Normális vagy flúgos?

Mely hóbortok ártalmatlanok, és melyeknél tanácsos segítséget kérni? A választóvonal néha igen vékony

Kedves Olvasó! Ön túlságosan félénk? Vagy éppen nagyon nyomulós? Túl sokat sír? Vagy túl keveset? Húzkodja a haját? Vagy másokét? Fél a pókoktól? Vagy a víztartályoktól? Esetleg a kitömött állatoktól?

Igen, igen, kedves olvasóim, ezek mind önök. Sőt! Mint az amerikai kiadóba érkezett levelek százai ismét bebizonyították, rengeteg a lökött mindenfelé. De semmi ok az aggodalomra: hóbortosnak lenni emberi dolog. Hogyha azt hiszi, léteznek tökéletesen normális embercsoportok, akad itt nálunk egy gleccser egyenesen az Északi-sarkról, amelyet szívesen eladnánk önnek. Persze nem minden hóbort aranyos. Gyakran nehéz eldönteni, hogy egy adott viselkedés teljesen ártalmatlan vagy éppenséggel kártékony. A kelekótya és a komoly közötti választóvonal igen vékony és tünékeny. Ezért megbízható szakértők testülete elé bocsátottuk a leveleiket, hogy megállapítsák, mi számít csupán kuriózumnak, és mi az, ami esetleg szakszerű ellátást igényel. Hogy, ahol lehet, kuncoghassunk, ahol meg szükséges, megfelelő útmutatást adhassunk.
 

Nem szeretek beszélgetni. Félek, hogy az emberek hülyeségnek fogják tartani, amit mondok, még akkor is, ha valójában nincs okom ezt feltételezni. Soha nem beszélek mobiltelefonon nyilvános helyen, nehogy a körülöttem állók idiótának nézzenek. Flúgos vagyok?

– Ön egyáltalán nem flúgos, csupán valószínűleg igen csekély az önbecsülése és rendkívül elfogódott. Ez a szociális szorongás egyik formája – mondja Joshua Coleman, pszichológus és író, aki a kaliforniai San Franciscóban és Oaklandben praktizál.

Három dolgot kellene fontolóra vennie: 1. Az esetek zömében feltehetően nem hangzik hülyén, amit mond. 2. Ha olykor mégis valami sületlenség csúszik ki a száján, akkor mi van? Bárkivel megesik az ilyesmi. 3. A legtöbb ember annyira el van foglalva önmagával, hogy sokkal kevésbé figyel oda önre, mint hiszi.

– Akármibe le merném fogadni, hogy ön, miután ilyen aggályosan ügyel saját viselkedésére és mások reakcióira, valószínűleg sokkal kevésbé ostobának, sőt sokkal értelmesebbnek tűnik, mint a legtöbb ember – állítja Coleman. – Beszéljen bátran!

Könnyebb mondani (illetve az ön esetében: olvasni), mint csinálni? Coleman doktor határozottan javasolja, hogy keressen föl egy terapeutát, aki szorongás elleni gyógyszert írhat fel önnek.
 

Muszáj teljesen elnyűnöm a cuccaimat, mielőtt újat vennék. Hét évembe telt, mire elhasználtam 14 üveg körömlakkot. Új szandált kellene vennem, de a régi még nem kopott el teljesen, úgyhogy várok vele. A barátaim azt mondják, hogy ez nem normális.

A régi szandál feltöri a lábát? Rejlik némi mazochizmus („nem érdemlem meg” érzés) a takarékossága hátterében? Ha igen, akkor bizony kezelést igénylő pszichológiai problémája van. De ha csupán a használhatóság szempontjából értékeli a holmikat és tárgyakat, akkor valami sokkal mélyebb dolgot példáz: ön az, aki normális, és mi, az anyagi javakat esztelenül hajszoló többiek vagyunk – nos, igen – az őrültek. Ahogy Arthur Gish a „Túl a napi hajszán” (Beyond the Rat Race) című könyvében idézi a klasszikus gondolatot: „Olyan dolgokat vásárolunk, amelyekre nincs szükségünk, hogy olyan embereknek imponáljunk, akiket nem kedvelünk.”

