Nem lehet igaz?!?

Öt hihetetlen, mégis igaz egybeesés a történelem különös rejtélyei közül, például két fivér tragikus találkozása ugyanazzal a taxival

Kapcsolódó cikkek

 

The Actor and the President’s Son
In the 19th century, Edwin Booth was recognized as America’s greatest actor. His reputation was described as mythic, and a statue of him stands in Manhattan’s Gramercy Park.

In his time, Edwin was as famous as George Clooney is today, as classy as Clive Owen, as lusted after as Johnny Depp, and as awesome as Josh Brolin. He even looked suspiciously like Robert De Niro. But there’s something else …

Where It Gets Weird Booth performed a heroic act, one that would have gotten him into the history books under different circumstances. It took place during the Civil War at a train station in Jersey City. According to the young man Edwin Booth saved, the incident occurred when he was inadvertently knocked off the platform by the teeming crowd.

“I was twisted off my feet,” wrote the young man, “and had dropped into the open space and was personally helpless when my coat collar was vigorously seized, and I was quickly pulled up and out to a secure footing on the platform. Upon turning to thank my rescuer, I saw it was Edwin Booth.”

Imagine if you, as a kid, fell off a ledge and were caught by Chuck Norris. That’s what it was like for this kid.

Where It Gets Even Weirder Two weeks later, Booth received a letter of commendation from an officer on the staff of General Ulysses S. Grant. It turned out that the young man Edwin had saved was actually Robert Todd Lincoln, the son of President Abraham Lincoln.

That act of heroism would have gone down as the only, unlikely interaction between the Booth family and the Lincoln family, had Edwin’s brother, John Wilkes, not gone off the deep end several months later.

Two Brothers, One Bike, One Cab
We’re going to be honest with you: There is really no way to build up the following story. It’s just one of those things that is mathematically possible in the vastness of the universe, but when it happens, it’s creepier than those little twin girls from The Shining.

Where It Gets Weird In July 1975, newspapers on both sides of the Atlantic went nuts over the death of 17-year-old Erskine Lawrence Ebbin, a poor kid knocked off his moped by a taxi in Hamilton, Bermuda.

You see, the previous July his brother was killed … on the same street … also by a taxi. Both kids were 17, and they were hit almost one year apart. Oh, and they happened to be driving the same moped. Well … okay. Mopeds are inherently unsafe, right? And maybe they both drove recklessly. It could happen.

Where It Gets Even Weirder The two brothers were killed by the same taxi. With the same driver. Carrying the same passenger.

Whoa …

The Synchronicity of Dennis the Menace
In March 12, 1951, Hank Ketcham’s Dennis the Menace comic strip ran for the first time in American newspapers.

Where It Gets Weird Just a few hours before Ketcham’s Dennis the Menace debut, issue No. 452 of the British comic book The Beano hit newsstands on the other side of the Atlantic. This particular comic was notable for featuring the first appearance of a comic strip character that went on to become cartoonist David Law’s most famous creation: Dennis the Menace.

Where It Gets Even Weirder So their comic strips’ stars had the same exact name and for some bizarre reason were published on the same exact day. That means the guy in England just ripped off his American counterpart, right? Or vice versa? Nope. By all accounts, neither man knew or had any way of knowing that there was an equivalent comic being developed an ocean away. It just appears to be a massive coincidence. Besides, except for this freak occurrence, the two characters had nothing in common. Hank Ketcham’s take on Dennis was based on his own son, and David Law’s Dennis was more like a gritty reboot of Calvin, from Calvin and Hobbes.

Hank Ketcham and David Law decided to amicably continue their separate works, and both characters ended up becoming immensely popular with their respective audiences.

Lost and Found
Michael Dick of the United Kingdom had not seen his long-lost daughter, Lisa, for ten years. Why were they estranged? Your guess is as good as ours. All we know is that in 2007, Michael went nuts looking for her.

Where It Gets Weird Michael turned to the Suffolk Free Press for help. The newspaper decided to write a story on the Dick family’s predicament and even chose to include a picture of the family to make Lisa feel homesick. So the family gathered out in the street, and the photographer snapped away. Sure enough, running the photo did the trick! Michael Dick and his family were reunited with Lisa just two days later.

