Odaadni az élet legnagyobb ajándékát

Bár több mint húsz év telt el azóta, hogy hétéves kisfiát, Nicholast meggyilkolták egy olaszországi vakáción, Reg Greennek „néha úgy tűnik, mintha tegnap történt volna”. Los Angeles-i házuk medencéjénél ülve a 86 éves egykori újságíró bevallja: – Nem múlik el nap anélkül, hogy ne gondolnék Nicholasra és a mókás kis dolgaira.

Green és felesége, Maggie, 1994-ben hétéves fiukkal, Nicholasszal és négyéves kislányukkal, Eleanorral Olaszországban nyaraltak, és éppen az autósztrádán haladtak Nápolytól délre, amikor egy másik kocsi hajtott melléjük. Két maszkos ember ült benne, és odakiáltottak Greenéknek, hogy húzódjanak le az út szélére, majd a banditák minden előzetes figyelmeztetés nélkül tüzelni kezdtek Greenék autójára. Előbb a hátsó ülés melletti ablakot zúzta be a lövedék, majd a sofőr mellettit.

Maggie gyorsan hátrafordult, hogy lássa, a gyerekek biztonságban vannak-e. Úgy tűnt, mindketten békésen alszanak. Green gyorsított, és sikerült leráznia a rablókat, de amikor egy baleset helyszínén megálltak, észrevették, hogy Nicholas fejlövést kapott. A kisfiú még lélegzett, de eszméletlen volt.

Két nappal később a szeplős arcú, szőke hajú Nicholas Greent egy szicíliai kórházban agyhalottnak nyilvánítottak, gépekre kapcsolva tartották fenn a szívműködését és a vérkeringését.

– Nyilvánvaló volt, hogy Nicholast elveszítettük – emlékezik vissza Green, miközben elmagyarázza, hogyan hozták meg Maggie-vel a döntést, amely örökre megváltoztatta az életüket és sok más ember életét is. – Megkérdeztük, eladományozhatjuk-e a szerveit. Ezzel némiképp csillapíthattuk a borzalmat, és neki többé már nem volt szüksége arra a testre.

Az olaszokat, akik a médiából értesültek Nicholas lelövéséről – az újságok úgy emlegették: „a mi szégyenünk” –, elkápráztatta Greenék nagylelkűsége. Órákon belül hét olasz ember kapta meg Nicholas szívét, máját, veséit, hasnyálmirigysejtjeit és szaruhártyáit. Greenék döntése, a „Nicholas-hatás”, írta Green később a könyvében, „egy csapásra meghódította az egész nemzetet”. Az újságírók sorban álltak, hogy meginterjúvolják Greenéket, Berlusconi miniszterelnök és Scalfaro államfő köszöntötte őket.

A házaspár ráébredt, hogy történetükkel széles körben felhívhatják a figyelmet a szervadományozás jelentőségére. – Megtaláltam az élethivatásomat – mondja Green.
 

Futótűzként terjedt el a hír Nicholas szerveinek eladományozásáról. A donációk száma azonnal 25 százalékkal emelkedett Olaszországban, ahol hagyományosan nagyon kevés volt az átültethető szerv. Tíz év alatt az egymillió főre jutó 6,2-ről 19,7-re nőtt a szervdonációk aránya, és ez azóta állandósult (2013-ban 18,5 volt). A „Nicholas-hatás” bizonyíthatóan katalizátorként működött az olasz nemzet gondolkodásának megváltozásában.
 

1994 óta Green ötvennél is többször tért vissza Olaszországba, mivel tiszteletadásképpen több tucat faluban és városban közel száz iskolát, utcát, teret neveztek el Nicholasról. Green számos előadást tartott orvosi és szervdonációs egyesületekben a világ minden táján. Az előadások, filmjogok honoráriumából és saját megtakarításaikból a szervdonáció tudatosításának elősegítése érdekében Greenék létrehozták a Nicholas Green Alapítványt, és 5000 példányt osztottak szét a témáról készült videóból. Green több mint egymillió mérföldet repült 1994 óta, hogy arra buzdítsa az embereket, „kezdjenek párbeszédet a szervadományozásról”.

– Senki sem tett annyit a szervdonációval kapcsolatos felvilágosítás érdekében, mint Reg és Maggie Green – mondja Howard N. Nathan, a Gift of Life (Az élet ajándéka) donorprogram elnök-vezérigazgatója.

Az átültethető szervek iránti igény pedig megdöbbentő. 2013-ban 70 ezer ember várt szervátültetésre az Európai Unióban, közülük naponta átlagosan tizenketten haltak meg. A szervre váró gyógyíthatatlan betegek és családtagjaik számára a szervhez jutás élet-halál kérdése. De sajnos mindig több lesz a szervre váró ember, mint az átültethető szerv. A Green tiszteletére rendezett egyik eseményen egy olasz sebész félrevonta őt: – A kórházamban jelenleg két gyerek fekszik, aki meg fog halni, ha nem kap hamarosan tüdőt. Bárcsak több család gondolkodna úgy, mint önök!

– Az ehhez hasonló megjegyzések tartanak mozgásban. Egyszerűen lenyűgöz, hogy a történetünk még ma, húsz év múltán is megindítja az embereket, de ha a tűz kezd egy kicsit lelohadni, olajat fogok önteni rá. Ez annyira fontos.
 

A házaspárhoz folyamatosan özönlenek a levelek, e-mailek, idegenek telefonálnak, akik elmondják, mennyire közel érzik Nicholast magukhoz, és felajánlják az együttműködésüket a tudatosság növelése érdekében. Tavaly egy olasz kormánytisztviselő Calabriából, abból a régióból, ahol Nicholast lelőtték, a következőket írta Greenéknek: „Olaszországban, és különösen Calabriában, mindenki a szívébe zárta a kis Nicholast és családjuk nemes példamutatását kedvességből, szeretetből és előzékenységből.”

Az ilyen levelek sokat jelentenek Reg Greennek. – Az emberek sokszor kitárják a lelküket ezekben a levelekben, és mi mindegyikre válaszolunk – magyarázza. És soha nem utasít el egyetlen interjúkérést sem.

– Soha nem lesz könnyebb – jegyzi meg, majd belekezd egy történetbe: Nicholas szerette azt játszani, hogy hős római katona, aki épp most tért haza a csatatérről, s a hadvezérek és a nép köszöntik.

– Mi erre mindig azt válaszoltuk neki, hogy költemények teszik majd halhatatlanná, és a tömeg üdvrivalgással fogadja – meséli Green kissé összeszoruló torokkal.

– És bizonyos értelemben mindez valóra vált – folytatja. – Nicholas története megragadta az emberek képzeletét, és milliónyi szívben gyújtotta meg a szeretet szikráját. Ez talán nem a halhatatlanság, de nagyon közel jár hozzá.
 

További információ angol nyelven: NicholasGreen.org.