Normális vagyok vagy flúgos?

Tekergeti a haját? A rojtokat számolja a függönyön? Képtelen dönteni? Tudja meg, mindez kóros-e

Kedves olvasó! Normális vagy flúgos? című cikkünk megjelenése után egyéb bizarr szokásokra derült fény. Egyeseknek közülünk titkon irracionális félelmei vannak, mások túlzott bűntudatot éreznek, vagy épp felsőbbrendűnek képzelik magukat. Van, aki a szorongástól, a nyugalomtól, a depressziótól, a felajzottságtól, a dühtől és a szerelemtől szenved. Természetesen mindannyiunknak vannak hibái és furcsa szokásai, hiszen emberek vagyunk. Ha jobban belegondolunk, nincs is olyan, hogy valaki „normális”.

Azonban különbséget kell tennünk a szokatlan, de még elviselhető és az aggodalomra okot adó, kezelést igénylő viselkedésformák között. Néha nagyon vékony mezsgye választja el az apróbb bizarr szokásokat a súlyosabb esetektől. Vezető pszichiátereknek és pszichológusoknak mutattuk meg hóbortos olvasók vallomását. Íme, kedves olvasó, a szakértői vélemény arról, hogy mennyire vagyunk flúgosak:

Vajon miért csavargatom folyton a hajam az egyik ujjammal olvasás közben? Ráadásul csak amikor olvasok. Mi lehet ennek az oka?
Örüljön, hogy nem trichotillomániában szenved, mert akkor csomókban tépdesné ki a haját, a szemöldökét és az egyéb testrészeit borító szőrzetét. Csak egy hóbortól van szó, amely teljesen ártalmatlan, sőt talán még hasznos is. Valószínűleg az olvasás közbeni hajtekergetés azért vált szokásává, hogy testbeszéddel jelezzen a környezetének. Hogy mit fejez ki? „Hagyjatok békén! Olvasok.”

Marianne LaFrance, a Yale Egyetem pszichológusa szerint az olyan szokások, mint például a haj tekergetése, finom üzenet a többieknek, hogy maradjanak távol. – Ha valaki folyton a körmeit nézegeti vagy a lábujjait mozgatja, akkor nem kíván beszédbe elegyedni velünk – mondja a szakértő.

Imádok szatént simogatni 47 éves korom ellenére. Gyermekkoromban a szaténpaplanomat simogattam, s szoptam a hüvelykujjamat. Most a zsebemben hordom és simogatom a szatén zsebkendőm. Ez megnyugtat. Flúgos volnék?
Szó sincs róla, mondja Lori Perman terapeuta, akinek a kaliforniai Santa Monicában van magánrendelője. – A legtöbben felnőttként is vigasztalásra szorulunk, csak illendőségből nem hurcoljuk magunkkal a gyermekkori ágytakarónkat.

Valójában akkor leszünk flúgosak, ha nem sikerül valamivel megnyugtatni magunkat ebben a stresszel teli világban. Sok felnőtt egészségtelen módon, például dohányzással vagy nassolással juttatja magát némi vigaszhoz. Egy kis szaténsimogatás titokban az égvilágon senkinek sem árt.

Mindent megszámolok: a lépcsőfokokat a munkahelyemen, a rojtokat a függönyön, a tapétán lévő virágokat a fogorvosnál. Nyilván nem vagyok normális.
A folytonos számolgatás egyszerű és kifejezetten előnyös hóbort is lehet, jegyzi meg a St. Louis-i Doris Wild Helmering pszichoterapeuta és író. – Létezik-e hatékonyabb módja a figyelem elterelésének a fogorvosi rendelőben, mint a tapéta valamennyi virágmintájának megszámlálása?

Azonban akadnak olyan emberek, akik úgy érzik, hogy a számolási kényszer (arithmománia) megzavarja az életüket, és képtelenek uralkodni rajta. Ők kényszerbetegségben szenvednek, mondja Eugene Beresin, a Harvard Egyetem pszichiátriaprofesszora.

Az igazi kérdés: irányítható-e a számolási kényszer, vagy az irányítja önt? Beresin a következőt javasolja: – Kérdezze meg önmagától, mi történne, ha abbahagyná a számolást! Baj lenne belőle? Szorongani kezdene?

Bizonyos kényszerbetegségben szenvedők kezelhetők antidepresszánsok és képzett pszichológusok által irányított viselkedésterápia együttes alkalmazásával.