Where It Gets Even Weirder After taking a good look at the newspaper photo, Lisa realized something: She just happened to be walking past in the background when the photo was taken. She didn’t know they were there, and she didn’t know a photo was being shot. After a decade apart—at the exact moment her family was being photographed for a newspaper story about her disappearance—she just happened to be standing 75 feet behind them.

She described the experience as “very strange” and said, “Perhaps it was fate.”

Japan’s Divine Wind
Everyone loves a good case of atmospheric divine intervention. For instance, Russia was invaded by Hitler and Napoleon, and they were stopped respectively by a snowstorm and a snowstorm. Of course, the real weirdness here is that they found days to invade when it wasn’t snowing.

Then there are those weather oddities that would confound even the Weather Channel. For instance, the British burned Washington, D.C., in 1814, and out of nowhere came the first recorded tornado in D.C. history. It trashed the British army and conveniently doused the flames on the federal buildings.

But even that pales when compared with the most famous example of meteorological deus ex machina: a weather phenomenon that came to be known as the Kamikaze, long before that word symbolized suicidal fighter pilots.

Where It Gets Weird The first Mongol invasion of Japan took place in November 1274 and consisted of some 23,000 men and up to 800 ships. They were at sea for two weeks and established a beachhead on Hakata Bay, Japan. When the Battle of Bun’ei broke out on November 19, Japan was so weak, you wouldn’t have blamed them had they scouted out other islands to move to.

Everything was going swimmingly for the Mongols—that is, until a typhoon blew in like a blast from Poseidon’s own shotgun and wiped out a third of the fleet. The remaining Mongols retreated after only one day of fighting, which is saying something when you consider that these are the same folks who conquered everything from Korea to Hungary.

But no matter, they weren’t the type to give up. They simply came back with a second, far larger invasion in 1281. This force consisted of 140,000 soldiers, more than 4,000 ships, and a two-pronged invasion via China and Korea. It was the best that the Mongol-ruled Yuan Dynasty could muster, and you can bet the leader, Kublai Khan, expected to conquer Japan this second time around.

By mid-August, the enormous Mongol fleet met the Japanese at the very same Hakata Bay where they had squared off seven years earlier. This time, most of their warships were destroyed … by a typhoon.

Where It Gets Even Weirder If you’re now picturing Japan as a powerful typhoon magnet where you have to carefully slip in during narrow windows between storms, stop. Intense storms almost never hit the Hakata Bay, and one of the invasions didn’t even take place during typhoon season (they tend to hit in the summer, and the first attack was in November).

So exactly how low were the odds of the Mongols’ getting trashed at Hakata Bay? According to one Japanese source, a typhoon like the one that hit the Mongols during the second invasion occurs “once every hundred years or once every few hundred years.” Or, as was the case with Mongolians, every time they invaded Japan.

Needless to say, the Mongols never invaded Japan again.

A színész és az elnök fia
A 19. században Edwin Bootht tekintették Amerika legnagyobb színészének. Legendás hírnévre tett szert, szobra ma is ott áll a manhattani Gramercy Parkban.

A maga idejében Edwin olyan híres volt, mint George Clooney ma, olyan elegáns, mint Clive Owen, olyan szexi, mint Johnny Depp, és olyan menő, mint Josh Brolin. Ráadásul feltűnően hasonlított Robert De Niróra. De volt még valami más is…

Ami különös Booth olyan hőstettet vitt véghez, amellyel más körülmények között beírhatta volna nevét a történelembe. Az eset a polgárháború idején történt, Jersey Cityben, egy vasútállomáson. A fiatalember szerint, akit Edwin Booth megmentett, az esetre akkor került sor, amikor a nyüzsgő tömeg véletlenül lesodorta a peronról.

„A lábam kicsavarodott – írta a fiatalember –, és már zuhantam is lefelé a semmibe, amikor valaki erősen megragadta a kabátom gallérját, gyorsan felhúzott és lerakott a peron egy biztonságos pontjára. Odafordultam a megmentőmhöz, hogy köszönetet mondjak, s láttam, hogy Edwin Booth az.”

