Nem tehetek róla

Sokak számára az a legfontosabb, hogy megoszthassák a felelősséget, és másokra háríthassák kötelességeik egy részét

 

As always, Pedro came into the kindergarten hand in hand with his mum. He was wearing jeans, a shirt and a pullover. There was a rucksack on his back and his face was lit up by an enormous grin. His mum was dressed as usual but her face wore an enigmatic expression which suggested she was uncomfortable about something. She crossed the playground, went up to the playschool teacher and explained that the previous day she and her husband had seen “a programme on television in which they said that you shouldn't say no to children. So, as Pedro didn't want to wear his smock today, we didn't force him to”.

The teacher, without listening very attentively to what the woman had just said, called the child and started to search the rucksack for the smock. She found the thermos, the plimsolls and some drawings. But of the smock there was no sign. Surprised, she turned back to Pedro's mother, who now repeated, with more conviction, the television lesson on the need not to forcibly deny children's wishes.

Pedro's parents let him go out without a smock, not because the idea had occurred to them, or because it was his birthday so they'd decided to let him have his way for once. Not even because they believed that one should educate children without imposing duties on them. Uncomfortable with their role as parents and terrified that they might some day be held responsible for something their child might do, they handed their responsibilities over to a television programme.

If they didn't own a television, they would be quite capable of religiously following the advice of the lady from the grocer's shop, or even of the baker. And if the playschool teacher had told them that it was a lot of nonsense, they might, if necessary, bring the child to school the next day wrapped up in two smocks. For many, the most important thing is to be able to share responsibility, distribute obligations and, if possible, identify potential scapegoats in case things some day going wrong.

People don't feel comfortable about their obligations. And normally they don't even seem to think they have any. I swear I've never seen a child throwing a tantrum in a restaurant and its parents chorusing “We're bringing him up so badly”. At best, when they recognize that the din is intolerable, they bemoan “the bad influence of the other kids at school”.

These parents are the kind of people who believe that it is society that creates criminals; that it is power that corrupts, and films with gunfights and explosions that generate violence. There are no such things as badly brought-up people, people with too much ambition or people who are just plain bad.

If children are rude it's the fault of television; it is toy guns that cause children to get into fights. One isn't allowed to take the contrary view: to say that a lot of parents fail to give a better example than the children's programmes do, or to take the line that people who don't have the sense to buy a decent toy for their children should just get them some marbles (big ones, of course, so that the kids can't swallow them).

What these parents don't realize is that they are much more dangerous than any “Action Man” armed to the teeth with missiles and explosives. And if one day Pedro hits his girlfriend, they will think that it is because they didn't give him a “Barbie” doll when he was four so that he could learn to treat girls nicely. And they'll say that it was all the fault of that television programme, for not telling them that that was what they should have done.

Pedro szokás szerint édesanyja kezét fogva jelent meg az óvoda udvarán. Farmer volt rajta, ing és pulóver. Hátizsákot vitt, kis arcán elégedett vigyor terült szét. Édesanyja öltözete sem ütött el a szokásostól, de arckifejezésében volt valami titokzatos, mintha nyugtalanítaná valami. Átvágott az udvaron, és az óvónőhöz lépve magyarázni kezdte, hogy előző este ő és a férje látott „egy műsort a televízióban, melyben arról volt szó, hogy a gyerekeknek nem szabad ellentmondani, és mivel Pedro ma nem akarta felvenni az óvodai köpenyét, nem kényszerítettük rá”.

Az óvónő, aki csak fél füllel hallgatta az anyuka beszámolóját, magához hívta a kisfiút, és a hátizsákjában keresgélni kezdte a köpenyt. Megtalálta a termoszt, a vászoncipőt és néhány rajzot. De a köpeny nem volt sehol. Csodálkozva fordult vissza Pedro édesanyjához, aki ezúttal még nagyobb meggyőződéssel elismételte a tévében hallott jó tanácsot, miszerint nem szabad a gyerek kívánságát megtagadni.

Pedro szülei nem azért hagyták, hogy a fiuk egyenköpeny nélkül menjen óvodába, mert így tartották helyesnek, vagy mert a gyereknek születésnapja volt, s ez egyszer belementek, hogy azt tegye, ami jólesik. S nem is azért hagyták, mert meggyőződésük szerint a gyereket úgy kell nevelni, hogy ne rójanak rá kötelességeket. Nem. Egyszerűen terhesnek érezték a szülői szerepet, és attól tartottak, hogy egy napon talán majd őket vonják felelősségre gyermekük valamely tettéért, így saját felelősségüket átruházták egy televíziós műsorra.

Ha nem lenne televíziójuk, ugyanolyan megszállottan követnék a sarki fűszeres vagy akár a pék tanácsát. S ha az óvónő azt mondaná, hogy amit a tévében hallottak, az őrültség, másnap akár két köpenybe bújtatva hoznák csemetéjüket az óvodába. Sokak számára ugyanis egyedül az a fontos, hogy megoszthassák a felelősséget, másokra háríthassák a kötelességek egy részét, sőt lehetőleg bűnbakot is találjanak, akire ujjal mutogathatnak, ha netán egy nap rosszul sülnek el a dolgok.

Az emberek nem szeretik a kötelességeket. Általában nem is hiszik, hogy bármiféle kötelességük lenne. Sosem találkoztam még olyan szülőkkel, akik ha gyermekük az étteremben hisztizett, kórusban mentegetőztek volna: – Mi neveljük őt ilyen rosszul! – Ha egyáltalán észreveszik, hogy csemetéjük tűrhetetlenül hangos, leginkább így panaszkodnak: – Rossz hatással vannak rá a többiek az iskolában.

Az ilyen szülők meg vannak győződve arról, hogy a bűnözőket a társadalom termeli ki; hogy a hatalom korrumpál és a lövöldözős-leszámolós filmek váltják ki az erőszakot. Szerintük nem léteznek rosszul nevelt, féktelenül becsvágyó vagy egyszerűen gonosz emberek.

Ha a gyerek csúnyán beszél, a tévé az oka; a kisfiúk a játék fegyverek miatt esnek egymásnak. Másféle véleménynek nincs helye: nem lehet azt mondani, hogy a szülők jó része nem képes jobb példát mutatni a gyermekének, mint a tévéműsorok, nem lehet úgy érvelni, hogy az a szülő, akinek nincs annyi esze, hogy értelmes játékot vegyen a gyermekének, adjon a kezébe inkább néhány üveggolyót (abból is jó nagyot, nehogy a csemete lenyelje).

Az ilyen szülőnek meg sem fordul a fejében, hogy ő maga százszorta veszélyesebb a gyermekére, mint egy állig felfegyverzett Action Man. S ha egy napon Pedro megüti a barátnőjét, azt fogják hinni, mindez azért történt, mert négyéves korában nem adtak a kezébe egy Barbie babát, hogy megtanuljon udvariasan bánni a lányokkal. S hozzáteszik még, hogy a tévé a ludas a dologban, mert nem világosította fel őket, hogy ezt kellett volna tenniük.