Pozsony, az élhető város

Szlovákia fővárosa, az egykori magyar kormányzóváros olyan, akár Bécs, de az árai megfizethetők

Kapcsolódó cikkek

Strauss kék folyója, a Duna és a Borostyánútnak nevezett hajdani kereskedelmi útvonal kereszteződésénél állunk egy napsütéses, szokatlanul meleg márciusi délután. A folyó hideg hullámai keresztülsietnek Szlovákia fővárosán. Pozsony lakói nap felé fordított arccal üldögélnek a padokon, görkorcsolyáznak, egymásba karolva, babakocsit tolva sétálnak ezen a szép kora tavaszi napon.

– Azt mondják, Szlovákiában a tenger kivételével minden megtalálható – mondja idegenvezetőm, Ľubomíra Hornáčková. – Pozsony mediterrán hangulatú város, ám a Földközi-tengert itt a Duna helyettesíti.

Talán Bécs közelsége teszi, hogy a turisták méltatlanul hanyagolják vagy legalábbis másodlagos úti célnak tekintik a Kárpátok déli lábánál fekvő várost. Amikor elújságoltam a barátaimnak, hogy Pozsonyba (szlovákul Bratislavába) utazom, lebiggyesztették a szájukat: „az legfeljebb egynapos út” vagy „engem valahogy mindig hidegen hagyott”, mondták.

Sajnálhatják. Többnapos pozsonyi tartózkodásom után örömmel mondhatom, hogy megérte ideutazni.

Ez a város rejtett kincs – van olyan érdekes, mint Bécs, viszont jóval olcsóbb. Szlovákia délnyugati csücskében, a magyar határtól 14, az osztrák határtól pedig mindössze 6 kilométerre fekszik. Se nem Kelet, se nem Nyugat. Túlélte a feudalizmust, majd a belső csatározásokat, aztán a negyvenesztendőnyi elfuserált kommunizmust, amely alatt Szlovákia kényszerű, boldogtalan frigyben egyesült Csehországgal.

Pozsony öreg tölgyekkel, bükkökkel, fenyő- és juharfákkal teli nagy parkját keskeny gyalogutak és kerékpárutak szabdalják. Szembetűnő jelenség a város fölé magasodó négytornyú vár, de a betonból és acélból épített futurisztikus híd is, amelynek egyik pillérjén űrhajó formájú – természetesen Ufónak nevezett – étterem található, a tetején kilátóval.

Ľubomírával az óvárosban, a folyóparton kezdjük a sétánkat. A szűk, kövezett utcácskákon egymást érik a kávézók és a pubok. A Dunától az óváros peremén haladva felkaptatunk a meredek, sziklás domboldalon a pozsonyi várba. A négy saroktornyos épület lapjával lefelé fordított, vastag lábú asztalra emlékeztet. Elődje évszázadokon keresztül állt itt szilárdan, bevehetetlenül.

A keleti oldalon lévő, 15. századból származó bolthajtásos Zsigmond-kapun lépünk be, amely Luxemburgi Zsigmondról kapta a nevét. Ahogy a várfokon keresztül lenézek a folyóra, valósággal megbabonáz a látvány. Ha a sok kő, tégla meg habarcs beszélni tudna!

Az első, kezdetleges várat a 8. században építették a szlávok, akkor még fából. A falakat később, a 10. században kiszélesítették és megerősítették. Itt létesült az első magyar várispánság, és Pozsony a 11. századtól magyar vármegyeszékhely lett. Az erőd szinte bevehetetlen volt, megvédte a várost a cseh és a német seregek támadásaitól.

Rendületlenül tartotta magát a két hónapon át zajló 1502-es ostrom alatt is, amely a hagyomány szerint úgy ért véget, hogy egy Zotmund (más források szerint Búvár Kund) nevű magyar vitéz az ellenség hajói alá úszott, és lyukat ütött rajtuk.

A város fölé magasodó pozsonyi vár első formájában fából készült szláv erődítmény volt, amelyet a 8. században építettek

A régi falakból igen kevés maradt meg. A 18. század közepén, amikor Pozsony Magyarország egyik legnagyobb városává és politikai-kulturális központjává vált, az itt megkoronázott Mária Terézia lebontatta és újjáépíttette őket. Fényűző palotákat húztak fel városszerte, és Pozsony népessége megháromszorozódott. Mozart, Haydn és Beethoven is elutazott ide, hogy koncertet adjon az előkelő közönségnek.

