Puffancs

Manapság talán nehéz elhinni az ilyesmit, de gyerekkorom emlékei már-már kínosan boldogok. Egy kivétel az a réges-rég eltűnt kutya

Manapság gyakori, hogy a gyermekkort felidéző írások a szerző látszólag boldog családjának valamely sötét titkáról szólnak. Nem csupán gyakori, már-már kötelező. Az amerikai visszaemlékezések ádáz fegyverkezési versenyt folytatnak egymással. Ha az egyik vérfertőző viszonyt tár fel, a másik bestialitással tromfol rá, hogy aztán a következő bestiális vérfertőzéssel verje kenterbe a sikerkönyvlista teljes mezőnyét.

Amikor magam is beszálltam a memoárjátékba, tudtam, hogy szörnyű hendikeppel indulok. Jóllehet utálnám, ha New York-i irodalmi körökben híre menne, de az az igazság, hogy boldog gyermekkorom volt. Néha elképzeltem, milyen kínos lenne ez a tény egy, a gyermekkorról folytatott éjszakai vitában a memoárírók valamelyik törzshelyén.

Miután végighallgatnám, ahogy a többiek fölidézik cseperedésük részleteit – például a ragasztót szipuzó, olykor erőszakos nagymamáról vagy a családtagokban őshonos galandféregről –, egyszer csak a társaság tagjai rám néznének. S pillantásuk aligha volna tiszteletteljes. Hiszen valamennyien tudják, mivel már nyomtatásban is beismertem, hogy a szüleim soha nem kiabáltak egymással. Kétségbeesetten próbálok visszagondolni valami sötét titokra a gyermekkoromból. Az egyetlen, ami eszembe jut, Puffancs, a skót juhászkutya.

– Hát, ott volt például Puffancs, a skót juhász – mondom óvatosan.

– Puffancs? – visszhangozzák.

Két-három éves koromban Puffancs volt a kutyánk. Sokat betegeskedett. Aztán egy napon eltűnt. Szüleim azt mondták nekem és Sukey-nak, a nővéremnek, hogy farmer barátaiknak adták Puffancsot, hadd erősödjön meg a vidéki tiszta levegőn. Sok évvel később – úgy rémlik, épp vakációra utaztam haza az egyetemről – családi vacsora közben felmerült Puffancs neve. Megkérdeztem, miért nem látogattuk meg soha a farmon. Sukey úgy nézett rám, mintha azt közöltem volna, hogy mostantól kezdve a változatosság kedvéért kézzel fogom enni a krumplipürét.

– Nem volt semmiféle farm – közölte. – Csak ezt mondták nekünk. Puffancsot el kellett altatni.

– Elaltatni – ismételtem. – Meghalt?

Valaki – azt hiszem, anyám – erre megjegyezte, hogy már mindenképpen halott lenne, mivel a skót juhászkutyák általában nem élnek 18 évig.

– Nem jutott ez kicsit későn a tudomásomra? – vetettem fel.

– Nem tehetünk róla, hogy ilyen lassú a felfogásod – felelte apám.

Soha nem keveredtem memoárírók társaságába, de végül megírtam Puffancs történetét az egyik könyvemben. Egy héttel később Sukey hívott telefonon.

– A skótjuhászt nem Puffancsnak hívták – mondta. – A kutya neve George volt. Téged hívtunk Puffancsnak.

Vote it up
297
Tetszett?Szavazzon rá!