Legtöbben annyit vásárolunk és dobálunk ki, hogy elképesztő sebességgel telnek meg a szemétlerakó helyek, ami riasztó, ha ugyan nem elmebeteg dolog. Az ön takarékossága Nando Pelusi New York-i klinikai pszichológus szerint új szintre emelheti az aszketizmust, de mint mondja: – Nem kizárt, hogy talán éppen ez a viselkedés menti meg a Földet.
 

Félek magas helyekre menni, például hidakra vagy akár a templom karzatára. És nem azért, mintha attól félnék, hogy leesem, hanem azért, mert attól félek, hogy le fogok ugrani! Nem akarom megölni magam, de szeretném megtapasztalni a repülés vagy a lebegés érzését. Persze, tudom, hogy a talajhoz csapódnék, és meghalnék, ezért az ugrás vágya megrémít. Mi a bajom?

Miért nem tűzi ki célul, hogy megtanulja az ejtőernyőzés extrém válfaját, a skydivingot? (De kezdhetné az ugrálást valamivel közelebb a földhöz, mondjuk, egy trambulinról.) Ezt tanácsolja dr. Mike Wynes San Franciscó-i pszichiáter, az Egyesült Államok hadseregének egykori ejtőernyőse. És nem tréfál. – Páratlan élmény – mondja. – Így valóban megtapasztalhatja a repülés és lebegés élményét, amire vágyik.

A magasságtól való félelem igen gyakori. Önhöz hasonlóan nagyon sok ember jobban fél attól, hogy leugrik, mint attól, hogy leesik. A legtöbb félelem kezelése a fokozatos hozzászoktatás ahhoz, amitől félünk. Próbáljon egyre magasabb helyekre ellátogatni, és közben nyugtassa magát azzal, hogy biztonságban van. Vigyen magával egy barátot vagy terapeutát, és menjenek föl együtt a harmadik emeleti karzatra. Maradjon ott addig, amíg képes megőrizni az önuralmát. Aztán próbálkozzon meg az ötödik emelettel, végül a tetővel. Ha jól csinálja, annyi önbizalmat gyűjthet, hogy egy repülőgépből is ki tud majd ugrani. Vagy legalább ahhoz hozzásegíti, hogy ne szorongjon többé az ugrás vágya miatt.
 

Nem tudok nagy, bonyolultan fogyasztható ételeket enni mások előtt, csak ha nagyon jól ismerem őket. Kész lidércnyomás, ha egy üzleti ebéden egy óriásszendviccsel találom szemben magam. Még hogy agyondíszített, öntetben tocsogó salátát rendeljek az első randin? Szóba se jöhet! Fura, nem?

– Egyáltalán nem – mondja Pelusi, az említett New York-i pszichológus. – Az efféle társasági gátlásosság nagyon is érthető. Különösen egy randevún. A vizsgálatok azt mutatják, a nők inkább hajlamosak arra, hogy férfiak társaságában nagyon keveset szedjenek a tányérjukra, mert attól tartanak, falánknak, lustának vagy elpuhultnak nézik őket. A kutatás megalapozottnak találta ezt a félelmet, ugyanis az olyan nőket, akik túl sokat esznek, valóban elpuhultnak tartják a férfiak. Csakhogy – és itt jön a csapda – ez sokkal kevésbé foglalkoztatja őket, mint azt a nők hiszik.

Tom Gilovich, a Cornell Egyetem pszichológusa reflektorfény-effektusnak nevezi ezt a jelenséget: többet foglalkozunk azzal, hogy mások mit gondolnak rólunk, mint azzal, hogy másokról gondolkodjunk. Vagyis úgy érezzük, sokkal több figyelem (reflektorfény) irányul ránk, mint az valójában megtörténik. – Az egyik megoldás, hogy szándékosan elébe megyünk a kínos helyzeteknek – mondja Pelusi. – Rendeljen egy hatalmas szendvicset, kockáztassa meg, hogy nevetségessé válik, és meglátja, hogy nem történik semmi rossz.
 

