossz tudásának következményeivel küszködő, esendő emberek. Ő különbséget tud tenni a bűnös cselekedet és az egyén között, akit nem ítél kárhozatra azért, mert rosszat tett.

Szüntelenül törekednünk kell arra, hogy minél jobbá váljunk, de embernek lenni soha nem jelenthet tökéletességet. Oly sokszor kerülünk bonyolult helyzetekbe, hogy nincs ember, aki mindig helyesen oldaná meg e konfliktusokat. David Burns pszichiáter írt egyszer egy neves ügyvédről, aki betegesen félt attól, hogy ha hibázik vagy elveszít egy pert, a kollégái többé nem fogják tisztelni. Amikor mesélt nekik erről a félelméről, meglepődve észlelte, hogy ha hibát követett el, a kollégái csak még jobban kedvelték, mert emberibbnek tűnt a szemükben.

Ugyancsak emlékszem olyan esetekre, amikor be kellett vallanom a gyerekeimnek, hogy valamit rosszul tettem, s mennyire féltem, hogy ezért kevésbé fognak tisztelni. Meglepődve tapasztaltam, hogy csak még jobban szerettek, amiért kész voltam beismerni a hibáimat. Többet jelentett nekik az őszinteségem, mintha tökéletes lettem volna.

Az emberek néha nem tudják elviselni a hibáinkat. Szüleinknek talán tökéletes gyerekekre van szükségük, a házastársunk azért nyaggat a hibáinkért, mert szeretné, ha megjavulnánk. Barátaink esetleg azért engesztelhetetlenek, mert kudarcunk épp sérülékeny időszakukban érte őket.

A bűntudat káros, ha megbénítja az egyént annak tudatával, hogy értéktelen és szeretetre érdemtelen

Az ilyen reagálások bűntudatot ébreszthetnek bennünk. De mielőtt elmerülnénk az önvádban, meg kell kérdeznünk magunktól, valóban indokolt-e.

Néhány évvel ezelőtt egy héten belül két idős asszony halt meg a hitközségünkben. Egyazon délután kerestem fel mindkét családot. Az első helyen a legidősebb fiú ezzel fogadott: – Az én hibám, hogy anya meghalt. Ragaszkodnom kellett volna hozzá, hogy költözzön Floridába, el kellett volna vinnem őt erről a szörnyű hideg helyről. Ha így teszek, még ma is élne.

Próbáltam megvigasztalni, azután elmentem a másik családhoz, ahol a legidősebb fiú így szólt hozzám: – Úgy érzem, én tehetek róla, hogy a mama meghalt. Bárcsak ne erősködtem volna annyira, hogy költözzön Floridába. A hosszú repülőút és a hirtelen éghajlatváltozás túl sok volt neki.

Ha indokolt a bűntudat, vigyázzon, hogy az érzés a tettre vonatkozzék, ne önmagára! A házassági ígéretét megszegő férj, vagy a feleség, aki túl sokat költekezik, jogosan érez lelkifurdalást. A bűntudat fontos ösztönző szerepet játszik a változásban. De felesleges, sőt káros, ha az egyént megbénítja annak tudatával, hogy értéktelen és szeretetre érdemtelen.

Amikor rosszat teszünk, olyan helyzetet teremtünk, ahol énünk jobbik fele harcba keveredik a gyengébb, önzőbbik felével. Oda az egység érzése, mely képessé tesz arra, hogy számunkra fontos dolgokat cselekedjünk.

Harmincéves pályafutásom során, rabbiként a legnehezebb – s egyben legszemélyesebb – beszédet jom kippurkor mondtam, egy évvel azután, hogy fiunk, Aaron tizennégy éves korában meghalt. Az engesztelés zsidó ünnepe ez, amikor megbékélünk, azaz megosztott, gyarló énünk ismét egységessé válik. Tudtam, elsődlegesen arról kell beszélnem, mit jelentett számomra Aaron elvesztése, és hogyan vagyok képes mégis hinni egy olyan világban, ahol gyermekek halnak meg.

