Potyautas!

Két kamasz fiú egy Spanyolországba tartó repülő futóműaknájába rejtőzve próbált megszökni Kubából. Íme, igaz történetük

Kapcsolódó cikkek

Az Iberia Airlines DC–8-asának mennydörgő hangja fülsiketítővé vált, ahogy a hatalmas gép gurulva közeledett a havannai José Martí repülőtér kifutópályájának végéhez, ahol a magas fűben lapultunk. Jorge Pérez Blanco barátommal hónapok óta terveztük, hogy a Havanna és Madrid között hetente egyszer közlekedő nonstop járat, a 904–Iberia egyik gépének futóműaknájában elrejtőzve fogunk elszökni Kubából. Most, 1969. június 3-án délután eljött az alkalom.

Nem vitás, fiatalok voltunk egy ilyen kockázatos úthoz, én 17 múltam, Jorge 16. De mindketten el akartuk hagyni a szigetországot, és gondosan kidolgoztuk a tervet. Tudtuk, hogy az induló gépek a 3500 méter hosszú kifutópálya végéhez gurulnak, majd ráfordulnak, és rövid ideig egy helyben állnak, mielőtt teljes gázzal végigrobognak a kifutón, hogy a magasba emelkedjenek.

Gumitalpú cipőt viseltünk, hogy könnyen felmászhassunk a kerékre, és kötelet is vittünk magunkkal, hogy a kerékaknában hozzákössük magunkat valamihez. Vattát tömtünk a fülünkbe, hogy meg ne süketüljünk a négy hajtómű hangjától. Most az izgalomtól verejtékezve feküdtünk, miközben a gép a felszállás irányába fordult, és a hajtómű lelapította körülöttünk a füvet. – Futás! – kiáltottam Jorgénak.

Felugrottunk a kifutópályára, és az álló gép bal oldali kerekeihez szaladtunk. Ahogy Jorge nekiállt fölmászni a 107 centiméter magas gumikra, észrevettem, hogy nem férünk el ketten egy futóműaknában.

– Megpróbálom a másik oldalon – kiáltottam. Gyorsan felmásztam a jobb oldali kerekekre, megragadtam egy támasztórudat, és himbálózva felhúztam magam a félig sötétbe burkolózó aknába. Szinte nyomban ezután a gép elindult, én pedig megkapaszkodtam valami szerkezetben, nehogy leessek. A hajtómű zúgásától majdnem megsüketültem.

Miután a levegőbe emelkedtünk, a felszállástól átforrósodott kerekek kezdtek behúzódni. Ahogy egyre közelebb kerültek, az akna tetejéhez lapultam, majd kétségbeesetten nyomni kezdtem a lábammal a kerekeket, ám azok akadálytalanul nyomultak fölfelé, nekiszorítottak a tetőnek. Már azt hittem, szétlapítanak, amikor a kerekek rögzültek a helyükön, és becsukódott az akna ajtaja. Sötétség borult rám. Százhatvan centis, 63 kilós testem beékelődött a huzalok szövedékébe. Még annyira sem tudtam megmoccanni, hogy hozzákössem magam valamihez, ezért a kötelet betoltam egy cső mögé.

Ekkor hirtelen kinyílt az aknaajtó, és a kerekek kifordultak, leszállási helyzetbe. Minden erőmet összeszedve kapaszkodtam, és a mélység fölött lebegve arra gondoltam, talán észrevettek, s a gép most visszafordul, hogy átadjanak Fidel Castro rendőrségének.

Aztán a kerekek visszacsukódtak, én pedig közben észrevettem, hogy a különböző szerkezetek fölött több hely van, ahol meghúzhatom magam. Így már elfértem valahogy, bár levegőt még nehezen kaptam. Pár perccel később megérintettem az egyik kereket, és éreztem, hogy már kihűlt. Lenyeltem néhány szem aszpirint, mert hasogatott a fejem a rettenetes zajtól, s közben arra gondoltam, hogy melegebb holmit is kellett volna hoznom a rövid ujjú ingen meg a terepszínű katonanadrágon kívül.
 

A DC–8-as pilótafülkéjében a 44 éves Valentin Vara del Rey kapitány a szokásos, nyolc óra húsz percig tartó éjszakai repülésre készült. A gép, fedélzetén 147 utassal és tízfőnyi személyzettel 273 km/óra sebességgel rendben felszállt. Ám közvetlenül felszállás után szokatlan dolog történt. A műszerfal három piros lámpája közül az egyik égve maradt, ami azt jelezte, hogy a futómű behúzása nem ment hibátlanul.