Képzeljék el, hogy sráckorukban lezuhannak egy párkányról, és Chuck Norris kapja el magukat. Ugyanilyen érzése lehetett ennek a fiúnak.

Ami még különösebb Két héttel később Booth ajánlólevelet kapott Ulysses S. Grant tábornok törzskarának egyik tisztjétől. Kiderült, hogy a fiatalember, akinek az életét megmentette, Robert Todd Lincoln volt, Abraham Lincoln elnök fia.

Ám nem ez a hőstett az egyetlen valószínűtlen kapcsolat a Booth és a Lincoln család között. Pár hónappal később Lincoln elnök merénylet áldozata lett. A gyilkos John Wilkes volt, Edwin Booth bátyja.

Két fivér, egy bringa, egy taxi
Őszinték leszünk: a következő történetet nem lehet hatásosan felépíteni. Ez olyasmi, aminek van ugyan némi matematikai valószínűsége, de amikor megtörténik, hátborzongatóbb, mint az ikerlányok megjelenése a Ragyogásban.

Ami különös 1975 júliusában az Atlanti-óceán mindkét oldalán az újságok címlapon hozták le a 17 éves Erskine Lawrence Ebbin halálhírét: a szerencsétlen fiút egy taxi sodorta le a mopedjéről a bermudai Hamiltonban.

Egy évvel korábban a fiú bátyja is meghalt… ugyanabban az utcában… és őt is egy taxi ütötte el. Mindketten tizenhét évesek voltak. És történetesen a báty ugyanazt a mopedet vezette. Hát igen, a moped elég veszélyes jármű… És lehet, hogy mindketten figyelmetlenül hajtottak. Könnyen előfordulhat. De…

Ami még különösebb A két fivért ugyanaz a taxi ütötte el, amelyet ugyanaz a sofőr vezetett. És éppen ugyanazt az utast szállította, akit egy évvel azelőtt.

Elképesztő…

Dennis, a komisz megkettőzve
1951. március 12-én jelent meg először Hank Ketcham Dennis, a komisz című képregénye az amerikai újságokban.

Ami különös Mindössze pár órával a Dennis debütálása előtt került az újságosstandokra a The Beano című népszerű brit képregénymagazin 452. száma az óceán túloldalán. Ebben mutatkozott be első ízben David Law karikaturista későbbi leghíresebb teremtménye: Dennis, a komisz.

Ami még különösebb A két képregényhős tehát ugyanazt a nevet viselte, és valami megfejthetetlen okból pontosan ugyanazon napon jelent meg először. Ami, ugye, azt jelenti, hogy az angol rajzoló egyszerűen lenyúlta amerikai kollégája ötletét. Vagy megfordítva. Pedig nem. Minden bizonyíték szerint egyikük sem tudta, hogy mire készül a másik az óceán túlpartján. Fatális véletlen történt. Ráadásul a fantasztikus egybeesések ellenére a két figura semmiben sem hasonlít egymásra. Hank Ketchman a saját fiáról mintázta Dennis alakját, míg David Law Dennise valószínűleg a Kázmér és Huba című képregénysorozat egyik főszereplőjének, Kázmérnak a merészebb továbbfejlesztése volt.

Hank Ketchman és David Law békés egyetértésben úgy döntött, ki-ki folytatja a maga megkezdett munkáját, és végül mindkét figura mérhetetlen népszerűségre tett szert.

Az elveszett és megkerült gyermek
Az Egyesült Királyságban élő Michael Dick tíz éve nem látta rég elveszett lányát, Lisát. Hogy miért távolodtak el egymástól, arról nem szól a fáma. Mindössze annyit tudunk, hogy 2007-ben Michael minden követ megmozgatott azért, hogy rátaláljon.

Ami különös Michael a Suffolk Free Press című laphoz fordult segítségért. Az újság elhatározta, hogy megjelentet egy cikket a család szomorú történetéről, sőt még egy családi fotót is lehoz, hogy honvágyat keltsen Lisában. Szóval a családtagok összegyűltek az utcán, és a fotóriporter lekapta őket. A fénykép közlése csodát tett! Michael Dick és családja két nap múlva ismét együtt volt Lisával!