Mintha egy régi filmtekercs pörögne le előttem, látom, amint a császárnő leereszkedik a várkastély rokokó lépcsőin, hogy fogadja a Bécsből érkező látogatóit, szigorú arccal, némiképp színpadiasan, kedvenc vörösborával a kezében… A feministák elődje tizenhat gyermeknek adott életet, de bosszantotta, hogy a szinte folyamatos várandósság miatt nem vezetheti csatába hadseregét. Jártas volt a „női” tudományokban: rajzolt, festett, hangszereken játszott, értett a táncokhoz, de bizonyságát adta politikusi és tárgyalói képességeinek is. 1740-es trónra lépését követően erős kézzel, gyors és határozott rendeletekkel szilárdította meg a hatalmát, amit Európa nem nézett jó szemmel. Nem tetszett nekik, hogy férfiakat megszégyenítő módon kormányozza a Habsburg Birodalmat.

– Azt beszélték, úgy itta a vörösbort, mintha orvosság volna – meséli Ľubomíra, miközben a vár ormán sétálunk. – Azt is mondogatták, hogy azért lett annyi gyereke, mert a bor miatt sosem tudott nemet mondani… No igen, hogyan másként lehetne ennyiszer teherbe esni, nem igaz?

Kilépünk a várkapun, és a domb másik oldalán lesétálunk a Szent Mihály-kapuhoz, a Staré Mestót, vagyis Óvárost védő középkori fal egyetlen fennmaradt kapujához, amelynek magas, zöld tornya kiváló viszonyítási pont a turisták számára. Megmásszuk a torony 110 lépcsőfokát. A tetőről rálátni a Staré Mesto terrakotta tetőcserepekkel fedett, pasztellszínű, stukkódíszítésű épületeire a macskaköves utcákon, ahová tilos autóval behajtani.

Alattunk a gótikus koronázótemplom, a Szent Márton-székesegyház, amelyben névadóján kívül még hat szent – György, Flórián, Erzsébet, Katalin, Miklós és Adalbert – tiszteletére emeltek oltárt.

– Pozsony lakói nem bízzák a véletlenre a sorsukat – mondja Ľubomíra –, azonkívül igen babonás nép vagyunk. Ha meglátunk egy kéményseprőt, gyorsan keresünk a ruhánkon egy gombot, megragadjuk, és szerencsét kívánunk.

Az óváros egyik szobra egy munkást ábrázol, amint épp kimászik egy aknanyíláson. A pozsonyiak úgy tartják, hogy az a nő, aki megdörzsöli a szobor orrát, nemsokára gyermekáldásnak nézhet elébe.

Továbbsétálunk, és Ľubomíra elmeséli, milyen volt felnőni a vasfüggönynek ezen az oldalán. Mesél az „egyenlőségről”, amely leginkább uniformizált középszerűséget, szürke egyformaságot jelentett. Beszél a disszidensekről, akik belevetették magukat a folyóba, és átúsztak a túloldalra, abban a reményben, hogy Ausztriában érnek partot. – Odaát aztán csalódottan kellett tudomásul venniük, hogy még mindig Csehszlovákiában vannak…

A Hviezdoslav tér az óvárosban nemcsak nyáron vonzó, hanem télen is, amikor megnyitják a korcsolyapályát

Habár Pozsonyban a legtöbb történelmi múltú épület épségben élte túl a második világháborút, a kommunizmus alatt nem sokat törődtek a műemlékek állapotának megőrzésével. Hanyagságuknak főként az óváros látta kárát. Ebben az időben sok régi házra csak rázárták az ablaktáblát, az épületek lábazata és fala mállani kezdett. Miközben acélból és betonból hidat emeltek, hagyták, hogy a zsidó negyed épületeinek java – köztük a központi zsinagóga – a földdel váljon egyenlővé.

– Senki sem törődött azzal, hogy régi épületek omlanak össze a városban, akit meg mégis érdekelt a dolog, az jobbnak látta, ha hallgat – mondja Ľubomíra. – Az 1989-es bársonyos forradalom előtti időkben este tízkor már minden zárva volt. Az emberek lehorgasztott fővel jártak.

Ennek az időszaknak a nyomait ma is megtalálni a városban: lakótelepeket apró ablakokkal, forradásos falakkal, a Hotel Kijev épületét, amely ma már nem üzemel, de a szovjet építészet diadalának számított átadásakor, 1973-ban, amikor Pozsony rendezte meg a műkorcsolya-világbajnokságot. No és persze az Új Híd, ahogy a helyiek nevezik a Dunán átívelő modern remekművet.

A vasfüggöny leomlása utáni évektől kezdve a város reneszánszát éli, órási építkezések zajlanak. A Duna partján felépült például egy gigantikus üvegcsarnok: az Eurovea bevásárlóközpont. Múlt és jelen találkozása azonban az óvárosban a leglátványosabb, ahol a házak udvarait megnyitották a nagyközönség előtt, és csinos kis butikokat, kávéházakat, virágosbódékat létesítettek.

