Pontosak és szépek

A svájci óraipar virágzik. Hogy miért? A választ keresve szerzőnk beleásta magát a kézzel gyártott kronométerek világába

Kapcsolódó cikkek

A laboratóriumi köpenybe öltözött nő csóválja a fejét: – Ez a szerkezet nem fog átmenni a teszten – jelenti ki. Az előtte lévő monitor egy részét piros mező tölti ki. A hivatalos kronométer-minősítési vizsgálatra beadott óraszerkezeteknek általában mindössze 5 százalékát kell elutasítani. A kamerák azonban, amelyek egy pillanat alatt észlelik az óramutatók pontos helyét, immár egy másik szerkezetre fókuszálnak. Ezúttal a monitoron csak zöld szín látható: ezzel a példánnyal nincsen semmi probléma.

Látogatásom napján 39 350 szerkezet pontosságát ellenőrzik Le Locle-ban, a francia határtól nem messze lévő kisvárosban, amely a Contrôle Officiel Suisse des Chronomètres (COSC) három laboratóriuma egyikének ad otthont. Az ellenőrzési folyamat 15 napig tart. – Három atomóra által adott referenciaértékekhez hasonlítjuk a szerkezetek működését – magyarázza Andreas Wyss igazgató.

A teszten jól teljesítő szerkezet megkapja a COSC nagy becsben tartott igazolását, és certifikált kronométerként árusítható. Az egyik legpatinásabb márka, a Rolex is szívesen dekorálja óráit a „Superlative Chronometer Officially Certified” felirattal. Ez a svájci gyár minden szerkezetét aláveti a COSC szigorú ellenőrzésének, így kronométerei jogosan sorolhatók a karórák elitjéhez.

A karórákat két nagy csoportba szokták osztani: megkülönböztetnek elektronikus kvarcórákat és mechanikus órákat. A tömegigényeket az elemes kvarcórák elégítik ki, ezekben az időjelzőt kvarckristályok működtetik. A mechanikus órákat spirál alakú rugók hajtják. Rezgésüket egy sor alkatrész határozza meg: rotorok, billegő és forgó hidak, fogaskerekek, rugók és csapágyak dolgoznak, hogy a mutató a kívánt tempóban haladjon a számlap előtt.

A kvarcórákkal ellentétben a mechanikus órákba nem kell elem, viszont a rugót fel kell húzni kézzel vagy a kar és a kéz mozgatásával automatikusan. Mindehhez apró alkatrészek százaira van szükség, több közülük csupán egy-két milliméter nagyságú.

A COSC Le Locle-i laboratóriumába a vizsgálásra beküldött szerkezetek tok nélkül érkeznek, biztonságos, áttetsző műanyag kapszulákban. – Így próbáljuk kiiktatni a zavaró tényezőket – magyarázza Wyss. Még a laboratóriumba vezető lift is hidraulikus, nehogy a szerkezeteket zökkenés érje szállítás közben.

Mielőtt megkezdjük tájékozódó körsétánkat az intézményben, vékony fehér köpenybe bújok, és a cipőmre védőfóliát húzok. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a vizsgálatok helyszíne, a „tisztaszoba” pormentes maradjon. A hőmérsékletet, légnyomást és páratartalmat 10 másodpercenként ellenőrzik.

Áthaladunk a klímatermeken, ahol a napi időellenőrzések között az óraszerkezeteket tárolják. Amint Wyss kinyitja az ajtót, száraz, meleg levegő csap meg minket. – Harmincnyolc fok – mondja az igazgató, és egy targoncára mutat, amelyen több száz szerkezetet tartanak. A következő szobában 8 fokos a hőmérséklet.

A szerkezeteket egy napon át tartják ezeken a hőfokokon, majd 13 napra 23 fokos környezetbe kerülnek, ahol váltogatják a helyzetüket. – Az óraszerkezetek működésére hatással van a gravitáció és a hőmérséklet, és ez befolyásolja a pontosságukat. Minél jobb egy óra, annál kevésbé hatnak rá a külső tényezők – mondja Wyss.

Ahhoz, hogy egy órát kronométernek lehessen nevezni, a hőtesztek során nem térhet el napi 0,6 másodpercnél nagyobb mértékben, és átlagosan nem siethet többet hat másodpercnél, illetve nem késhet négy másodpercnél többet naponta.

Nem hordok karórát. Ha a pontos időre vagyok kíváncsi, megnézem a mobilomat, amelynek az óráját ugyanahhoz a jelhez igazítják, amelyet a Le Locle-i laboratórium is referenciaként használ, tehát a legszigorúbb pontossági teszten is átmenne. Ennél nem létezik pontosabb óra. Ennek ellenére a kronométerek iránti kereslet folyamatosan növekszik: az elmúlt 30 évben a vizsgálaton átesett óraszerkezetek száma meghatszorozódott, s mára évente 1,7 millióra emelkedett.

A legtöbb kronométert Svájcban készítik, a precíziós órák gyártása azonban nem az alpesi ország monopóliuma. A COSC-teszteket az ISO 3159 szabvány szerint végzik, és a franciaországi Besançonban és a németországi Glashüttében is minősítenek kronométereket.

Néhány éve a COSC kizárólag Svájcban gyártott és svájci órákba szánt szerkezeteket vizsgál. Ezáltal is erősíteni próbálják a svájci órakészítők pozícióját, ami az intézmény 1976-os megalakítása óta az egyik fő célkitűzésük – ekkor árasztották el a piacot az olcsó ázsiai kvarcórák.

