­Portugália fenn, az Alpokban

Zermattban, a világhírű svájci síparadicsomban valóságos Kis-Portugália alakult ki. Megtalálták a számításukat

Kapcsolódó cikkek

Yolanda de Carvalho kényelmesen üldögél divatos butikjában a svájci síparadicsomban, Zermattban. Odakünn, a hóborította utcákon mínusz 5 fokban pénzes turisták szüntelen áradata hömpölyög a Bahnhofstrasse vége és a város fölé magasodó, méltóságteljes Matterhorn felé.

Közeledik az ebédidő a Buckles & Belts üzletben, amelyet Yolanda vezet, aki most felveszi a telefont. A 37 éves, egygyermekes anya könnyedén vált át németről, franciáról és angolról az anyanyelvére, a portugálra, annak számtalan „is” végződésű szavával és elnyújtott magánhangzóival.

Yolanda hétvégi programot szervez egy különleges klubnak, amelyet Zermatt „külvárosában”, az alig 5 kilométerre, a völgyben lévő Täschben vezet. A városka csupán egy kisvonattal érhető el: az élénkvörös Matterhorn-Gotthard szerelvényei a 15 perces úton nem csupán sílécüket szorongató turistákat szállítanak, hanem olyanokat is, akik Yolanda vezetésével immár gazdasági és társadalmi szempontból is történelmet írnak.

Täscht ma Európában az itt élő külföldiek száma teszi egyedülállóvá. Ezerháromszáz lakosából mintegy ötszázan Portugáliából jöttek. Egy súlyos gazdasági gondokkal sújtott országból érkeztek az euróválság idején, hogy jobb életet teremtsenek maguknak a jómódú Svájcban.

Yolanda nap mint nap az üzletben dolgozik, ugyanakkor honfitársainak amolyan krónikása is. Őrzi az emlékeket, hagyományokat, ételrecepteket, verseket, egyáltalán a gyökereit annak a közösségnek, amely a hazájától meglehetősen távol, a ma már „Kis-Portugália” néven ismert helyen él. – Szeretek itt élni – mondja Yolanda. – Úgy érzem, Svájc az otthonom, és a családomé is – teszi hozzá.

A Portugál Nyelvi és Kulturális Egyesület vezetőjeként fent, a svájci Alpokban Yolanda arra törekszik, hogy az emberek soha ne feledjék el, honnan jöttek, még ha közben áldják is a sorsot, amiért a nehézségek elől sikerült elmenekülniük.

A különös vándorlás évtizedekkel ezelőtt kezdődött, de az utóbbi időben erősen felgyorsult. – Portugália gazdasági helyzete nyilvánvalóan jelentősen megnövelte az ide érkezők számát – mondja Yolanda, aki kamaszként érkezett Aveiróból Täschbe, amikor az édesanyja, a ma 57 éves Vitalina elvált a férjétől és Svájcba utazott, hogy egy barátjánál keressen vigasztalást.

Yolanda mindenki másnál jobban ismeri azoknak a pincéreknek, mosodában dolgozó nőknek, szakácsoknak, bolti eladóknak, síoktatóknak és bárpincéreknek a történetét, akik Zermattot működtetik. A szálak a 19. századba nyúlnak vissza, amikor egy Alexander Seiler nevű svájci vállalkozó rájött, hogy a portugál bevándorlók szívesen vállalnak el olyan munkákat a szállodájában, a Mont Cervin Palace-ben, amelyet a helybéliek nem voltak hajlandók elvégezni.

Az elsőként ide érkezők Észak-Portugália Viseu nevű régiójából jöttek. Hamarosan vissza is jutott oda a híre annak, hogy milyen jó az élet Svájcban, s a hagyomány úgy tartja, hogy a ma Täschben élő és Zermattban dolgozó portugálok zöme erről a vidékről származik.

Reggelenként Yolanda és a férje, a 41 éves Paulo elbúcsúznak lányuktól, a 11 éves Lyától, aki a Zermattba menő vonathoz indul, s útközben csatlakozik portugál társai menetéhez, akik Bom dia!-val (jó reggelt) köszöntik egymást, miközben az ultramodern vasútállomásra trappolnak. Paulo szintén nagy rajongója Svájcnak; jól menő fényképészeti vállalkozása van alig pár száz méterre Yolanda munkahelyétől.

– Szeretünk itt élni – mondja –, és Svájc nagyon jó hozzánk. Odahaza soha nem lehetne ilyen életünk. A múltban olykor előfordultak súrlódások a helyiek és a betelepültek között, akiknek furcsa akcentusa és enyhén bronzbarna bőre világosan jelezte, hogy „mások”. De mindez, teszi hozzá, jórészt már a múlté.

Yolanda egyetért abban, hogy nincs a Földön tökéletes társadalom.
 

Hogy mi a legjobb Svájcban? – tűnődik el. – Szervezői készségek, pontosság, hatékonyság, tisztaság. Az árnyoldal – nem az olyan nagyvárosokban, mint Genf vagy Bern, hanem erre mifelénk – az, amit én „hegyvidéki mentalitás”-nak hívok: a szőrszálhasogatásra való hajlam, a növények méricskélése az erkélyen, hogy vajon biztosan nem fogja-e el a fényt a szomszéd elől. Nem rasszizmus ez, az itteniek egyszerűen ilyenek, és odahaza, ahonnan én jöttem, szintén akadtak ilyen emberek.