– Valami problémájuk van? – kérdezték az irányítótoronyból.

– Igen – felelte a kapitány. – A jelzőlámpa azt mutatja, hogy a jobb kerék nem húzódott be megfelelően. Megismétlem az eljárást.

Vara del Rey leeresztette a futóművet, majd vissza. Ezúttal nem maradt égve a piros lámpa.

A kapitány kisebb rendellenességként könyvelte el az esetet, s figyelmét arra összpontosította, hogy elérjék a repülési magasságot. Odafent megállapította, hogy mínusz 40 fok a hőmérséklet. A légi kísérők elkezdték felszolgálni a vacsorát az utasoknak.

Megállíthatatlanul reszkettem a dermesztő hidegben, s közben arra gondoltam, vajon sikerült-e Jorgénak felmásznia a másik futóműaknába. Majd azon kezdtem el törni a fejem, hogyan kerültem ilyen lehetetlen helyzetbe. A szüleim jutottak eszembe, meg a barátnőm, Maria Esther. Vajon ők mit gondolnak majd, ha megtudják, mit tettem?

Az édesapám vízvezeték-szerelő, és öten vagyunk testvérek. Családunk szegény, mint a legtöbb kubai. Havannai lakásunk egy nagy szobából áll, abban lakunk tizenegyen – helyesebben laktunk. Kevés ételhez jutottunk, szigorúan be kellett mindent osztani. Csak a baseballban találtam élvezetet, no meg a tengerparti sétákban Maria Estherrel. Amikor tizenhat éves lettem, a kormány a távoli Betancourt-ba küldött, egy cukornádtermesztő faluba. Elvileg hegesztést kellett volna tanulnunk, de az órákról gyakran kivezényeltek minket cukornádat ültetni.

Fiatalember lévén elegem lett abból az államból, amely mindenki életét irányította. A szabadságról álmodoztam. Művész akartam lenni és az Egyesült Államokba költözni, ahol a nagybátyám élt. Tudtam, hogy kubaiak ezrei vándoroltak ki az Államokba, és jól megy a soruk. Ahogy közeledett a sorozás, egyre többet gondoltam arra, hogy el kéne tűnnöm Kubából. Mindennap egy repülőgépnyi ember utazhatott Havannából Miamiba, de a várólistán mintegy 800 ezren voltak. Ráadásul, aki kivándorlásra jelentkezett, a hatóságok szemében gusano lett, féreg, és az életkörülményei tovább romlottak.

Úgy tűnt, nincs miben reménykednem. Aztán egy baseballmeccsen megismerkedtem Jorgéval. A mérkőzés után beszélgetni kezdtünk. Hamar kiderült, hogy Jorge hozzám hasonlóan kiábrándult Kubából. – Ez a rendszer örökre elveszi a szabadságodat – kesergett.

Jorge mesélt a hetente Madridba induló járatról. Kétszer is kimentünk a repülőtérre, hogy megnézzük. Egyszer egy DC–8-as közvetlenül fölöttünk emelkedett a magasba; a még leeresztett kerekek fölött láthattuk az aknát. – Elférnék ott – mondtam.

Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben a dermesztő hidegben feküdtem több mint nyolc kilométer magasan az Atlanti-óceán fölött. Már egy órája lehettünk a levegőben, és kezdtem szédülni az oxigénhiány miatt. Tényleg csak néhány óra telt el azóta, hogy Jorgéval az esőben bicikliztünk, majd elrejtőztünk a fűben? Jorge biztonságban van? És a szüleim? Maria Esther? Lassan elvesztettem az eszméletemet.
 

Az Atlanti-óceán fölött felkelt a nap, és sugarai megcsillantak a Portugália fölött az európai légtérbe belépő DC–8-as ezüst-vörös törzsén. A 8952 kilométeres repülőút végéhez közeledve Vara del Rey kapitány megkezdte az ereszkedést a madridi Barajas repülőtér felé. Helyi idő szerint nyolc órakor fognak földet érni, mondta az utasoknak a hangosbeszélőn, és Madridban kellemes, napos az idő.

