Nyaram a fecskével

Nehéz volt elképzelni, hogy a gyámoltalan kis jószág valaha is repülni fog

Kapcsolódó cikkek

A napos júniusi vasárnap reggelen a harangzúgás az istentisztelet végét jelzi. Hazafelé tartok, s amint befordulnék a házunk felé vivő útra, hirtelen félre kell ugranom, nehogy rálépjek egy sötét valamire a lábam előtt. A valami mozog. Lekuporodom, s a csodálkozástól tátva marad a szám. Bár ilyet korábban csak egyszer láttam, akkor is fényképen, a szénfekete tolltömegben csalhatatlanul egy fecskefiókára ismerek.

Évek óta lenyűgöznek ezek a parányi légi akrobaták. Miután a fiókák útjukra indulnak a fészekből, megállás nélkül röpülnek, míg csak párra nem lelnek és fészket nem építenek maguknak – sokszor egy, két, olykor három év múlva. A fecskék naponta akár 800 kilométert is képesek repülni, a levegőben táplálkoznak, alszanak, sőt párosodnak. Minden májusban növekvő izgalommal vártam, hogy csicsergésük megtörje a városi nyárelő egyhangúságát, bár szédítő sebességük miatt soha nem tudtam őket közelről szemügyre venni.

Most pedig a tenyeremben melengetek egyet. Szép, kifejlett tollazata van, de valószínűleg még két-három hete hiányzik a kirepüléshez. Alighanem véletlenül pottyant ki a fészekből. Felpillantok. A magas épület eresze alatt parányi fészkek sorakoznak. Az azúrkék égbolton világosan látom a levegőt szelő fecskepárt, amint kerengve és alábukva elkapják fiókáiknak szánt a szúnyogokat.

Nem tudom visszatenni a fiókát a fészkébe, de az úton sem hagyhatom, ezért aztán óvatosan hazaviszem.

Nem tűnik sérültnek, a kínzó kérdés azonban az, mivel is etessem. Attól félek, a szúnyoggyűjtést nem nekem találták ki. Tanácsot kérek egy barátomtól, aki hüllőket tart, s a fiú hamarosan meg is érkezik egy doboz tücsökkel. Ezek jóval nagyobbak a szúnyogoknál, ráadásul élők – a barátom rendszerint csak bedobja őket a gyíkokkal együtt a hüllőinek, s perceken belül már el is tűnnek.

A tücsköket vízbe fojtjuk a mosogatóban, aztán csipesszel egyenként kihalásszuk őket, s zsákmányunkkal diadalmasan odamasírozunk kis árvánkhoz. A mozgástól felrezzen, csőrét óvatlanul kitátja, mire mi máris belepottyantunk egy tücsköt. Ám a fióka eszén nem lehet túljárni: tücsök soha nem szerepelt az étrendjében. Hátrarántja fejecskéjét, s a falatot haladéktalanul a konyha padlójára küldi.

Felhívom a Királyi Madárvédő Egyesületet, s egy segítőkész hölgy tanácsok garmadáját zúdítja rám. Táplálékügyileg a legjobb megoldás a darált marhahús.

Vendégszobánk pillanatokon belül fecskefészekké változik. Szerencsére a tetőtérben van, 9 méter magasan, sokban hasonlít hát kis gyámoltunk egykori otthonához. Egy cipősdoboz fedelébe lyukat vágok, úgy tapasztom szorosan az ablaküveghez, hogy kis fecském biztonságosan szemlélhesse a külvilágot.

Az elkövetkezendő napok végeláthatatlan etetéssel és fészekpucolással telnek. Legfőbb gondom, hogy távol tartsam a macskát, és meggyőzzem fecskémet a táplálkozás szükségességéről. Az ágy alól is húsdarabkák kerülnek elő. Ám egy hét múlva madárkám már próbálgatni kezdi a szárnyait.

A fecskék július végén indulnak vándorútjukra, s augusztus közepén már hírük-hamvuk se marad. Július közepe van. Kis védencem már három hete nálam lakik, és gyorsan nő; el kell kezdenünk a készülődést a nagy napra. Nincs itt az anyja, hogy megmutassa neki az első szárnycsapásokat, én meg csak abban reménykedem, hogy ösztöne majd pótolja e hiányt. Az induláshoz kedvező feltételekre van szükség, valószínűleg egy tiszta, napos kora reggelre. Mindennap hajnali ötkor kelek, hogy ellenőrizzem az időjárást.

Végül ránk köszönt egy csodaszép nyári nap. A kis jószágot gyöngéden a nyitott ablak párkányára helyezem. Meg se moccan. Hirtelen csicsergés hallatszik, s felkavarodik a levegő, amint négy fecske sebesen tovaröppen. Madárkám szeme hirtelen fölpattan, egész teste megremeg. Szárnyai óvatosan megrebbennek. Visszafojtom a lélegzetem. De fecském szorosan a párkányhoz lapul.

Az ötödik reggel félálomban valami mozgást érzékelek. Fecském csupa éberség, az eget fürkészi. Szárnyát kifeszíti, és meg-megrebbenti. Aztán a kis fekete test hirtelen elrugaszkodik a párkányról. Váratlanul ér a dolog, talpra ugrok, és az ablakhoz rohanok. Madárkám a szemközti háztető felé tart. A cserepeknek ütközik, és lebukfencezik szomszédom kertjébe. Elborzadva látom, hogy a kutyájuk feléje rohan.

Hevesen dobogó szívvel viharzom le a lépcsőn. Szerencsére a kutya annyira meglepődik, hogy sikerül megmentenem a kis jószágot. Szörnyen érzem magam. Talán mégis jobb lett volna védencemet a természetre bízni. És ha a mesterséges táplálástól olyan nehéz, hogy nem tud repülni?

A következő reggel, meg a rákövetkezőn is a székemben bóbiskolok, fecském pedig a párkányon gubbaszt. Muszáj túlesnünk ezen a dolgon. Mindennap kevesebb fecskét látni az égen; a vonulás már tart egy ideje, s a fecském, ha nem igyekszik, kimarad belőle.

Halk verdesésre térek magamhoz. Felpillantva azt látom, hogy fecském a párkány szélén áll. Egy másodperc múlva már elrugaszkodik. Úgy tűnik, mintha zuhanna, aztán szárnyát szélesre tárva magabiztosan elkapja a fuvallatot. A kis fekete test a magasba emelkedik, alábukik, majd újra felível, és már nincs sehol. Határtalan öröm lesz úrrá rajtam.

A fecskék párosodás után visszatérnek eredeti fészkelőhelyükre, úgyhogy ezen az őszön parányi fészket erősítek az ereszünk alá. Tavaszra bele is költözik egy lármás seregélycsalád.

Soha nem fogom megtudni, mi lett a fecskémmel, de az élmény óta még erősebben kötődöm ezekhez az illékony teremtményekhez. Minden évben május elején kíváncsian fürkészem az eget az első árulkodó fekete szárnycsapásra várva, mígnem belefájdul a nyakam. De soha nem látok mást, csupán egy alábukó karcsú sziluettet, majd egy sebesen fölfelé suhanó fekete árnyékot. S a levegőben sokáig hallatszik még a távoli csicsergés.

Vote it up
12
Tetszett?Szavazzon rá!