Nem tudom abbahagyni a vásárlást. Van már minden színárnyalatú haj- és szemfestékem. Halmokban állnak otthon az olvasatlan könyvek. Rendszeresen visszajárok a boltokba, és több példányban megveszem ugyanazt a dolgot szükség esetére. A barátaim szerint a házam olyan, mint egy áruraktár. Mi a baj velem?

Ön azt mondja: „szükség esetére”. De milyen szükség esetére? Milyen földrengés vagy szökőár esetén segít a hajfesték? – Sok rendes ember szenved a vásárlásterápia nevű kórban, sőt rengetegen váltak már függővé – mondja Janice Levine, aki a massachusettsi Lexingtonban pszichológus. – Nagyon gyakori, hogy ha rosszkedvünk vagy hiányérzetünk van, vigaszul ajándékot vásárolunk magunknak.

A kérdés csak az, hogy mi irányítjuk-e a folyamatot, vagy az irányít minket. Önnél az utóbbiról lehet szó: olyan kényszerbetegség tüneteit mutatja, amely a dolgok rögeszmés felhalmozásában nyilvánul meg. Képzett terapeuta segítségével úrrá lehet szenvedélyén, és idővel talán ismét örömét leli abban, hogy valóban tetsző és szükséges dolgokat vásárol.
 

Anyukám erős hetvenes, és folyton átrendezi a bútorait – olyan nehéz darabokat is megmozgat, mint a konyhaszekrény vagy a dívány. Hiába mondom neki, hogy idős már ehhez, nem hallgat rám. Talán megbolondult?

Ha ez az édesanyja személyiségének megváltozását jelzi, akkor ez összefügghet a korával. De lehet, hogy szorongástól vagy kényszerbetegségtől szenved. De még mielőtt ráuszítaná az orvostudományt, kérdezze meg önmagától: nem lehet, hogy anyukája csak unatkozik?

Előfordul, hogy idősebb emberek úgy érzik, nincs semmi dolguk. Talán a bútor maradt édesanyja számára az egyetlen önkifejezési lehetőség. Legjobb volna egy kis meghitt anya-gyerek beszélgetéssel indítani a dolgot.

– Nekem úgy tűnik, az idős hölgy örömét leli ebben a tevékenységben – mondja dr. Michelle Riba, a Michigani Egyetem pszichiátriaprofesszora. – Ha ez a helyzet, miért nem segít neki? Kellemes közös időtöltés volna az édesanyjával.
 

Semmi sem kavar fel érzelmileg hosszú ideig. A legszörnyűbb dolgokat láthatom vagy hallhatom, mégsem zavar. De később úgy zuhan rám, mint egy tonna tégla, és képtelen vagyok abbahagyni a sírást. Ez vajon csak egyfajta védekező mechanizmus vagy micsoda?

– Az emberek különbözőképpen dolgozzák fel a stresszt – mondja Joshua Coleman pszichológus. – Egyesek folyamatosan kinyilvánítják érzelmeiket, mások, mint ön is, elfojtják azokat, míg végül robbannak. Az érzelmek háttérbe szorításának óriási jelentősége van a vadászpilótáknál, profi sportolóknál és más olyan hivatást űző személyeknél, akiknek feszült helyzetekben is meg kell őrizniük higgadtságukat – magyarázza dr. Gene Beresin, a Harvard Egyetem pszichiátriaprofesszora. De ami a veszélyes foglalkozások esetében előny, más, jóval köznapibb tevékenységeknél hátrány lehet. Előfordulhat ugyan-is, hogy az ön tartózkodása miatt sérülnek emberi kapcsolatai. Hasznos volna tehát, ha megtanulná érzelmeit kisebb adagokban kifejezésre juttatni. Ehhez viszont érdemes lehet terapeuta segítségét kérni.
 

Nehezen megy a koncentrálás. Ha telefonálok, és közben valaki szól hozzám a szobában, mind a kettő kitörlődik a fejemből. Autóvezetés közben néha kikapcsol az agyam, és mire hazaérek, képtelen vagyok felidézni az út nagy részét. A gondolataim folyton elkalandoznak. Flúgos vagyok?

