Pörgős társkeresés

Hol van már a régi jó tavaszi bezsongás? Manapság mintha túl sokat akarnánk, túl gyorsan és túl könnyen

Itt a tavasz, rügyeket bont a szerelem. A parkban úrfik és kisasszonyok sétálgatnak, utóbbiak szigorúan gardedámmal. Marica kisasszony most picit megbiccenti a napernyőjét, hogy árnyéka mögé rejthesse pírba borult arcát. Mert már megint ott van az a szemérmetlen fiatalember, igen, ott áll a platánnak dőlve, és őt gusztálja. Marica kisasszony térde megrogy, azt se tudja, hová nézzen, hát ez skandallum, hogy már hónapok óta követi ez az úr, és csokrokkal ostromolja! Mit tehet egy tisztességes úrileány az ilyen erőfölénnyel szemben, mit tehet, ha már aludni se tud, csak a holdat bámulja, úgy kavarog kicsi lelke? És nincs menekvés, egyre közeledik a platánfa, és ez a kalapos úrfi úgy bámulja Maricánk hattyúnyakát, hogy mindjárt lyukat éget rá. Micsoda orcátlanság, még meglátja valaki! Marica kisasszony köhint egy szemérmeset, bele a monogramos keszkenőjébe, majd remegő ujjacskái elernyednek, a keszkenő pedig megadón szétterül a százszorszépes füvön.

Kalapos úr kapva kap a zsebkendőn, és szépen meghajolva átnyújtja Maricánknak, majd engedélyt kér, hogy bemutatkozzon, és áhítattal csókot lehel Marica kisasszony hófehér kacsójára… (Hetek múlva Marica megengedi neki, hogy udvaroljon, egy év se telik bele és kihirdetik őket, aztán már csak egy újabb röpke év az esküvőig és a beteljesülésig. Jöhet az ásó-kapáig kitartó jóban-rosszban.)

Hát újabban kicsit pörgősebben intézzük az ügyeinket. Túl sokat akarunk mindenből, túl sok szempont alapján, túl gyorsan és túl könnyen, kevés befektetéssel, nagy hozammal. Nincs már idő leskelődni, pirulgatni, virággal üzenni vagy ablakban vágyakozni, és rég nincs már csipkés keszkenőnk se, legfeljebb pézsénk, azt meg nem szabad eldobálni, mert úgyis csak a közteres állítana meg miatta. Nincs már idő nyakívet csodálni, és kezet csókolgatni se szokás, ha pedig a kalapos urak engedélyt kérnének az udvarlásra, a Marica kisasszonyok a hasijukat fognák a röhögéstől. Nincs idő már hajtincset szagolgatni, szemekben elveszni, kéz a kézben távolba révedni, hanem vagy bejelöl a Józsi, és összeköltözünk, vagy nem. És ha nem, akkor meg mehet a lapátra, akad ott még, ahol ő volt!

Csak néhány kattintás, és a világ összes Józsija és Maricája felsorakozik a platánfának (vagy bringának, jachtnak, Mercinek…) dőlve ernyővel vagy kalapban. Súly, magasság, szemszín, iskolák, anyagiak, csak be kell ikszelni, aztán néhány szó a csetmezőben, vakrandi egy teázóban, és már lehet is boldognak lenni – vagy nem. Mit veszíthetnénk? Ma úgyis minden erről szól: rendelje meg, vigye haza, próbálja ki, ha nem tetszik, becseréljük.

Ha pedig már eleget cserélgettünk, jó lesz egyedül is, úgyis menő ma szinglinek lenni, legalább nem kell esténként fecserészni, együtt eszegetni, átengedni a tévé távirányítóját, sms-szívecskét küldeni. Hogy május van? Na és? Majd elrohan az is.

A minap láttam egy filmet: egy világméretű, fura járvány miatt az emberek sorra elvesztették az érzékeiket. Először a szaglást, aztán az ízlelést, a hallást, végül a látásukat is. Minél kevesebb kapcsolatuk maradt a külvilággal, annál erősebben akarták egymás jelenlétét, közelségét. És bár már semminek nem volt jelentősége a „beikszelhető szempontok közül”, abban a csendben és sötétben, a végtelenné nyúló időben összekapaszkodva mégis jó volt. Milyen kár, hogy manapság szentimentalizmusnak számít ilyesmin gondolkodni.

Vote it up
171
Tetszett?Szavazzon rá!