Nem sokkal az után, hogy elhaladtak a Madridtól 70 kilométerre lévő Toledo fölött, Vara del Rey kieresztette a futóművet. Mint mindig, a műveletet rázkódás követte, ahogy a kerekeket megcsapta a légörvény és az aknán végigsöpört a 320 km/órás turbulencia. Aztán a kerekek szikrák és füst kíséretében földet értek, a gép még 225 km/órás sebességgel gurult.

Tökéletes leszállás volt. A rövid ellenőrzést követően Rey lesétált a lépcsőn, és a gép orránál várta, hogy egy autó a személyzettel együtt felvegye.

Nem messze halk puffanás hallatszott, ahogy Armando Socarras fagyott teste a gépből a betonra esett. Egy biztonsági őr, José Rocha Lorenzana futott elsőként az összegömbölyödött alakhoz. – Amikor megérintettem fagyott ruháját, kemény volt, mint a fa – mondta a férfi. – A fiú felnyögött, mást nem csinált.

– Nem akartam elhinni – mondta Vara del Rey, amikor értesült Armandóról. – De aztán a saját szememmel láttam. Az orrát, a szája szélét jég borította. És a bőre színe... – Amikor az ájult fiút teherautóra emelték, a kapitány hitetlenkedve ismételgette magának: – Képtelenség! Képtelenség!
 

Több mint szerencse
1947 óta 105 ember próbálkozott futóműaknába bújva repülni 94 különböző járaton. Köztük volt az indiai Pardeep Saini (23) és öccse, Vijay (19), akik 1996 októberében a British Airways Újdelhi–London járatán utaztak a futóműben. Armandóhoz hasonlóan Pardeep életben maradt, Vijay azonban halálra fagyott.

A 105 potyautas közül legalább 80 az életét vesztette a rendkívüli hideg és az alacsony oxigénszint miatt. 5500 méter magasban az oxigénhiány gyengeséget, látászavart és szédülést okoz. 6700 méter magasban leesik a vér oxigénszintje, és eszméletvesztés következik be. Tízezer méter magasban a tüdő normális működéséhez mesterségesen megemelt légnyomásra van szükség. Az alacsony nyomású, fűtetlen helyen általában két-három percig maradhat egy ember eszméleténél, és hamarosan a halál is beáll. Ezért tűnik hihetetlennek, hogy ilyen körülmények között néhány potyautas mégis túléli az utazást.

Az eszméletvesztés után az első emlékem az volt, hogy a madridi repülőtéren leestem a földre. Aztán megint elájultam, és később a Madrid belvárosában lévő Beneficencia kórházban tértem magamhoz rettenetes állapotban. Megmérték a testhőmérsékletemet, de olyan alacsony volt, hogy nem mutatta ki a lázmérő.

– Spanyolországban vagyok? – volt az első kérdésem. Majd a második: – Hol van Jorge? (Állítólag a hajtómű lesodorta, miközben megpróbált felmászni a kerékre, és bebörtönözték.)

Később a doktorok azoknak a betegeknek az állapotához hasonlították az enyémet, akiket műtét előtt „mélyhűtenek”, rendkívül szigorú feltételek teljesülése esetén. Kezelőorvosom, dr. Jose Maria Pajares szerint túlélésem „orvosi csoda”, és valóban szerencsésnek érzem magam, hogy nem haltam meg.

A szökésem után néhány nappal már talpon voltam a kórházban, az engem őrző rendőrökkel kártyáztam, és a világ minden tájáról érkező rengeteg levelet olvasgattam. A legjobbat egy kaliforniai lány küldte. „Hős vagy – írta –, de nem túl bölcs.”

Nagybátyám, Elo Fernandez, aki New Jersey-ben él, felhívott telefonon, és meghívott, hogy lakjam nála. A Nemzetközi Menekültügyi Szervezet segítségével odautazhattam, és ők később is támogattak.

Gyakran eszembe jut Jorge, a barátom. Mindketten tudtuk, hogy kockázatos vállalkozásba fogunk. De úgy tűnik, megérte. Nem bántam meg, ma sem tennék másként.
 

A cikk 1970-ben jelent meg először az amerikai Reader’s Digestben. Az esetet gyakran idézik a kihűlésről szóló tanulmányokban, és minden idők legnagyobb szökései közé sorolják. Armando ma már nagypapa, és Miamiban él.

Vote it up
313
Tetszett?Szavazzon rá!