Nem mondom többé: ,,Siess már!’’

Zsarnok módjára sürgetjük és kényszerítjük gyermekeinket, akik csupán csak az életet akarják élvezni

Kapcsolódó cikkek

Ha az ember zaklatott életet él, minden percről számot kell adnia. Úgy érzi, muszáj kipipálnia valamit a teendők listáján, vagy a képernyőt bámulnia, a következő helyszínre loholnia. És bármennyire megosztja is a figyelmét egyre több dolog között, egy nap soha nem elég hosszú ahhoz, hogy minden tennivalónak a végére érjen.

Ilyen volt az életem két eszeveszett esztendőn át. Gondolataimat és tetteimet e-mailek, állandó telefoncsörgés és betáblázott napirend határozta meg. Bár bensőm vezénylő tábornoka semmit sem szeretett volna jobban, mint hogy minden kötelezettségemnek idejében eleget tegyek, ez nem jött össze.

Hat évvel ezelőtt ugyanis megáldott a sors egy laza, gondtalan, „most akkor szagoljuk meg itt ezt a szép rózsát” vérmérsékletű gyerekkel.

Amikor már ki kellett volna lépnem az ajtón, édes kislányom épp a megfelelő kistáskát és csillogó papírkoronát keresgélte nagy komótosan.

Amikor már öt perce ott kellett volna lennem valahol, akkor ő ragaszkodott hozzá, hogy valamelyik plüssjátékán becsatolja a biztonsági övet.

Amikor gyorsan be kellett szereznem az ebédhez valót, lánykám leállt csevegni egy idősebb asszonnyal, aki a nagyijára emlékeztette.

Valahányszor miatta eltértem a napirendemtől, mindig azt gondoltam: erre most nincs időnk! Így aztán a legtöbbször a „Siess már!” nógatást hallhatta tőlem az én drágaságom.

Így kezdtem a mondatokat: „Siess már, különben elkésünk!” Vagy így fejeztem be őket: „Mindenről lemaradunk, ha nem sietsz!” Ezzel kezdtem a napot: „Siess már azzal a reggelivel!” És ezzel fejeztem be: „Siess már az ágyba!” Jóllehet a sürgetés mit sem gyorsított a gyereken, mégis folyton elhangzott a számból. Talán gyakrabban is, mint az, hogy „szeretlek”.

De egy nap megváltoztak a dolgok. Elmentünk az óvodába az idősebbik lányomért, s hazaérve épp szálltunk ki a kocsiból, amikor az ovis, akinek nem volt ínyére a tempó, egyszer csak azt mondta a húgának: – Szörnyen lassú vagy! – Amikor összefonta a karját, majd ingerülten felsóhajtott, hirtelen megláttam benne magamat, s a látványtól összeszorult a gyomrom.

Zsarnok módjára sürgettem és kényszerítettem egy kicsi gyereket, aki csupán csak az életet akarja élvezni.
 

Egyszeriben felnyílt a szemem. Megláttam, milyen káros hatással van a lányaimra az én hajszolt életem.

Bár a hangom remegett, a kisebbik lányom szemébe nézve így szóltam: – Nagyon sajnálom, hogy olyan sokszor sürgettelek. Szeretem benned, hogy mindenre hagysz elegendő időt, és szeretnék hozzád hasonlítani!

Fájdalmas beismerésem hatására mindkét lányom egyformán meglepődött, ám a kisebbik pofija a jóváhagyás és a megerősítés hallatán félreérthetetlenül felragyogott. – Ígérem, ezentúl türelmesebb leszek – jelentettem ki magamhoz ölelve göndör fürtű lánykámat, akit láthatóan fellelkesített anyja újdonsült fogadalma.

Egyszerű volt száműzni a szótáramból a „Siess már!”-t, sokkal nehezebb volt türelemmel várni az én komótos gyerekemre. Hogy mindkettőnkön segítsek, eleinte több időt hagytam neki a készülődésre, ha valahova el kellett mennünk. Olykor bizony így is elkéstünk. Ilyenkor azzal vigasztaltam magam, hogy – vélhetően – csupán pár évig fogok állandóan elkésni, amíg kisgyermekkora véget ér.

Amikor kettesben sétálni vagy bevásárolni mentünk, mindig hagytam, hogy ő szabja meg a tempót. Valahányszor megállt, hogy megcsodáljon valamit, kiűztem agyamból a gondolatokat, és egyszerűen csak őt figyeltem. Olyan arckifejezéseit fedezhettem fel, amilyeneket korábban soha. Észrevettem a kezén a párnácskákat, és hogy elkeskenyedik a szeme, amikor nevet.

Azt is megtapasztaltam, miként reagálnak az emberek arra, hogy időt szán a velük való beszélgetésre. Láttam, hogyan vesz észre érdekes bogarakat vagy szép virágokat. Kis leánykám igazi Megfigyelő volt, és arra is ráébredtem, hogy a Megfigyelők kevesen vannak ezen a földön, ezért ritka és különleges ajándéknak számítanak.

Közel három év telt el az óta, hogy megfogadtam, lelassítok. Az úton, amelyen elindultam, igyekszem hátrahagyni a mindennapok zaklatottságát, és próbálok azzal foglalkozni, ami az életben igazán fontos.

A lassabb tempó is erőfeszítést követel, de kisebbik lányom a két lábon járó figyelmeztetés arra, hogy a próbálkozást nem adhatom fel. Valamelyik nap ezt újra csak az eszembe idézte.

Elbicikliztünk egy jégkásás finomságokat áruló bódéhoz. Miután megvettem a lányomnak, amit akart, leült az egyik kerti asztalhoz, és ámulva szemlélte a kezében tartott jeges csodát.

Hirtelen megjelent az arcán az aggodalom. – Sietnem kell, mama?

Kis híján elsírtam magam. Talán a siettetés okozta sérülések egy egész életen át tartanak – gondoltam búsan.

Amikor a válaszra váró kislányom felpillantott rám, tudtam, hogy két lehetőségem van. Üldögélhetek és sajnálkozhatom azon, hányszor hajszoltam a gyereket – vagy meg is ünnepelhetem, hogy ma már másként élem meg a dolgokat. Úgy döntöttem, a mát választom.

– Nem kell sietned! Edd úgy, ahogy jólesik – válaszoltam gyengéden. Arcocskája nyomban felderült.Így aztán elücsörögtünk, és olyasmikről beszélgettünk, mint a hatévesek. Olykor egyikünk sem szólt, csak egymásra mosolyogtunk.

Biztosra vettem, hogy kislányom belapátolja majd az egész jégkását, ám amikor az utolsó falathoz ért, odanyújtott nekem egy kanálnyi édes olvadékot. – Az utolsó falatot neked szántam – közölte büszkén.

Rábredtem: ez itt és most életem legjobb üzlete volt. Adtam egy kis időt a gyerekemnek, cserébe nekem adta az utolsó falatot. Ezzel arra figyelmeztetett, hogy a dolgok édesebbek és a szeretet könnyebben megnyilvánul, ha az ember nem rohanvást éli a napjait.

Soha többé nem mondom azt: „Erre nincs időnk.” Mert ezzel valójában azt mondanám: „Nincs időnk élni.”

Ahhoz, hogy igazán éljünk, tudnunk kell megállni és élvezni a hétköznapok egyszerű örömeit. Nekem elhihetik, hiszen ezt a bölcsességet az örömteli élet egyik legnagyobb szakértőjétől tanultam.

Vote it up
184
Tetszett?Szavazzon rá!