Országúti kiruccanás

Áldás vagy átok a GPS? Nos, műszaki analfabéta szerzőnk egyelőre nem tudta eldönteni

A pasik állítólag előbb autóznak el Minszkig, mintsem megkérdezzék valakitől, merre van a sarki kisbolt. Én viszont inkább S.O.S. füstrakétákat indítanék a motorháztetőről, nehogy eltévedjek. Leginkább mégis ez történik. Ugyanis ha valakitől útbaigazítást kérek, és az illető nem csak annyit válaszol: „Ott van”, elveszítem a fonalat. Tavaly megkérdeztem egy úriembert, merre kell mennünk. Utána odafordultam a feleségemhez: – Láttad a fogait?

– Nem értetted, amit mondott – vonta le a következtetést Jennifer.

– Stimmt. Csak a fogait figyeltem. Mind a kettő kénsárga volt.

– Akkor továbbra sem tudjuk, merre kell menni.

– Így igaz.

Nos a céltalan bolyongás napjai véget értek, mert mostantól egy TomTom One globális helymeghatározó rendszer büszke tulajdonosa vagyok.

– Micsodáé? – kérdezte Jennifer.

– Egy GPS-é, egy navigátoré, egy kis ketyeréé, amely műholdak segítségével úgy juttat el A-ból B-be, hogy közben nem kell kérdezősködnöm.

Jennifer erősen kételkedett, hogy képes leszek a gépezet működtetésére.

– Még a dátumot sem tudod leszedni a fényképekről – emlékeztetett. Ebben volt igazság. Nálunk minden fénykép az 1983. február 12-i dátumot viseli (nyilván annak a napnak az emlékére, amikor a konstruktőröknek sikerült megoldaniuk, hogy piros folt kerüljön a fotón szereplők szembogarába).

Nem mintha műszaki analfabéta lennék, ahogy ezt némely informatikusok állítják. Én szántszándékkal kerülöm a műszaki ismeretszerzést. De nem szeretném, ha őskövületnek tartanának, így aztán rászántam magam az új technológiai vívmányok kipróbálására.

Első lépésként vásároltam magamnak egy elektromos fogkefét. Azután letöltöttem kedvenc nótáimat egy iPodra. (Hallottak már erről a csodakütyüről? Az ember belerakja a zenét, aztán a nap hátralévő részében arra ügyel, nehogy kiessen a füldugó a füléből.) És most a GPS-en a sor. Ha legközelebb eltévedek, ezt a méregdrága masinát lehet hibáztatni.

A TomTom mindennel föl volt szerelve: útvonaltervezés, forgalom és időjárás-előrejelzés, sőt kívánság szerint a megengedett sebesség túllépésére is figyelmeztet. Ez utóbbi funkciót azonnal kiiktattam: megbízható vészjelzőmet Jennifernek hívják.

A TomTom azt is lehetővé tette, hogy egy általam kiválasztott híresség hangja közölje az utasításokat. John Cleese-t kihúztam a listáról, mert arra semmi szükség, hogy ha rossz helyen veszem be a kanyart, saját navigációs rendszerem hordjon le a sárga földig.

Ismeretlen hangokat is felkínált: Sylvie-é túlontúl ágyba hívogatóan csengett, Mandy szelíd, békülékeny orgánuma viszont második legkedvesebb nénikémet juttatta az eszembe.

Mandynél maradtunk.

Felkészülten néztünk hát TomTom próbaútja elé, amely anyósom rochesteri (New York állam) otthonából Ithacába vezetett volna a nővéremhez. A menetidő általában két óra hat perc. Bepötyögtem a koordinátákat (a címet illetik ezzel a fura névvel) a navigációs rendszer érintésérzékeny képernyőjére, ami elég egyszerű feladat volt, hiszen még nekem is sikerült. Látva, hogy a színpompás képernyő életre kel, négyéves kislányunk, Quinn azt hitte, hogy egy kisméretű tévét kapcsoltam be.

– Hannah Montana! – kiáltott fel.

– Nem, New York állam – javítottam

ki. Becuccoltunk, elindítottam a motort, és további sorsunkat Mandy kezébe helyeztem.

Az első kereszteződésnél Mandy hangja fölharsant: – Fordulj be jobbra!

– Nem balra kellene? – kérdezte Jennifer.

Több tucatszor megtettük ezt az utat, de errefelé még sosem jöttünk.

– Talán ő tud valami jobb utat – vetettem föl, és engedelmeskedtem.

– Itt a sztráda – mondta Jennifer.

– Az egy magánház felhajtója.

– Biztos vagy benne?

– Láttál már postaládát a sztráda rámpáján?

Pontosan az ilyen segítőkész útbaigazítások miatt döntöttem a GPS beszerzése mellett.