Amikor a bevásárlóközpontban járkálok vagy az országúton vezetek, nem bírok olyan emberek mellett megmaradni, akik velem azonos tempóban haladnak. Végül meg kell előznöm őket, vagy le kell lassítanom, hogy továbbmehessenek. Hát nem fura?
Egyáltalán nem, vagy dr. Michael Gitlin, a Kalifornia Állami Egyetem (UCLA) pszichiátriaprofesszorának szakszerűbb megfogalmazásával élve: – Nincs tudomásunk arról, hogy ez a jelenség súlyos pszichopatológiai állapotra utalna. Már velem is előfordult hasonló.

LaFrance megjegyzi: – Valaki közelébe kerülni bensőséges viszonyt feltételez, ami idegenek esetében bosszantó lehet.

Tinédzser lány vagyok, és rettentően idegesít, ha az ételek egymáshoz érnek! Külön tányér kell a húsnak, a krumplinak, a zöldségnek, és külön villával eszem meg azokat. Anyám folyton bosszankodik, amiért ekkora felhajtást kell csapnia körülöttem. De hát az én kajámról van szó. Nem igaz?
Ezúttal az anyuka vívta ki együttérzésünket! Szinte valamennyi szakértőnk egyetért abban, hogy önnek bizony sürgős segítségre van szüksége. Ez egyáltalán nem normális szokás, és korántsem ártalmatlan, mert hiszen az édesanyja kiborul tőle. Abból, amit leírt, szakértőink a következő lehetséges okokat találták az ön viselkedésére:

Lehet, hogy egyfajta anorexia nervosában szenved, állítja Beresin, akinek a táplálkozási rendellenességek a szakterülete. Szerinte az ételek érintkezésétől való viszolygás jellegzetes tünet. Az is előfordulhat, hogy kényszerbetegségben szenved. Dr. Michael Wymes, a kaliforniai Vallejóban lévő Kaiser Intézet pszichiátere azt a lehetőséget sem zárja ki, hogy ön autista hajlamú (ASD, a betegség angol rövidítéséből). Míg a kényszerbetegekben félelmet kelt az ételek érintkezése, addig az ASD-ben szenvedők dührohamot kapnak, ha valaki nem tartja be egyéni szabályaikat, például azt, hogy az ennivalókat külön kell választani.

Bármi legyen viselkedésének az oka, állapota idővel súlyosbodhat, és szakszerű kezelés nélkül nem számíthat javulásra. Tegye fel a kérdést: mi lesz, ha valaki randevúra hívja? Az étteremben is öt tányéron öt villával fogja megrendelni az ételt? Sok szerencsét a második randihoz!

Néha úgy érzem, mintha zuhannék, függetlenül attól, hogy éppen mit csinálok: ülök, állok vagy fekszem. Flúgos vagyok?
Valamennyi szakértőnk egybehangzó véleménye szerint még ezen a héten keresse fel háziorvosát! Egy tucat magyarázat lehetséges az állapotára, egy ön által szedett gyógyszer ártalmatlan mellékhatásától egészen az agydaganatig. Ezt csak orvos állapíthatja meg: lehet, hogy műszeres vizsgálatot rendel el, vagy neurológushoz utalja be. Azonnal kérjen időpontot!

Este, amikor az ágyban fekszem, sokszor olyan bolondságok miatt szorongok, amelyek valószínűleg nem történnek meg. Részletes forgatókönyvem van arra az esetre, ha túszul ejtenének, vagy ha repülés közben a gép szárnya leszakadna. Azt is pontosan tudom, mit mondok, ha egyszer elbocsátanak. Persze tökéletesen tisztában vagyok a túszejtés vagy a repülőgépszárny leszakadásának a valószínűségével, arról nem szólva, hogy a főnököm épp most emelte föl a fizetésemet. Miért számítok mégis folyton arra, hogy a legrosszabb fog bekövetkezni?
Bizonyos mértékű aggodalom természetes és érthető. Teljesen szorongás nélkül képtelenség élni – mondja dr. Joseph Himmelsbach New York Állam Orvosi Egyetemének pszichológusa. – Sőt a terápia egyik célja éppen az, hogy megtanítsa a stresszt a hétköznapi élet részeként kezelni. De úgy tűnik, ön többet szorong a kelleténél, különösen, ha aggodalmai miatt az éjszakai alvástól is megfosztja magát. Olyan fantazmagóriákat agyal ki, amelyek magukba sűrítik az összes félelmét. És azzal áltatja magát, hogyha megoldja ezeket a fantazmagóriákat, minden bekövetkező vészhelyzetet sikerül majd elhárítania – fűzi hozzá Himmelsbach.