A mechanikus órákat elavultnak tekintették, és a következő évtizedben a svájci óraiparban dolgozó 90 ezer alkalmazott mintegy kétharmada vesztette el az állását.

Miként lehetséges, hogy ma megint több mint 55 ezren dolgoznak az iparágban? Hogy választ kapjak a kérdésemre, elutaztam az „órák völgyébe”, ahogy Svájc órakészítésének központját nevezik Jura tartományban, és felkerestem Ludwig Oechslint, aki a látogatásom idején éppen visszavonulni készült a La Chaux-deFonds-ban található Museé international d’horlogerie (MIH), vagyis a nemzetközi időmérési múzeum igazgatói állásából. A múzeumnak otthon adó funkcionális betonépület jól illeszkedik a városképbe, amely az után alakult ki, hogy 1794-ben a város porig égett, majd praktikus rácsszerkezetben épült újjá a szokásosnál magasabb épületekkel.

Oechslin úgy véli, az óraipar feltámadása nem csak az ügyesen reklámozott, műanyagból készült márkának, a Swatchnak köszönhető. – A bénító sokk után a gyártók előnyükre fordították a korábban hátrányosnak vélt magas árat és a mechanikus szerkezeteket – mondja Oechslin, az elméleti fizika doktora, aki maga is készített órákat, nem is akármilyeneket. Ő volt az első, aki a kilencvenes években először alkalmazott átlátszó tokot, hogy láthatóvá tegye a mechanikus szerkezetet.

Később Ulysse Nardinnal közösen elkészítette a Freak nevű órát, amely szinte csak a szerkezetből áll, sem számlapja, sem mutatója nincs. – Úgy terveztük meg, hogy a szerkezet maga is körbeforog, s így mutatja az időt – magyarázza lelkesen a 62 éves szakember. – A mechanika és a dizájn egységbe forrt.

Az óra mint dísztárgy: ezt a filozófiát talán a Greubel Forsey márka testesíti meg a legjobban. Hozzájuk vezet harmadik és egyben utolsó utam. A Le Locle és La Chaux-deFonds között található épület egészen különleges: az egyik végén a földbe süllyedő csupa üveg téglatestben dolgozóknak láthatóan sok fényre van szükségük.

A Greubel Forsey-nál 110 alkalmazott dolgozik, többek között Irène Arendo. A lambériázott fogadóteremben találkozom vele az örökségvédelem alatt álló parasztházban, amelyet föld alatti folyosó köt össze az új szárnnyal. – Mechanikus órát nem azért vesz az ember, hogy a pontos időt nézze rajta – mondja Arendo. – Hanem azért, mert élvezi a pontos szerkezetet, és tiszteli a hagyományt. A lényeg az esztétikum, a mechanika szépsége.

A céget, amely mindössze 100 órát készít évente, tíz esztendővel ezelőtt alapította a francia Robert Greubel és az angol Stephen Forsey. Legolcsóbb modelljük 320 ezer svájci frankba, azaz körülbelül 80 millió forintba kerül. És nem azért, mert teletűzdelik gyémánttal. Az ár azt a többéves munkát tükrözi, amelynek során kialakították a termékeket, illetve azt a legkevesebb kilenc hónapot, amely alatt egy órájuk elkészül. Ezek után érthető, hogy igen szigorú biztonsági ellenőrzés után lehet csak bejutni a műhelyekbe.

Arendo nyolc éve áll a Greubel Forsey alkalmazásában. A kisujjában van az órakészítés teljes folyamata, amelyet Bordeaux-ban sajátított el.

A 35 éves nő részidős képzésen vesz részt, hogy órás mesterdiplomát szerezzen a Nyugat-svájci Iparművészeti Egyetemen, melynek társintézménye, a HES-SO HE ARC az egyetlen Európában, ahol felsőfokú képzést adnak óratervező mérnököknek. Arendo nem bánja, hogy valószínűleg soha nem engedheti meg magának egy itt gyártott óra megvásárlását. – Ez több más iparágra is jellemző – mondja mosolyogva. Ő inkább régi órákat gyűjt, bár nemigen viseli őket. – A karóra zavar munka közben – magyarázza.

A sok alkatrészből hetekig tartó aprólékos munkával állítják össze az óraszerkezeteket. A díszítőrészlegen egyértelműen többségben vannak a nők. Ehhez a munkához éles szemre és biztos kézre van szükség. – A szerkezeteket teljes egészében kézzel készítjük el – mondja Arendo. Modelltől függően egy óra 350–800 alkatrészből áll, és mindegyiket egyenként csiszolják, selyemfényezik, vagy láng felett kékítik.

Arendo első öt évét alkatrészek végső kezelésével töltötte; a következő két évben tokokon és számlapokon dolgozott. – A cél, hogy a szerkezetek tökéletes dizájnt kapjanak – mondja legújabb feladatáról, amelyet jobbára számítógépen lát el. Hogy kézügyességét formában tartsa, szabadidejében régi időmérőket szed szét és rak össze.

Boldogan elismerem: jóval poétikusabb az óraszerkezet apró fogaskerekeinek bonyolult mozgását figyelni, mint rápillantani az okostelefonra. Azt is jó tudni, hogy a karóra megint divatos lett. Akik pedig ragaszkodnak a mobiljukhoz, letölthetik az Airman Clock vagy a Watch Gears applikációit, amely a telefonon megjeleníti a híres óraszerkezeteket. Ráadásul ingyen.

Vote it up
194
Tetszett?Szavazzon rá!