Pille pilóta

Pál Zsolt sosem látott a világból semmit. Ám nem a látás hiányzik neki, hanem az ezzel járó kényelem, például hogy nem tud autót vezetni

Kapcsolódó cikkek

Mégsem az akadályokról szól Zsolt élete. Tanít, rádióműsort vezet, színdarabokban játszik, és mellesleg boldog. Na jó, néha kicsit még vezethetett is, mielőtt az édesapja beállt a garázsba. Kerékpározni viszont tényleg egyedül tudott: a házuk körül, kétkerekűvel.

Bohó gyermekként még úgy vélte, hogy oda megy, ahová akar. Felnőtt fejjel már tudja, hogy oda megy, ahová el tud jutni, vagyis csak ismerős helyekre. Ám amikor kikerült a Vakok Általános Iskolájából (oda az édesanyja kísérte), és egyedül járhatott a számítástechnikai szakközépiskolába, a szabadság érzése járta át.

– Húúú, ti vagytok a tányérdobálók! – kiáltanak rájuk időnként, amikor az élettársával, Máj Krisztával sétál az utcán. Közösen szerepeltek néhány éve az Együtt a fogyatékossággal élők elfogadásáért kampány reklámfilmjében, veszekedő párt alakítva. Komoly szereplőválogatáson estek át, amíg eljátszhatták az étkészlettörésig „fajuló” spot karaktereit.

A színjátszásnak köszönheti Zsolt, hogy megismerte Krisztát. Amikor 2001-ben vakszínházat szerveztek, olyan embert kerestek, aki nemcsak hangosítani tud, hanem sötétben is képes kezelni a keverőpultot. Aligha találhattak volna alkalmasabb embert Zsoltnál, aki már évek óta rádiózott. Nem telt el sok idő, és a Vakrepülés színtársulatban – ahol Kriszta művészeti vezetőként dolgozik – a hangosító a színpadon találta magát. Ma már főszerepeket alakít.

Szerepelni mindig is szeretett Zsolt, az iskolai Ki mit tud? vetélkedőn paródiákat adott elő. Oszlopos tagja volt a színjátszó szakkörnek, és ezzel rátalált az egyik szenvedélyére. Jött mindjárt a másik is: a rádiós szakkör tagjaként benne volt az iskolarádióban, műsort is vezetett.

Vidám, bár nem könnyű időszak volt ez. Óvodába Zsolt még a szülővárosában, Debrecenben járt, de a Vakok Általános Iskolája miatt kénytelen volt Budapestre költözni. Jött vele az édesanyja is, ő az iskola konyháján kapott munkát. A közelségnek megvolt a hátránya: Zsolt minden csínyben részt vett, és – mint cinkos mosollyal felidézi – az anyja hamarabb megverte, mint ahogy elkövetett volna valamit. A pestszentlőrinci albérletből jártak be, reggel ötkor keltek.

Nem sejtette még, hogy a harmadik szenvedélyből mára megélhetési forrás lesz. Gyermekként pillanatok alatt beleszeretett a számítógépekbe, a beszélő komputerek (amelyeken minden billentyűhöz hang társul) új világot nyitottak meg előtte. Az informatikai szakkörbe is jelentkezett, negyedikes korában már játékprogramok tucatjait írta. Ezek után „természetes”, hogy az interneten hallható Hobby rádióhoz – amelynek ma a főszerkesztője – saját maga írta az adásvezérlő programot.

Zsolt szenvedéllyel csinál mindent. Ő állja a Hobby rádió összes költségét is

A sors abba a számítástechnikai szakközépiskolába küldte továbbtanulni, amelyben most tanárként keresi a kenyerét. Igaz, állást találni diplomával sem bizonyult könnyűnek. Programozó matematikusként végzett a Debreceni Egyetemen, ahol később az informatikatanári képesítést is megszerezte. Mégis biztos volt benne, hogy sehová sem fogják felvenni. Sok helyre elküldte az önéletrajzát, de hiába. Aztán visszatért a Neumann János Számítástechnikai Szakközépiskolába, ahol már az ő idejében tanultak fogyatékkal élők. Igent mondtak neki, azóta vak diákoknak oktat programozást, weboldalkészítést.

Kevés a vak tanuló, így Zsoltnak is kevés órája van; bele sem mer gondolni, mi lenne, ha elveszítené az állását. Kriszta is pedagógus, ő ugyanúgy az egykori iskolájába ment vissza tanítani – a vakok iskolájában angoltanár.

Zsolt szenvedéllyel csinál mindent. A Hobby rádiót más (főként fogyatékkal élő) önkéntesekkel együtt működteti, otthonról dolgozik mindenki. Zsolt szobája közepén is ott áll a mikrofon. Nem elég, hogy ő koordinálja a rádió ügyeit, ő állja az összes költséget is. – Az ember miért gyűjt bélyeget? – vonja meg a vállát, amikor azt kérdezik, mi a jó neki ebben.

Miközben egyetemre járt, egy nonprofit rádióban vezette a Pille Show-t. (Az általános iskola óta Pille a beceneve, nem is emlékszik már, hogy miért.) Készített színészinterjúkat a debreceni Tipp magazinnak, az Új Alaplap magazinban pedig arról írt, hogyan számítógépeznek a vakok. Büszke rá, hogy 2004-ben elnyerte a Dr. Szegő Tamás-díjat, amelyet az elesettekkel foglalkozó, harminc év alatti újságíróknak ítélnek oda. A Vakrepülés színtársulat egyik programján készült rádióműsort jutalmazták.

Nem mindennapi élmény a Vakrepülés egy-egy előadása. Tartanak áramszünet-rendezvényeket is, amikor az egész épületet lesötétítik, és a termekben más-más feladatot kapnak a látó nézők. Sötétben mennek a színdarabok is.

Jó érzés játszani, a színpadon és a kamerák előtt egyaránt. A Miniszterelnöki Hivatal által rendelt „veszekedős” reklámfilmre is szívesen emlékezik vissza – kivéve arra, hogy a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége panaszt tett a minisztériumnál, mondván, a kisfilm árt a vakokról kialakult képnek. Vegyék le a képernyőről, kérték, de az illetékesek ezt nem tették meg.

Zsolt megszokta már, hogy akadályokat gördítenek elé. Az egyetlen vak diák volt az egyetemen, már az is nehézségekbe ütközött, hogy eljusson az épületegyüttes egyik végéből a másikba. Sok tanár nem is próbált segíteni: közölték, hogy a tananyagot felírták a táblára. Zsolt csak azért is befejezte az egyetemet, méghozzá jeles diplomamunkával.

Nem kedvetlenítik el a hétköznapi gondok sem, mondjuk, a postaláda kiürítése. Azt még kitapogatja, ha ablakos boríték érkezik, de vajon mi van benne, csekk vagy valami más? Ám a „pucéran” érkező küldeményeket sem meri kidobni, mert lehet, hogy nem is szórólapról van szó, hanem a panelház ügyeiről értesítik. S hiába hirdetnek akciót a hipermarketek, ő inkább lemegy az ismerős kisboltba. Nevetve teszi hozzá: – Ott legalább nem verek le hat üveg uborkát.

Vote it up
175
Tetszett?Szavazzon rá!