Percekre a haláltól

Cari negyven perce feküdt az intenzív osztályon. A férjével mindketten tudták, hogy talán utoljára néznek egymás szemébe

Kapcsolódó cikkek

Ron MacLean a jégpályán állt, amikor a tűzoltók megjelentek az arénában. Kedd este volt, 2012 októberében, és a „Hockey Night in Canada” műsorvezetőjeként éppen jégkorongmeccset közvetített. Amikor észrevette az egyenruhásokat, egykori csapattársai jutottak eszébe, akikkel valami baleset történt, de aztán feltűnt neki, hogy a játékosok rá mutogatnak. A tűzoltók, akik Ron otthonából kaptak vészhívást, közölték vele, hogy a feleségét, Carit az Oakville-Trafalgar Memorial Kórházba szállították a mentők. Cari szólt nekik, hogy keressék meg a férjét. – Nyugodtan öltözzön át! De igyekezzen! – mondták neki.

Ahogy Ron kikanyarodott az aréna parkolójából, kis híján nekiütközött egy tolató autónak. Tudta, hogy Cari nincs jól, és próbált higgadt maradni.

A házaspár Toronto egyik tehetősebb negyedében, Oakville-ben élt. Kamaszéveiket mindketten az Alberta tartománybeli Red Deerben töltötték, és 1978 óta voltak együtt, amikor is a tizenkettedikes Ron belezúgott a tizedikes kosaraslányba, aki – mint később kiderült – hasonlított Jennifer Bealsre a Flashdance című filmből. Mindenütt Cari társaságát kereste, az iskolában és a bulikon. Fagyizóba is akkor ment, amikor a lány az edzés után betért oda, és végül elnyerte a lány szívét. Mialatt Cari Edmontonban járt egyetemre, Ron pedig Red Deerben kezdett meccseket közvetíteni, a férfi minden hétvégén autóba vágta magát, hogy a szerelmével lehessen.

Nem először sietett az Oakville-Trafalgar kórházba, és nem fűződtek jó emlékei az intézményhez. 1990-ben, a Leafs–Blues-bajnokság első meccse előtt három hónapos terhes felesége telefonon hívta St. Louisban, mert hasi fájdalom gyötörte. Ron azonnal repülőre szállt, de éjszakára Pittsburghben rekedt. Mire Oakville-be ért, Cari már elvetélt. A házaspár le volt sújtva. Újra meg újra próbálkoztak, de végül el kellett fogadniuk, hogy nem lehet gyermekük. Huszonnyolc éve csak egymásnak éltek.

Ron most a legrosszabbtól tartott.

Cari sportos életet élt: hokizott és maratonokat futott. Amikor előző ősszel nem bírta a tempót a futóklubban, azt az életkorával és a rossz kondíciójával magyarázta. Betöltötte az ötvenet, a nyáron elhanyagolta az edzéseket, és talán meg is fázott – ezek bármelyike okozhatta a légszomjat és a szokatlan gyengeséget.

Hálaadás hétfőjén Carinek begörcsölt a lábszára. Ugyanezt érezte áprilisban, amikor Vietnamba repült.

A fájdalom nem enyhült, és kedd este Cari sms-t küldött egy barátjának, hogy ma kihagyja a hokiedzést. Miután Ron elment a meccsre, az asszony fürdőt vett az emeleti fürdőszobában, hátha így megszabadul a görcstől. A vízben ülve émelyegni kezdett, majd hányt. Nagy nehezen kikászálódott a kádból, és belenézett a tükörbe. Elszörnyedve látta, hogy az arca falfehér és tiszta verejték.

Arcából kiszaladt a vér, alig volt kitapintható a pulzusa, de a legaggasztóbb a vérnyomása volt

A szomszédos hálószoba felé fordult: az ágy alig párlépésnyire volt, mégsem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy eljusson odáig. Törülközőkből fekhelyet rögtönzött a padlón. Lefeküdt, és összegömbölyödött. Ekkor egy hang szólt hozzá: – Nem! Kelj fel, öltözz, és hívd az ügyeletet! – Mintha hipnotizálták volna. Minden porcikája azt kívánta, hogy maradjon a padlón, de a hang csak nem hagyta békén: – Tessék felkelni! Kelj fel! Kelj fel!

