Nemzedékek köve

Emberemlékezet óta ott feküdt a fűben, és nemzedékről nemzedékre szállt, hogy nem lehet elmozdítani

 

When I came to the farm as a bride, the rock was there, just around the corner of the house. It was an ugly dull orange, about 30 centimeters in diameter, and stuck up several centimeters through the back lawn, waiting to trip me.

“Can’t we dig it out?” I asked after I hit it full speed with the lawn mower, breaking the blade.

“No, it’s always been there,” my husband said, and his father agreed. “It goes down pretty deep, I reckon,” my father-in-law added. “My wife’s family lived here since the mid-1800’s. No one’s ever got it out.”

So it stayed. My children were born, grew up and went away. My father-in-law died. Some time later, my husband died.

After the mourning, there was the coping – and with it a sharpened awareness of my surroundings, because I could change them more easily than my life’s situation. Now I began to see the yard around me the way a woman sees her house when company comes unexpectedly. I saw a hundred little sore spots. I began to heal them, one at a time.

The spot at the southwest corner of the house, however, was never going to look nice. Not with that rock protecting weeds and crab grass.

I went to the shed and got my shovel. I was going to dig out the rock.

I braced myself for what was to be a long day, perhaps experienced by previous generations who had tried to dislodge the rock. I put on heavy shoes and rolled out my wheelbarrow. If it took the whole day, that rock was going to come out.

Five minutes later the rock was out. It had been about 30 centimeters deep, and maybe 15 centimeters wider than it looked from the top. I pried it loose with a crowbar and hoisted it into the wheelbarrow.

I was stunned. That rock had persisted there beyond living memory. Each family had taken it on faith that the previous generation had tried and failed to remove it. Because the rock had appeared to be large and deep, it was treated as immovable and strong.

The orange rock had earned my respect. I couldn’t just dump it behind the barn. So I wheeled it over to the shed, still within sight of the house.

I still see the rock every day, but now as something good in my little landscape. It’s a reminder that each generation ought to find things out for itself.

Amikor összeházasodtunk, és a farmra kerültem, a kő ott volt közel a ház sarkához. Csúnya, fakó narancsszínű volt, körülbelül 30 centiméter átmérőjű, s a hátsó udvar gyepéből néhány centire kiállva várta, hogy belé botoljak.

– Nem tudjuk kiásni? – kérdeztem, miután teljes lendülettel nekimentem a fűnyíróval, és eltörtem a kést.

– Nem, mindig ott volt – mondta a férjem, és ezt az apja is megerősítette. – Jó mélyen lehet szerintem – tette hozzá apósom. – A feleségem családja az 1800-as évek közepétől itt él. Senki nem bírta kivenni.

Így a kő ott maradt. Megszülettek a gyerekeim, felnőttek, elköltöztek. Meghalt az apósom. Valamivel később meghalt a férjem.

A gyászidő múltán igyekeztem egyedül elboldogulni – és jobban odafigyeltem a környezetemre, mert azon könnyebb volt változtatnom, mint az életemen. Kezdtem olyannak látni a hátsó udvart, ahogy egy asszony látja a házát, mikor váratlan vendég toppan be. Száz apró szégyenfoltot vettem észre. Nekifogtam, hogy egyenként eltüntessem őket.

Az a rész a ház délnyugati sarkánál azonban sohasem lesz szép. A kő miatt nem tudom kiirtani a dudvát meg a mannakölest.

Mentem a fészerbe, ásót fogtam. Elhatároztam, hogy kiásom a követ.

Kész voltam rááldozni egy teljes napot, ahogy talán a korábbi nemzedékek, akik megpróbálták eltávolítani. Bakancsot húztam, és kitoltam a talicskát. Ha estig tart is, a kő ott nem marad.

Öt perc múlva a kő kint volt. Körülbelül 30 centiméter mélyen volt, és az alja talán 15 centivel lehetett szélesebb, mint föntről látszott. Feszítővassal kibillentettem, és ráemeltem a talicskára.

Elképesztő. Az a kő emberemlékezet óta ott volt. Mindegyik család abban a hitben élt, hogy az előző nemzedék megpróbálta, de nem bírta eltávolítani. Mivel úgy látszott, hogy a kő nagy és mélyen a föld alatt van, mozdíthatatlannak és szilárdnak tartották.

A narancsszínű kő kivívta tiszteletemet. Nem tehettem meg vele, hogy csak úgy az istálló mögé borítom. A fészerhez toltam hát, ahol látható a házból.

Naponta látom a követ, de most már kellemes látvány. Arra emlékeztet, hogy minden nemzedéknek magának kell meggyőződnie a dolgokról.

Vote it up
Értékelje a cikket!
Tetszett?Szavazzon rá!