Gondolataimhoz az ösztönzést Shel Silverstein A hiányzó rész című kis könyvéből vettem, mely voltaképpen felnőtteknek írt tündérmese. Egy kerékről szól, melyből hiányzott egy rész. Jókora körcikket vágtak ki belőle. A kerék szerette volna, ha semmije sem hiányzik, szeretett volna újra teljes lenni, ezért útnak indult megkeresni a hiányzó részét. De minthogy hibás volt, és csak nagyon lassan tudott gurulni, útközben rácsodálkozhatott a virágokra. Elbeszélgetett a gilisztákkal. Élvezte a napsütést. Különféle darabokra bukkant, de egyik sem illett hozzá. Ott is hagyta őket mind az út szélén, és tovább keresett.

Aztán egy nap talált egyet, mely tökéletesen illett hozzá. A kereket boldogság töltötte el. Végre teljes egész lett, semmije sem hiányzik! Magába illesztette hát az újra meglelt darabot, és gurulni kezdett. Most, hogy teljesen kerek lett, szélsebesen tudott pörögni-forogni, túl gyorsan, semhogy észrevegye az útszéli virágokat vagy szóba elegyedhessen a gilisztákkal. Amikor rádöbbent, mennyire másnak tűnik a világ, ha ilyen gyorsan gurul, megállt, az út szélére dobta meglelt darabját, és lassan továbbgördült.

A történet tanulsága, mutattam rá, hogy különös módon sokkal teljesebbek vagyunk, ha hiányolunk valamit. Az az ember, akinek mindene megvan, bizonyos értelemben szegény. Soha nem fogja megtudni, mit jelent sóvárogni valami után, reménykedni valamiben, táplálni a lelkét valami jobb ígéretével. Soha nem lesz része a felemelő élményben, hogy valaki, aki szereti, megadja neki, amit mindig szeretett volna, amire oly régóta vágyott.

Ép és egészséges az az ember, aki elfogadta létének korlátait, akinek volt hozzá bátorsága, hogy leszámoljon az illúzióival, s nem érezte kudarcnak, amiért így tett. Van valami tökéletesség abban a lényben, aki megtapasztalta: elég erős ahhoz, hogy épen kerüljön ki egy tragédiából, aki elveszítheti egyik szeretettjét és mégis teljes személy marad. Megjárta a maga poklát, és sértetlenül került ki belőle.

Az élet nem holmi csapda, melyet Isten állított nekünk, hogy elítélhessen minket, ha belesünk. Az élet nem helyesírási verseny, ahol hiába írtál jól megannyi szót, kizárnak, ha egyet is elvétesz. Inkább a baseballidényhez hasonlít, ahol a legjobb csapat is elveszíti mérkőzései harmadát, és a leggyengébbnek is vannak dicsőséges pillanatai. Célunk az, hogy több mérkőzést nyerjünk, mint amennyit elveszítünk.

Ha elfogadjuk, hogy a gyarlóság része emberi mivoltunknak, és tovább éljük, sőt élvezzük az életet, olyan teljességre tehetünk szert, melyről mások csak álmodozhatnak. Meggyőződésem szerint ez az, amit Isten elvár tőlünk – nem a tökéletességet, nem is azt, hogy soha ne hibázzunk, hanem a „Légy teljes!” kívánalmát.

S végül, ha elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy szeressünk, erősek ahhoz, hogy megbocsássunk, nagylelkűek, hogy osztozzunk mások örömében és bölcsek, hogy tudjuk, a mérhetetlen szeretetből mindünknek bőven jut, akkor a teljességnek olyan fokát tapasztalhatjuk meg, melyet rajtunk kívül más teremtmény soha nem ismerhet meg.

Visszatérhetünk a paradicsomba.

Vote it up
4
Tetszett?Szavazzon rá!