Bár a házban volt vezetékes telefon is, Cari mindenáron a mobiljához akart eljutni, amelyet a konyhában hagyott. Magára húzott egy-két ruhadarabot, és négykézláb leküzdötte magát a lépcsőn. Amikor végre elérte a telefonját és tárcsázta a segélyhívót, a diszpécser azt kérdezte, lélegzik-e a beteg. – Én vagyok a beteg – felelte Cari elhaló hangon. – Rettenetesen érzem magam.

Mangesh Inamdar nyolcórás műszakja közepén járt, amikor a nővérek az intenzív osztályra hívták.

A fiatalos külsejű, 42 éves orvos szereti az izgalmakat, ami általában jellemző a sürgősségi orvosokra.

Amikor végzett az orvosi egyetemen, azt tervezte, radiológus lesz, és egy csendes szobában röntgen- és MRI-felvételeket fog böngészni. Rezidensként azonban egyre többször az intenzív osztályon találta magát, ahol éjszakai ügyeletet is vállalt, miután lejárt a munkaideje. Talán a változatos feladatok, a gyors sikerélmények vagy az élet-halál helyzetek kihívásai vonzották – mindenesetre vissza-visszajárt.

Amikor a mentők betolták Carit, Inamdar rögtön látta, hogy nagyon nagy a baj. Az asszony arcából kiszaladt a vér, és alig volt kitapintható a pulzusa. A legaggasztóbb a vérnyomása volt. Az ő korában a 120-as szisztolés vérnyomás a normális, Carinél 60-at mértek. Ennek több oka lehetett: a szívbillentyű hibája, belső vérzés, szívelégtelenség, szeptikus sokk vagy szívroham. Ám Inamdarban többször is felmerült a tüdőembólia lehetősége.

Tüdőembólia akkor alakul ki, ha egy vérrög, amely gyakran a lábszárban keletkezik, a véráramlattal eljut a tüdőbe, és elzárja a tüdőartériák egyikét. A betegség gyakran halálos. Sokan el sem jutnak az intenzív osztályra, hanem otthon vagy a mentőautóban vesztik életüket. Inamdar már tizennégy éve dolgozott az intenzíven, de még egyszer sem találkozott túlélővel.

Ám a vizsgálatok során Inamdarban kételyek merültek fel. Mivel a tüdőembóliát a lábszárban kialakuló vérrög okozza, a betegek lába gyakran megdagad. Cari két lába azonban egyforma volt. A másik árulkodó tünet a légzészavar, de Cari nem számolt be mellkasi fájdalomról. Légszomjat érzett, de szipogott és hányt is, ami viszont vírusfertőzésre utalhatott.

– Akkor arra gondoltam – emlékezik vissza az orvos –, hogy diagnózis híján meg fog halni az asszony

Inamdar kissé összezavarodott. A CT-vizsgálat eldönthette volna a kérdést, Cari állapota azonban olyan válságos volt, hogy nem vihették ki az intenzív osztályról.

Tüdőembóliát jelezhet az alacsony oxigénszint is. Ezt a legmegbízhatóbban a beteg ujjhegyére csíptetett eszközzel lehet mérni, ám Cari körmén zselés körömlakk volt, amit csak negyedórás acetonos áztatással lehetett volna lemosni.

Mivel az asszonynak nem volt pulzusa, nem tudtak a vérgázszintek méréséhez vért venni, ezért Inamdar kényszerűségből Cari fülcimpájára erősítette az oxigénszintmérőt.

Megdöbbentő eredményt kaptak. Egy Carihoz hasonlóan fitt nő oxigénszintje meghaladhatja a 99 százalékot, de Inamdar most 30 százalékot olvasott le a műszerről. Az eredmény életveszélyre utalt.