Ami még különösebb Miután alaposabban szemügyre vette a fotót, Lisa rádöbbent, hogy a fényképfelvétel pillanatában véletlenül épp elsétált a háttérben. Pedig fogalma sem volt róla, hogy a többiek ott vannak és arról sem, hogy éppen egy fotó készül. Egy évtizednyi távollét után – pontosan abban a pillanatban, amikor a családját az ő eltűnéséről szóló újságcikkhez lefényképezik – egész véletlenül ott áll mögöttük három méterre.

Lisa „nagyon furcsának” találja a dolgot, és azt mondja: – Talán a sors rendezte így.

A gondviselés japán szele
Mindannyian szeretjük azokat a történeteket, amelyekben az isteni beavatkozás egyenesen a mennyből érkezik. Például Oroszországot Hitler és Napóleon is megpróbálta lerohanni, és mindkettejüket egy-egy hóvihar állította meg. Természetesen igazából ebben az a különös, hogy egyáltalán akadt olyan előrenyomulásra alkalmas nap, amikor nem esett a hó.

Aztán előfordulnak olyan időjárási furcsaságok, amelyektől még a meteorológusok is zavarba jönnének. Például amikor a britek 1814-ben felégették Washingtont, egészen váratlanul kitört a város történetében lejegyzett legelső tornádó. Szétverte a brit sereget, és a nyomában lezúduló csapadék kioltotta a lángokat a felgyújtott középületekben.

De még ezt az esetet is elhalványítja a meteorológiai deus ex machina alighanem leghíresebb példája: az az időjárási jelenség, amely kamikaze néven vált ismertté, jóval az előtt, hogy ezzel a szóval az öngyilkos hadi pilótákat jelölték volna.

Ami különös A Japán elleni első mongol hadjáratra 1274 novemberében került sor, mintegy 23 ezer ember és legalább 800 hajó részvételével. A mongolok két hetet töltöttek a tengeren, majd a japán Hakata-öbölben építették ki hídfőállásukat. Amikor november 19-én megkezdődött a hakatai csata, Japán olyan gyenge volt, hogy azon se lehetett volna csodálkozni, ha keresnek maguknak egy másik szigetet, ahová átköltözhetnek.

A mongoloknak úgy ment minden, mint a karikacsapás – egészen addig, amíg akkora tájfun nem támadt, mintha maga Poszeidón fújta volna, és elsöpörte a flotta harmadát. A mongolok maradéka mindössze egy napig harcolt, majd visszavonult, ami nem semmi, ha figyelembe vesszük, hogy ugyanez a nép Koreától Magyarországig mindent meghódított.

De akárhogy is, nem egykönnyen adták fel a céljaikat. 1281-ben sokkal nagyobb sereggel tértek vissza. A 140 ezer katonával és több mint 4000 hajóval egyszerre két oldalról, Kínán és Koreán keresztül indították a támadást. Kubiláj kán, a mongol Jüan-dinasztia feje joggal hihette, hogy ezúttal simán elfoglalja Japánt.

Augusztus közepén a hatalmas mongol flotta ismét ugyanabban a Hakata-öbölben sorakozott fel, mint hét évvel korábban. És a hadihajóik többségét ez alkalommal… ismét egy tájfun verte szét.

Ami még különösebb Ha ezek után azt képzelik, hogy Japán mágnesként vonzza a tájfunokat, és partjait csak óvatosan, a viharok közötti rövidke szélcsendes időszakokban lehet megközelíteni, tévednek. A Hakata-öbölben szinte sohasem támadnak pusztító viharok, ráadásul az első hadjáratra még csak nem is a nyári tájfunszezonban került sor, hanem novemberben.

Szóval mekkora lehetett a valószínűsége a mongol hajóhad elpusztulásának a Hakata-öbölben? Egy japán forrás szerint olyan erejű tájfun, mint amelyik a második mongol hadjárat idején keletkezett, „százévente vagy több száz évente” fordul elő. Illetve minden olyan esetben, amikor a mongolok megtámadják Japánt.

Mondanunk se kell, a mongolok többé sosem próbálkoztak a szigetország meghódításával.