„Nem te vagy az anyukám!”

A mostohaszülő számára talán az a legnehezebb feladat, hogy megtanuljon időről időre kicsit háttérbe húzódni

Mielőtt megismerkedtem a férjemmel, nem is álmodtam, hogy mostohaanya leszek. Amint azonban találkoztam a gyerekeivel, és első látásra egy hullámhosszra kerültünk, úgy éreztem magam, mint aki erre született.

A két fiú – az egyik tíz-, a másik hétéves – imádni való volt. Remekül szórakoztunk együtt: kosaraztunk, társasjátékoztunk, képregényt vásároltunk. Miután szenteste eljegyezem magam az apukájukkal, mindenekelőtt nem menyasszonyi ruhát akartam venni. Hanem emeletes ágyat.

Manapság minden harmadik amerikai „mostohacsaládban” él. A gyerekek a legtöbb esetben az anyjukkal és a mostohaapjukkal laknak – a mi helyzetünk ebből a szempontból szokatlan. A fiúk négy évvel a házasságkötésünk után költöztek végleg hozzánk, addig az anyjuk lakása és a miénk között ingáztak.

Időszakos játszópajtásból egyik napról a másikra állandó mostohaanyuvá váltam – és ezzel minden megváltozott. Azelőtt például, amíg hol itt, hol ott laktak, nem számított, segítenek-e a háztartásban. Most kellett a segítségük, ők viszont berzenkedtek tőle. Egy alkalommal, miután megkértem (addigra már kamaszodó) nagyobbik mostohafiamat, hogy terítse meg az asztalt, így válaszolt: – Nem te vagy az anyukám, nem kell szót fogadnom.

Ez fájt. Még most is sajog az emlék. De rájöttem, hogy valójában nem a házi munkáról van szó. Hanem arról, hogy tisztáznunk kell a szerepeket mindinkább bonyolulttá váló családi életünkben. Azt mondtam a mostohafiamnak, hogy igaza van, tényleg nem én vagyok az anyja: valaki más vagyok az életében, aki szereti őt, és muszáj közösen megoldanunk a dolgokat.

A mostohaszülő még együttlakás esetén sem igazi szülő, noha talán azt a szerepet játssza. Segít a leckeírásban, időpontot kér a fogorvosnál, sok-sok ölelésben és nevetésben osztozik. Ugyanakkor meg kell tanulnia időről időre a háttérbe húzódni. Ahogy én a kisebbik fiam konfirmálásakor, amelyre csak két jegy jutott az első sorba: anyunak és apunak. Én hátul ültem. Nem esett jól, de megértettem, hogy ennek semmi köze a személyemhez.

A mostohafiaim – akik ma már huszonévesek – mindig tudják, hol találhatnak, akár egy hosszú csevegésre a kandallónál, akár egy röpke e-mail erejéig. És én is tudom, hol találom őket.

Törődünk egymással, még ha a vérség nem köt is össze.