Pozsony első és egyetlen mexikói étterme előtt óriási papírmasé figura díszeleg hatalmas sombreróban. Egy kocsma, amely azelőtt könyvtár volt, most telis-tele vendégekkel, helyiekkel és turistákkal egyaránt. Ma például angolok népesítik be, akik legénybúcsúra érkeztek ide, és a híresen finom s nem utolsósorban olcsó helyi sört kóstolgatják. Egy népszerű kávéház zajából négyféle nyelvet, szlovákot, angolt, németet és franciát is kihallani. Miután a zord, rozmárbajuszú pincér letesz elém egy pohár „jóféle szlovák vörösbort”, megismerkedem egy amerikai férfival, az Amazon internetes áruház washingtoni képviselőjével, aki azért jött Pozsonyba, hogy eltöltsön egy kellemes hétvégét belga és skót barátaival.

– Az árak alacsonyak, a sör pompás, így aztán sokat mulatozunk – magyarázza újdonsült ismerősöm. – Persze nem csak mulatozunk. Megnéztük a főtéren található régi városháza alagsorában, a Várostörténeti Múzeumban kiállított hátborzongató középkori kínzóeszközöket, aztán a város történelméről szóló kiállítást. Volt mit nézni, hiszen ezen a helyen már Krisztus előtt kétszáz évvel település állt, amely a későbbi századok során hol a Római Birodalom, hol a Magyar Királyság, hol az Osztrák–Magyar Monarchia része volt.

A városháza előtt közlemény hirdeti, hogy másnap az óvárosban tüntetést tartanak az oroszok ukrajnai katonai beavatkozása ellen. A közelben a napóleoni hadsereg katonájának vigyorgó szobra, nyakában kék kötött sál. Mint azt Ľubomírától megtudom, a sál a közelgő elnökválasztás jelképe, és a leendő győztes pártatlanságát, emberszeretetét szimbolizálja.

Útravaló
Szállás:
A Mercure Bratislava Centrum rövid sétányira található a Horský Parktól. Az áraik méltányosak.

Aki a Dunához közelebb akar megszállni, az keresse a Marrol’s Boutique Hotelt. Két háló-, illetve fürdőszobás apartmanjaik családoknak ideálisak.

Étterem: Sladovňa Sörház, Ventúrska 267/5, 811 01 Bratislava. Telefon: +421 917 211 111. Kóstolja meg itt a kolbászt!

Prašná Bašta, Zámočnícka 399/11– Staré Mesto, +421 254 434 957. Kitűnő választás például a bélszínjava krumplis-cukkinis palacsintában.

Borozó: Grand Cru Borgaléria, Zámočnícka 8, +421 908 656 259.

És a világért ki ne hagyja a villanyrolleres városnézést!

Ezen a napon minden óvárosi szobor nyakában kék sál díszeleg, Hans Christian Andersenétől a Schöne Náci szobráig. Utóbbi egy híres bohóc unokája volt, és a 20. század közepén arra tette fel az életét, hogy felvidítsa Pozsony lakóit. Ha nem dolgozott, az utcát járta kopott bársonyfrakkjában, s cilinderét emelgetve virággal és hangos kezicsókolommal köszöntötte a hölgyeket.

Ezen a napon talán azt is hozzátenné: „És ne felejtsen el szavazni!”

Pár nappal később végigmegyek a Duna-parton, ahol korábban Ľubomíra Hornáčkovával sétáltam. Ma, ha lehet, még melegebb van. Magnólia- és cseresznyevirág illata száll a levegőben. Felsétálok az Új Hídra, mert idegenvezetőm azt mondta, hogy a kilátóból tiszta napokon, ha nem is a világ végéig, de legalább száz kilométerre ellátni. Felmegyek a keleti pillér liftjével, és kisétálok a teraszra. A látvány lélegzetelállító: olyan, akár egy absztrakt festmény. A tavasz színei – a legelők zöldje és barnája, a korán virágzó fák rózsaszínje, az országút szürkéje és a folyó távolba vesző kék szalagja – egymásba folynak a fényekkel. Egy kisfiú szélesre tárt karral szaladgál ide-oda, mintha repülne, aztán kikukucskál a kilátó pereméről.

Igaza van! Annyi itt a látnivaló és annyi mindent lehet csinálni, hogy az ember azt se tudja, hol kezdje.

A Staré Mestót be lehet járni gyalogosan, kerékpárral vagy akár villanyrollerrel. Meg lehet kóstolni az igazán finom helyi vörösborokat és söröket. Be lehet pillantani a háború és a béke évszázadaiba, kicsit elmerengeni a múlt felett. De bárhogyan töltse is az időt, annak, aki ide látogat, érdemes megismerkednie a fővárossal, amely hosszú hányattatások után ismét magára talált.

Vote it up
196
Tetszett?Szavazzon rá!