Az jó jel, ha képes felismerni, hogy szinte nulla az esélye e forgatókönyvek megvalósulásának. Gitlin szerint arra is rá kellene ébredni, hogy ezek a tervek úgysem működnének a valóságban. Úgy véli, hogy ön leginkább azokra a hipochonderekre hasonlít, akik ha egyet köhintenek, már azt hiszik, hogy tüdőrákjuk van. – A szorongó emberek valamilyen eddig még ismeretlen agyi kapcsolódás folytán hajlamosak arra, hogy minden eseményt katasztrófaként értelmezzenek.

Ha csak alkalmanként tör önre a szorongás, próbálja józan megfontolással feloldani. Ha azonban úgy érzi, hogy félelmei teljesen a hatalmukba kerítették, és nem képes úrrá lenni rajtuk, beszélgessen azokról egy bizalmas baráttal vagy egy terapeutával. Ha a szorongás pánikrohamba csap át, keresse fel az orvosát. Gyógyszerrel kezelhető.

Gyűlölök választani. Nehezemre esik kiválasztani egy kanalat a fiókból, még ha teljesen egyformák is. Amikor ez végre megtörténik, bűntudatot érzek a többi iránt. Még elnézést is kérek tőlük: – Bocsánat. Majd legközelebb. – Nem különös?
Hűha! Szakértőink teljes svédasztalt tálaltak föl magyarázatokból, és mindegyikük más-más kanalat választott hozzá! Míg Perman a sérült lélek megnyilvánulását látja a viselkedésében, valamint a sérülés vagy mellőzöttség okozta nagyfokú érzékenységet, Wymes úgy véli, hogy ön szörnyen magába fordul: – Narcisztikus dolog azt képzelni, hogy a kanalak leghőbb vágya az ön asztalára kerülni.

Dr. Joshua Coleman, a San Franciscóban tevékenykedő pszichológus és szakíró viszont kétli, hogy ön képes volna az önérvényesítésre az evőeszközös fióknál fontosabb helyeken. – Ahhoz, hogy sikeres legyen, el kell döntenie, mit akar elérni a magánéletében és a pályáján – magyarázza.

Beresin csodálkozik: – Ez most vicc? Bocsánatot kér az ember a ceruzáktól az íróasztalon? Az árucikkektől, amelyeket nem vásárol meg a boltban? A mágikus gondolkodás – amikor azt hisszük, hogy az élettelen tárgyaknak is vannak érzéseik – négyéves korban jellemző. Egy felnőttnél egyáltalán nem normális.

Miután ennyire elkápráztatta a pszichológia tudorait, nem ártana fölkeresni egy szakembert. Nem kell elnézést kérnie tőle.

Miért nem tudok semmit sem kidobni? Még megvan a teljes ruhatáram a hetvenes évekből. Egy jelmeztervező elalélna ettől, csakhogy a molyok megrágták. És sohasem dobok ki számítógépet – már négy van belőlük a padláson. A családom arra kényszerít, hogy dobjam ki az újságokat, de én nem akarom. Hátha még szükség lesz rájuk. Lökött vagyok?
Nos, Freud önt anális visszatartó személyiségnek nevezné. Lehet, hogy a kényszeres gyűjtögetés tünetegyüttese jellemzi. A kényszeres gyűjtögetők szerint nem normális az, aki nem tart magánál mindent (a szó szoros értelmében), ami valaha a tulajdonába került. A gyűjtögetés patológiás formáját az a törekvés mozgatja, hogy sikerüljön e bizonytalan világnak legalább egy apró részét irányítani.

– Szélsőséges esetben – mondja Gitlin – a patológiás gyűjtögetők már nem férnek el az otthonukban, a tárgyak ellepik őket, képtelenek bármit megtalálni, a lakásukat tűzfészekké alakítják át. Az ön problémája nem tűnik ennyire súlyosnak, de ha a családja azt mondja, hogy segítségre szorul, hallgasson rájuk.

Ennél a viselkedésnél, mint a legtöbb itt említettnél, nincsenek abszolút ismertetőjegyek, mondja dr. Nando Pelusi New York-i klinikai pszichológus. – A pszichológiai problémák csak az adott környezetben vizsgálhatók, ezért a teljes képet szemügyre kell vennünk. Lehet, hogy csak érzelmi kilengésről van szó, de az is lehetséges, hogy menthetetlen állapotról.

Merev szabályok hiányában, az illetőnek és a családjának kell döntenie. – Amikor az emberek valamit veszélyesnek vagy zavarónak vélnek – mondja Pelusi –, na, olyankor keresik föl a hozzám hasonló terapeutákat.

Vote it up
127
Tetszett?Szavazzon rá!