– Nehéz megmondani. Hogyha gyermekkora óta vannak ilyen problémái, lehet, hogy figyelemhiányos rendellenességben szenved. Ha csak az utóbbi időben vette észre, talán szorong vagy depressziós. Mind a három állapot kezelhető pszichoterápiával és gyógyszerekkel – mondja dr. Beresin. A figyelem időnkénti elkalandozása természetes: mindenki kikapcsol néha. Érdemes lenne azonban szakemberhez fordulni, hogy megbizonyosodjon, nincs-e nagyobb probléma a jelenség hátterében.
 

Néha járás közben próbálom kikerülni a kövezet repedéseit és hézagait. Mintha a cipőn keresztül is érezném a repedéseket. Most őszintén, flúgos vagyok?

Most őszintén, ha rálép egy repedésre, azt gondolja, hogy el fog törni az édesanyja gerince? Amennyiben ezt hiszi, akkor a válasz az, hogy igen, ön flúgos, és szakszerű ellátásra szorul. Különben elég, ha belátja, hogy valamennyiünknek vannak gyerekkorunk óta gyakorolt rítusaink. Egyesek csak és kizárólag bizonyos meghatározott sorrend szerint mossák a fogukat. Mások ellenben minden hónap első napján azt mondják: „nyuszi-muszi”. Legtöbben „lekopogjuk a fán” a szerencsénket.

– E beidegződések közül sok gyökeredzik a gyermekkorban, és idővel kissé kényszeressé válnak – magyarázza dr. Jacqueline Olds harvardi pszichiáter. Az ön szokása is egy ilyen egyszerű rituálé. Őszintén: semmi oka az aggodalomra.
 

Három éve nem volt második randim. Ha a pasi nem hív az első randi utáni 24 órán belül, bedühödöm, és többé nem akarok beszélni vele. Ha meg hív, a beszélgetés nyögvenyelős. A barátaim szerint türelmetlen vagyok, és maximalista. De hát megérdemlem a tökéletest, és érdemes kivárni, nem igaz?

Jaj, nem, nem, nem! Egyikünk sem tökéletes, így hát nem zárható ki, hogy örökké kell majd várnia, ha úgy gondolja, hogy csak a tökéletes felel meg. De valószínűleg titokban ez is a terve: ön fél a szerelemtől, mert azt hiszi nem érdemes rá, ezért szigorú szabályokkal korlátozza magát, hogy mindig legyen ürügye elmenekülni. Éppen ön az, aki nem akarja a második randit. Vajon miért nem?

Marianne LaFrance, a Yale Egyetem pszichológiaprofesszora azt gyanítja, hogy „óriási baj van az önértékelésével. Attól tart, hogy valójában rossz ember”, és ha valakit egyszer közel enged magához, az illető rá fog jönni erre.

Természetesen ön nem rossz ember, mondja Joseph Himmelsbach, a New York Állami Egyetem orvoskarának pszichológiaprofesszora. És odakint a világban is rengeteg az értékes hímnemű, csakhogy, sajnálatos módon, egyikük sem tökéletes. Hát adjon nekik egy esélyt!
 

Gyerekkorom óta nem voltam boldog. Bárhogy igyekszik is a férjem, képtelen kirángatni ebből a lelkiállapotból. Nem foglalkozom az öngyilkosság gondolatával, csak éppen boldogtalannak érzem magam a házasságomban, a gyerekeimmel, a munkámban… mindenben. Meg fogok őrülni?

Az alkalmankénti boldogtalanság normális. De az ön szüntelen rosszkedve valami súlyosabb gondot jelez, állítja Levine, a massachusettsi pszichológus. A depresszió gyógyszerrel és pszichoterápiával kezelhető. – Nagyszerű dolog, hogy szerető családja van – mondja a szakember. – Bűnös mulasztás volna, ha nem próbálkozna terápiával, hogy végre élvezni tudja az élete minden nagyszerű ajándékát!

Vote it up
202
Tetszett?Szavazzon rá!