Az orvos nem tudta, mit gondoljon. Cari tíz perce érkezett az intenzív osztályra, és eszméleténél volt, miközben a nővérek tevékenykedtek körülötte, beállították az infúziókat, és az életfunkcióit ellenőrizték.

Az alacsony oxigénszint talán mérési hiba következménye volt, hiszen a fülcimpamonitorok közismerten megbízhatatlanok. De ha mégsem, Carinek bármelyik pillanatban leállhat a légzése.

– Akkor arra gondoltam – emlékezik vissza az orvos –, hogy diagnózis híján meg fog halni az asszony. Azt hiszem, a szobában lévő nővérek is így éreztek. Mindnyájan láttuk a közelgő halál jeleit.

Amikor Ron megérkezett az intenzív osztályra, a kórház személyzete Cari ágya körül állt. A holtsápadt asszony mindkét karjából infúziós tűk álltak ki. Ahogy előrehajolt, hogy egy ágytálba hányjon, kicsúsztak a tűk, s Ron aggódva nézte, ahogy a nővérek visszadugdossák őket a feleségébe.

Ám mindezek ellenére a férj meglepően derűlátó volt. Cari valóban sápadtnak látszott, de nem mutatta egyéb jelét nagyobb megrázkódtatásnak. A farmeros, baseballsapkás férfi viszonylag nyugodtan álldogált a csipogó készülékek és sürgő-forgó nővérek között.

– Úgy láttam, Cari megkapja, amire szüksége van – meséli Ron. Amikor Inamdar kérdéseket tett fel, a férfi gyorsan, pontosan felelt.

Olyan, mint egy hokimeccs élő közvetítése, gondolta akkor Ron. Az ember megteszi, amit kell, aztán félreáll, hogy a profik végezzék a dolgukat. Időnként megsimogatta a felesége karját.

– Nagyon ügyes vagy – mondta neki. – Minden rendben lesz.

Aztán rosszabbodott a helyzet. Cari húsz perce volt a kórházban, amikor vadul remegni kezdett. Inamdar tudta, hogy a tüdőembóliánál a betegek 70 százaléka egy órán belül életét veszti. Ha az asszonynak tényleg ez a baja, az orvos nem tétovázhat tovább.

A tüdőembóliát vérrögoldóval kezelik, amely szerencsés esetben feloldja az érben az elzáródást. Ha azonban Cari tüneteit nem tüdőembólia, hanem belső vérzés okozza, az asszony a vérrögoldó hatására elvérezhet, Inamdar és a nővérek pedig nem tehetnek semmit. Ha az orvos sejtése beigazolódik, a vérrögoldó megmenti a nőt. Ha nem, megöli.

Inamdar ultrahangvizsgálatot végzett, mert további információkra volt szüksége. Cari hasüregében nem talált vért, vagyis a belső vérzést ki lehetett zárni.

Az orvos ezután a nő szívét vizsgálta meg. A jobb kamra nagyobbnak tűnt, mint a bal: ez tüdőembóliára utaló jel. Az orvos erre várt. – Beadjuk a vérrögoldót – jelentette ki.

Amíg a nővérek nekiláttak az előkészületeknek, az orvos a számítógéphez sietett. A tüdőembólia kezelése olyan ritka, hogy az eljárás még kísérletinek tekinthető. Így hát miközben Cari az ágyban haldoklott, Inamdar szokatlan lépésre szánta el magát: „vérrögoldó, tüdőembólia” gépelte be a Google keresőjébe. Végignézett néhány orvosi tanulmányt, és tervet készített. Egy-két vizsgálat kis adagok alkalmazását javasolta, de Inamdar úgy döntött, egyszerre adja be a szert. A kisadagos kezeléshez legalább két óra kellett. – Nem volt annyi időnk – mondja az orvos. Azonnal kellett cselekedni.

