Nyuszi a háznál

Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy tapsi fog kelepcébe csalni

Kapcsolódó cikkek

A michigani Lowellben található új házunkban töltött első tavaszon a feleségem elkezdett egy nyusziért nyaggatni. – Nem lenne mókás, ha egy kisnyúl ugrándozna itt fel s alá? – kérdezte Linda. – A barátnőmnek, Justinának van egy nyuszija, és az egész nap a ruhaszárító körül lebzsel.

Lindának gyerekkorában kutyái voltak. Nekem viszont soha életemben nem volt háziállatom. Egy Philip barátomnál tett látogatás megerősíteni látszott azt a feltételezést, hogy a nyúltartás nem jár különösebb gonddal. Ahogy a nappaliban üldögéltünk megkértem, hogy engedje ki Drussillát a ketrecéből. – Ó, már szabadon ugrándozik valamerre – felelte Philip.

A szemem sarkából észrevettem, hogy egy szürke bunda hátrál be az árnyékba. Az ölhöz ragadt macskatermészethez, és a kézre hajló kutyahűséghez képest Drusilla tartózkodását felettébb rokonszenvesnek találtam. – Mindig így viselkedik? – érdeklődtem.

– Tulajdonképpen két üzemmódban működik – válaszolta Philip. – Amikor belép egy helyiségbe, először körberohangál. Majd letelepszik valahová, és egészen addig ott marad, amíg rá nem tudod venni, hogy jöjjön elő. – Ez oly tökéletesen hangzott, hogy pillanatnyi hóbortból elengedtem a fülem mellett a követő figyelmeztetést: – Viszont erős vonzalmat táplál az elektromos vezetékek iránt. Ha éppen nem használok valamit, azonnal kihúzom a konnektorból, és olyan helyre teszem, ahol nem érheti el. Máskülönben egyszerűen kettéharapja a drótokat.

Eme információ ellenére is hirtelen olyan egyenesnek tűnt az út a nyúltartás felé, mint egy jó szándékkal kikövezett szupersztráda – és én elindultam rajta.
 

Valaki ugyan emberbaráti könyörületből szeszélyesnek nevezte a holland törpenyulakat, de amikor Lindával megpillantottunk egyet a húsvéti nyúlvásáron, nem tudtunk ellenállni neki. A gyönyörű, középtermetű nyúl nyugodtan feküdt egy asztal tetején, és megadóan tűrte, hogy egy fiú simogassa a bundáját. Mi is követtük a gyerek példáját, és közben megcsodáltuk az állat színeit – fekete farhám, fekete fejfödő és hófehér bunda a kettő között. – Eladó? – kérdezte Linda.

– Ő az anya – felelte a fiú, és rámutatott a mellette lévő ketrecben a háromhetes holland törpenyúl-trióra.

– Az ott igazán aranyos – mondta Linda, az egyik apróságot kémlelve.

– Tetszik önnek? – kérdezte a tenyésztő, egy Warren nevű férfi. De ahogy kinyitotta a ketrec ajtaját, a nyuszi tajtékzó méregzsákká változott. Vadul rúgkapált a hátsó lábaival, melyeket a jóisten is láthatólag kizárólag erre a célra teremtett. Warren átadta a vonagló csomagocskát Lindának, de Linda nem tudta megtartani. – Még nem ismeri önt – nyugtatta meg Warren, és készségesen visszarakta a kis bestiát a ketrecébe.

Mérlegeltük az eshetőségeket. Eszünkbe sem jutott más tenyésztőket felkeresni, vagy sorba látogatni a kisállat-kereskedéseket. – Elvisszük – mondtuk lenyűgözve.
 

Kemény erőfeszítéseket tettem annak érdekében, hogy Binky – akit Matt Groening Élet a pokolban című képregényének morcos nyuszija után neveztünk el – megbarátkozzon velünk. A gorillákkal bájcsevegő Dian Fosseyról készült fényképfelvételeket utánozva barátságos, bátorító pózban terültem el a konyhakövön. Binky ügyet sem vetett rám.

Gyakran bocsátottuk őurasága rendelkezésére az egész házat. Banánnal etettük, amit szeretett, levendulaszín pórázt és hozzáillő csivavaméretű hámot vettünk neki, amit utált. Sétálni vittük, ami abból állt, hogy Binky hol a talajra lapult, hol pedig elrugaszkodott róla.

Ami igazán hátborzongatónak tűnt, az a némasága volt.
A boldog macska dorombol. A boldogtalan kutya szűköl. A nyúl hangjegy nélküli kotta

Bár rengeteg időt töltött testápolással is, Binky legriasztóbb szokása a rágcsálás volt. A nyulak foga folyamatosan nő, amit a rágással ellensúlyoznak. Binky mindent összerágott, ami fából készült. Kihúzogatta a szőnyeg szálait. Megtizedelte a széklábakat, a vesszőkosarakat, a hangszóró kábeleket, a könyveket és a cipőket.

De ami igazán hátborzongatónak tűnt, az a némasága volt. A boldog macska dorombol. A boldogtalan kutya szűköl. A nyúl hangjegy nélküli kotta, horkant, ha valakinek az érintését támadásnak véli, és halk zümmögést hallat, ha izgatott. Binky szemébe nézve körülbelül ugyanannyi értelmet fedeztünk fel, mintha egy átlátszatlan, sekély pocsolyába bámultunk volna. Tudtam, hogy a bunda legmélyén erő és egyéniség lakozik, de a felismerés egyetlen szikrája sem pattant ki köztünk.