– Meg a portugálok szeretnek késő estig bulizni – folytatja –, míg a svájciak korán le akarnak feküdni. De megtaláljuk a módját, hogy valahogy kijöjjünk egymással.

Egy olyan kis településen, amilyen Täsch, nagyon fontos jól kijönni egymással. Az utcán sétálva az ember lépten-nyomon portugál szót hall – a Casa Lusitania üzletben a vásárlók szinte kizárólag az óhazából származnak.

Bent mintha egyszeriben a meleg égövbe kerültünk volna, a napfény, az olajbogyó és a szőlőtőkék világába a hó, a gruyère és a fondü világa helyett. A polcokon portóik és vinho verdék sorakoznak (a szó szerint „zöld” bor minőségi száraz portugál fehérbor), népszerű szardíniamárkák, kolbászfélék és sózott tőkehal – a kínálat legértékesebb darabja a tulajdonos, Anabella Teixeira szerint.

A sózott tőkehal, a bacalhau a portugálok számára több, mint puszta étel: a lélek kulináris ismérve. – Igen, az emberek sok sózott tőkehalat vásárolnak – mondja Anabella, aki Tamara Costa segítségével vezeti az üzletet. – Egy országot el lehet hagyni, és le lehet telepedni máshol, de a kedvelt ízektől és ételektől soha nem lehet elszakadni.

– Az emberek emlékezni akarnak – magyarázza. – Ezért olyan fontos az, amit Yolanda csinál. Ő életben tartja a hagyományokat, én meg árulom a termékeket, amelyek ezt segítik.

Az emlékezés nagyon fontos a csodaszép nevű Maria Salomé São Braz Ferreirának is, aki immár 14 éve él Täschben. A 31 esztendős María a zermatti McDonald’sban dolgozott, amikor találkozott későbbi férjével, a 37 éves Franciscóval, aki az építkezésről, ahol állásban volt, mindennap betért oda egy kávéra.

María, akinek két lánya van, eladó egy butikban, amely ugyanabban az utcában van, mint Yolanda üzlete. Azt mondja, hogy számára létfontosságú a régire emlékezni, egyszersmind nyitottan fogadni az újat.

– Arról van szó, hogy az embernek emlékezetében kell tartania a kultúráját. A lányaimnak a leghíresebb portugál költő, Fernando Pessoa verseit olvasom, és ha majd idősebbek lesznek, meg fogják ismerni José Saramago regényeit is – mondja.

– Nem hiszem, hogy valaha is képes lennék visszamenni élni Portugáliába – mondja Yolanda. – Azt gondolom, hogy ez a válság még jó pár évig elhúzódhat, és megértem, miért vándorol ki egyre több ember. Egy bolti alkalmazott itt havonta több mint 3000 eurót keres, míg odahaza 500-at.

– Svájcban, ha az ember orvoshoz akar menni, kap egy időpontot – folytatja. – Odahaza, Portugáliában hajnali 6-kor fel kell kelnie, hogy sorban álljon a rendelő előtt, isten tudja, meddig.

– Svájc nagyon rendesen bánik a portugál emberekkel, elmúltak azok az idők, amikor kizsigereltek bennünket – fűzi hozzá. – Az integrációs iroda Täschben éppen ebben nagyon sokat segített – hogy rávegye a svájciakat, fogadják el a portugálokat, és fordítva.

Az integrációs iroda majdnem a templommal szemben található, ahova hetente egyszer portugál pap jön misét tartani a híveknek. A 2010-ben megnyílt iroda zenei fesztiválok szervezésében segít, amelyeken svájciakat is szívesen látnak, valamint némettanfolyamokat tart, ami igen fontos.

Roger Kalbermatten tavaly szeptemberben vette át az iroda vezetését. – Nagyon biztatóan haladnak a dolgok – mondja Roger. – A svájciak többé-kevésbé a szívükbe zárták a portugálokat.

Amikor télen Täschben leszáll az este, és már mindenki elfogyasztotta a vacsoráját, a portugál férfiak közül sokan a Dolce Bella nevű bár felé veszik az irányt egy esti italra.

Az egyik falon a portugál zászló, a másikon portugál futballsál a svájci mellett, az asztalokon körben otthoni Super Bock sörök – mintha filmkellékek lennének azzal a céllal, hogy megteremtsék egy taverna helyszínét egy másik országban. Csupán a szűnni nem akaró portugál nyelvű beszéd árulja el, hogy ez nem film, hanem a való élet.

A 24 éves Alex Lisszabonból jött meglátogatni a rokonait Täschben. A Portugáliában autószerelőként dolgozó fiatalember már beadta a kérvényét, hogy munkavállalási engedéllyel Zermattba jöhessen dolgozni.

Belekortyol a sörébe, majd ezt mondja: – Mindenki megérdemel egy esélyt az életben. Itt senkinek nincs olyan munkája, amit egy svájci el tudna vagy el akarna végezni. Mi nem vállalunk el mindent, csupán azt, ami minőségi, és ez az, amiben a mieink eltérnek a többi migránstól. A négy-ötszörösét leszek képes megkeresni itt annak, amit odahaza. Jövök!

Vote it up
229
Tetszett?Szavazzon rá!