Ron nem tudta, mi a tüdőembólia és milyen hatással van az egészséges szervezetre. De amikor az orvos kiadta az utasításokat, a férfi hirtelen felfogta, hogy a helyzet súlyosabb, mint gondolta. Látta, hogy Inamdar összehívja a nővéreket.

– Olyan volt, mint amikor egy meccs döntetlenre áll, és az edző eligazítást tart a hosszabbítás előtt – meséli Ron. – Az orvos elmondta: „Sheila, ilyen gyógyszert használunk, ilyen adagolásban, ilyen sorrendben adjuk”, majd a többi nővér is megkapta a feladatát.

A nővérek infúzióban adták be a szert. A beteg már 40 perce volt az intenzíven. Mindenki a monitorokat nézve várt az ágyánál. Ron nem tudta, mire figyeljen, így hát Carivel egymás szemébe néztek.

Mindketten tudták, talán utoljára teszik ezt.

A készülékek csipogtak, Cari életfunkcióit hullámok mutatták a monitorokon. Végre egy nővér elmosolyodott. – Jól állunk – biztatta az asszonyt. Carinek emelkedett a vérnyomása, az oxigénszintje is magasabb lett. Elmúlt az életveszély.

Este, amikor végre stabilizálódott az állapota, és Inamdar már biztosra vette, hogy túl vannak a nehezén, CT-felvételt készítettek. Ez egy nagy vérrögöt mutatott az egyik tüdőverőérben és több kicsit a környező erekben. Ez elég volt ahhoz, hogy megállapítsák, mi történt.

A házaspár még ma is gyakran felidézi azt az estét, amelynek az orvos volt a sztárjaInamdar elmagyarázta, hogy 2012 áprilisában a vietnami repülőúton vérrög alakult ki Cari lábszárában (a magasság, a kiszáradás és a kényelmetlen testhelyzet miatt a légi utasok 5 százalékánál fellép ez a jelenség). A vérrög elszabadult, és lassan besodródott az egyik tüdőverőérbe, ami fáradékonyságot és légszomjat okozott. Amikor Ron és Cari megnézte a felvételt, Inamdarnak nem is kellett elmondania, mindnyájan tudták: az asszonyt csak percek választották el a haláltól.

Carinek hónapokig tartott, míg feldolgozta, milyen szörnyűség történt vele. Felépült, de a szorongás megmaradt. Nem volt hajlandó újra futni. Elviselhetetlennek tűnt a gondolat, hogy esetleg újra át kell élnie a szorítást a mellkasában meg a légszomjat.

Ám végül Ron bátorítására újra felvette az edzőcipőjét. A tél után, amely nem akart véget érni, beköszöntött a tavasz, s virágba borultak a vadalmafák. Ahogy Cari futásnak eredt, és egymás után hagyta el a régóta ismert kerteket, házakat, hirtelen mindent új fényben látott.

– A halálközeli élménnyel kapcsolatos közhelyek igazak – mondja.

– Most mindenre másként tekintek. Úgy érzem, kisebb lettem, egyszersmind meg is nőttem. Kisebb abban az értelemben, hogy mi az élet lényege – itt és most. Ám élvezem, hogy mindent nagyobbnak látok. Apró pontok vagyunk, átmenetiek. Ezt sokszor hallottam már, de most jobban megértettem.

A házaspár ma is gyakran felidézi azt az estét, újra meg újra végigmennek az eseményeken. Cari élvezettel meséli, hogy hallotta, amint a beavatkozás másnapján egy kardiológus így hitetlenkedett: „Mit művelt az ügyeletes?”, amikor értesült Inamdar döntéséről.

Ronnak az a pillanat a kedvence, amikor Inamdar meghozta a döntést: – Karját összefonva, széles terpeszben állt. Elkeseredett volt, és elszánt, vállalta a kockázatot, mert tudta, hogy nincs más esélye. Ő volt az este sztárja.

Vote it up
169
Tetszett?Szavazzon rá!