Binky mégis értett hozzá, hogyan nyilvánítsa ki a kívánságait. Vizes edényét a ketrecéhez csapkodva mutatta ki, hogy nincs ínyére a bezártság. Gyűlölte a változásokat. Egy napon arra vetemedtünk, hogy elmozdítsuk a kanapét, mert csak így tudtunk helyet szorítani egy új állólámpának. Binky körülszimatolta a lámpát, hátsó lábára emelkedett és erős elülső tappancsaival fellökte a betolakodót.

Egyszer, amikor lerohant a félig kész alagsorba, elhatároztam, hogy megmutatom neki, ki az úr a házban. De még mielőtt elkaphattam volna a grabancát, beugrott egy kis lyukba, és elbújt. Elemlámpa segítségével csak a hetyke fülek formáját bírtam kivenni.

– Hagyd békén – tanácsolta Linda. – Majd kijön, amikor akar.

– Igazad van – mondtam. De mégis leosontam, vágtam egy lyukat a falba és megpróbáltam egy kartonpapír-hengerrel kipiszkálni őkelmét. Nem sikerült hozzáférnem; magától csoszogott elő. Megtanultam a leckét: ravaszságban nem érhetsz fel egy nyúllal. Ha egy nyúl túltesz rajtad, bolond vagy. Ha sikerül túltenned egy nyúlon, akkor azért vagy bolond, mert túltettél rajta.

Binky két év múlva se lett szelídebb, sőt, ha egyáltalán lehetséges ilyesmi, még jobban elvadult. Engedetlenségét úgy értelmeztem, hogy virgonc fülének botját sem mozgatja meg az én állítólagos tekintélyem – erre a következtetésre Binky leghatásosabb, Houdinit meghazudtoló szabadulási akciója után jutottam.

Építettem neki egy két és félszer két és fél méteres karámot a hátsó udvarban. Először egyszerűen átugrotta az egyméteres kerítést, és úgy szökött meg. Amikor harminc centivel megmagasítottam a kerítést, Binky kemény próbának vetette alá nem éppen kiemelkedő mesterségbeli tudásomat. Megtalálván a legnagyobb szögben kifelé hajló tartóoszlopot, Binky fáradságos munkával felkapaszkodott a meredek emelkedőre. Vagy addig rohangált körbe-körbe, amíg el nem érte azt a lendületet, amely átrepítette a tekintélyes magasságon. Végül kénytelen voltam újabb szinttel megemelni a kerítést, amely így közel kétméteressé vált.

– Na, ebből a karámból, nem jut ki többé – közöltem Lindával, miután beraktam Binkyt az átépített kerítés mögé.

Azzal fölmentem a dolgozószobámba. Tizenöt perc múlva Linda felkiabált. – Édesem, nem látom Binkyt.

Kipillantottam az ablakon, de én sem láttam. A karám nyugodtnak és teljesen üresnek tűnt. Linda kirohant a bejárati ajtón. Én meg leszaladtam az emeletről és ki az oldalajtón – s kis híján keresztülbucskáztam a nyuszin. Higgadt diadallal üldögélt a küszöbön. Jelenlétével tudtomra adta, hogy nem áll szándékában megszökni. Az a lényeg, hogy kiszabaduljon abból az ostoba karámból.

Hogyan sikerült neki? Már korábban észrevettem, hogy lyukakat vájt a földbe, de arról nem is álmodtam, hogy képes szabályos alagúttá növelni az egyiket. – Kíváncsi lennék, mennyi ideig dolgozott ezen – ámuldozott Linda, amikor felfedezte a kimeneti nyílást a fűben, a karám északkeleti sarkánál.

– Ez az utolsó nyulunk – füstölögtem. – Az ilyennek ólban a helye.

– Nem kéne így beszélned Binkyről – figyelmeztetett Linda. – Odavan érted.
 

Azt még én is kénytelen voltam elismerni, hogy Binkynek akadt pár megnyerő tulajdonsága. Néha az íróasztalom alatt üldögélve találtam rá, kétségkívül engem várt. És ha négykézláb közeledtem hozzá, még azt is hagyta, hogy az ujjam hegyével párszor finoman megsimogassam.

Reggelenként gyakran felszökkent az ágyunkra is. Keresztülugrált a lábunkon, majd vissza a padlóra. Minden más állatnál ezek a reggeli szökdécselések egyszerű ujjgyakorlatként – pontosabban lábujjgyakorlatként szolgáltak volna. De a lobbanékony Binkytől már-már a szeretet megnyilvánulásainak tűntek.

Elérkezett a nap, amikor Binky megbetegedett. Keveset evett, és másnap reggel már alig mozgott. Linda elsietett vele az állatorvoshoz, de tíz perc múlva azzal az elképesztő hírrel tért vissza, hogy Binky meghalt, mielőtt odaértek volna az orvoshoz.

– Nem, Binky, nem! – jajveszékelt Linda. Csendben átöleltem.

Hát ennyi volt – gondoltam magamban. Mostantól egyszerűbb lesz az élet. Azután én is zokogásban törtem ki. Egy kék frottírtörülközőbe csomagoltuk Binkyt, és eltemettük az udvarban.

Csak egy nyuszi volt, nem igaz? De mégis. Binky megvásárlása sorsdöntő jelentőséggel bírt felnőtt életemben. Miatta szereztünk be később Lindával más állatokat is – madarakat, macskákat, kacsákat, sőt újabb nyuszikat. Láthatatlan szálakkal kötődtem Binkyhez. Bárcsak élne, hogy szétrághassa őket!