– Ötszáz méter múlva fordulj balra… Még 125 méter, és fordulj balra – szólongatott Mandy. – Fordulj balra.

Quinn valószínűleg unalmasnak találta Mandy csivitelését, mert ismét Hannah Montanát kezdte hiányolni.

– Te tudod, hogy hol vagyunk? – kérdezte Jennifer.

– Gőzöm sincs, de szép a táj – válaszoltam.

Mandy kedvelni látszott a turistalátványosságokat. Arra számítottam, hogy a 390-esről átvisz minket a 90-esre, ehelyett a bukolikus Pittsforban andalogtunk. Aztán hirtelen bevillant, hogy amikor meg kellett adnom az útválasztással kapcsolatos igényeimet, a sóherebb, fizetőkapukat elkerülő megoldásokat választottam. Mandy most nekem spórol. Ha még 372 fizetőkaput sikerül kikerülnünk, behozza a saját árát. Már kezdtem teljesen megfeledkezni a buja hangú Sylvie-ről, amikor Mandy elcsöndesedett.

– Szerintem valami hiba van – jelentette ki Jennifer. – Mandynek időnként biztató megjegyzéseket kellene tennie, különben azt hihetjük, hogy elromlott. Például mondhatná, hogy „Jó irányban haladsz”, vagy „Milyen kellemes utunk van.”

– Ötszáz méter múlva fordulj jobbra – kapcsolódott vissza egyszer csak a játékba Mandy – Még 125 méter, és fordulj jobbra…

Még ötven méter, és fordulj jobbra…Fordulj jobbra.

Balra fordultam. Néha velem is előfordul nemcsak Quinnel, hogy összecserélem a jobb és a bal lábamat. Mandy teljesen összezavarodott. Improvizálni kényszerült.

– Eddig még soha nem hallottam egy komputert nyögdécselni – jegyezte meg Jennifer.

– Hagyd, hogy összeszedje magát.

– Hannah Montana!

– Fordulj balra, aztán jobbra – adta ki az utasítást Mandy tőle szokatlan keménységgel. – A másodiknál kanyarodj balra.

Azt tettem, amit mondott, és egyenesen behajtottam a barkácsáruház parkolójába. Mandy persze az áruház utáni lehajtóra gondolt. Csakhogy a hozzám hasonló idióták gyakran szó szerint veszik az utasításokat. Németországban egy gépkocsivezető 30 méterrel a jelzett kereszteződés előtt teljesítette a „Most fordulj jobbra” parancsot. Egyenesen behajtott egy építkezésre és egy toi-toi vécében landolt a (4x4-es) verdájával. Egy másik fickó elplanírozott egy hatalmas homokhegyet, mert jobban hitt a GPS-ének, mint az útfelújítást jelző táblának.

Mire kievickéltünk a parkolóból, korgott a gyomrunk, ezért addig tapogattam a navigációs képernyőt, míg többszöri érintésre nem jelent a környéken található éttermek listája. Hasonló módszerrel találhatjuk meg a benzinkutakat, szállodákat, sőt kórházakat is, ami igen hasznos lehet, mert az apró klaviatúra nyomogatása közben kis híján megnyomtam egy piros lámpánál leállított Toyota hátulját is.

Egyelőre nyitott kérdés, hogy mennyire biztonságos a GPS-szel közlekedés – a felmérések eredménye nem egyértelmű. A józan ész azt sugallja, hogy Mandy megkíméli a vezetőt a térképböngészés fáradalmától. Másrészt az emberi természet gyarló, és minek figyelném az utat, ha a színes kis képernyőmön is nyomon követhetem autóm haladását, vagy addig szörfölhetek a navigációs rendszerben, míg ki nem derítem, hol sütik a legjobb csörögefánkot a környéken.

Más rendszerek hangfelismeréssel működtethetők, vagyis vezetés közben nem kell semmit tapogatni. Az ember jó hangosan azt mondja „Keress csörögefánkot!”, Mandy pedig közli, hogy hol lehet kapni.

– Célba értél – jelentette Mandy nyilvánvaló megkönnyebbüléssel a hangjában, mikor nővérem háza elé kanyarodtunk. Két óra tizenhárom percig tartott az út, hét perccel tovább, mintha a fizetős autópályán jöttünk volna.

Igazság szerint egy térkép segítségével is eljutottunk volna Ithacába – 495 dollárral olcsóbban. De méltányoltam Mandy felelősségteljes viselkedését, amikor eltévedtünk, és lehet, hogy a jövőben mindenhez GPS-t fogunk használni. A golflabda megtalálásához, az illatszerrészleg elkerüléséhez a szupermarketben, sőt még ahhoz is, hogy a tudatlan atya végre megtudja: ki az a Hannah Montana.

Vote it up
25
Tetszett?Szavazzon rá!