Puszta emlék

A kanadai nő egy szörnyű balesetben elveszítette az emlékezőképességét, egy vadonatúj kezelési mód azonban segít, hogy visszanyerje

Kapcsolódó cikkek

Elianne Parent feszülten figyel, miközben édesanyja, Jocelyne elmeséli egy négy évvel korábbi utazásuk egyik epizódját. Ősrégi szedánban tartottak egy falu felé Maliban, és Elianne, aki akkor még nem volt 18 éves, mérgelődött, amiért egy ilyen vánszorgó járgányba van bezárva.

– Egyszerűbb lenne futva megtenni az út hátralévő részét – mondta a lány. S már ki is ugrott az autóból, és nekivágott a köves terepnek. A magas, izmos lábú, széles vállú és hosszú gesztenyebarna hajú lány már a falu határához közeledett, amikor a nyájat őrző gyerekek felfigyeltek rá. – Gazella! – kiabálták.

– Ez voltam én – mondja Elianne töprengve. De nem mint aki emlékszik, inkább mint aki állít valamit: mert bárhogy próbálja is, egyszerűen képtelen visszaemlékezni a történtekre. 2007 májusában ugyanis, egy csaknem végzetes autóbaleset Montrealtól északra mindent kitörölt az emlékezetéből. Bizonyos értelemben a régi Elianne – a kis totyogó, aki mindenhova követte bátyját, a szemtelen tinilány, aki szemébe vágta a franciatanárának, hogy nem tudja a nyelvtant, a hegyi kerékpározó, aki vakmerően meghódította az otthona, a quebeci Val-David környéki meredek hegyeket – örökre eltűnt. Mostanában csupán képek „villannak fel” előtte a korábbi életéből, melyek legalább annyira képzeltek, mint amennyire valóságosak – karján egy nyaláb könyvvel belép egy osztályterembe vagy látja egy régi fiúját –, és ő nem is mindig tudja megkülönböztetni a kettőt egymástól. Az egyetlen múlt, amiben biztos lehet, olyan történetekből áll, melyeket mások meséltek el neki.
 

Két nappal a tizennyolcadik születésnapja után Elianne autót vezetett, amikor belészaladt egy részeg sofőr. Miközben a lányt sürgősen egy montreali baleseti központba szállították, két komor tekintetű quebeci rendőr ébresztette fel a szülőket a hírrel val-davidi otthonukban.

Jocelyne és a férje, Gilbert Dionne a Montrealig tartó egyórás út során egy szót se szólt egymáshoz. Gilbert mereven nézte maga előtt az utat, olyan erővel markolta a kormányt, hogy az ujjízületei kifehéredtek. Jocelyne alig kapott levegőt.

A kórházban megtudták, hogy Elianne állapotát a Glasgow kómaskála alapján felmérték – ezzel szokták megállapítani, milyen súlyos egy agysérülés –, és a lehető legalacsonyabb érték jött ki. Ez azt jelentette, hogy semmiféle ingerre nem reagál. A következő hetekben az orvosi személyzettől és különféle gépektől körülvéve két szívrohamon és egy tüdőgyulladáson esett át, bal karján és a jobb lábán pedig nagy kiterjedésű vérömlenyek keletkeztek, melyeket le kellett szívni. Úgy tűnt, hogy valahányszor az orvosok úrrá lettek egy válságos helyzeten, rögtön újabb szövődmény lépett fel. Elianne azonban nagyon szívósnak bizonyult, az intenzív osztályon csak így emlegették: a „harcos kis csaj”.

Hat hét alatt, fokozatosan nyerte vissza az eszméletét. Először csak a szemhéja rebbent meg. Aztán az édesapja hangját hallva kinyitotta a szemét. Majd kezdett hangokat kiadni: először motyogott, aztán mint egy kisgyerek, aki feltétlenül meg akarja értetni magát, ezt hajtogatta: – Éhes vagyok, éhes, éhes.

A baleset utáán a régi Elianne szinte eltűnt; helyébe egy olyan fiatal nő került, aki keservesen próbálja összerakni a múltja emlékeit

Hamarosan kiderült, hogy nem ismeri meg a szüleit. Az orvosok közölték Jocelyne-nal és Gilbert-rel, hogy a lányuk jobb oldali agyterületeit ért sérülés teljesen kitörölte az emlékezetét. Vagyis Elianne-nak újra kell tanulnia mindent, az ágyban való felüléstől az önálló evésig. Szüntelen ismétléssel és mutogatással – „Én vagyok a mamád”, „Ő a papád” – Elianne-nak újra meg újra bemutatkoztak a szülei.

2007 szeptemberében a lányt átszállították egy közeli rehabilitációs intézménybe, ahol kilenc hónapon keresztül intenzív beszéd-, fiziko- és foglalkozásterápiában részesült. A következő év júniusában hazatért, ahol folytatódtak a kezelések, és ennek során újratanulta az íráshoz szükséges motoros készségeket.

Az a lány, aki a lehetetlennel dacolva mégis életben maradt, hamarosan járni is tudott, olykor már bot nélkül. Végül pedig egykori hegyikerékpár-edzőjének a segítségével feltornázta magát egy szobabiciklire, és mint akinek mi sem természetesebb, tekerni kezdte a pedált. – Olyan ez, mintha a testem emlékezne, még ha én magam nem is – mondja.

Jóllehet testének izmaiban és csontjaiban mélyen eltemetve ott voltak az emlékek, az agyából eltűntek. Szülei házában Elianne csupán kiragasztott kis cédulák segítségével tudott létezni, melyek az alapvető dolgokra emlékeztették: hol van a hálószobája, melyik fiókban tartja a zoknikat és hogyan kell kávét főzni, pirítóst készíteni. Elianne azonban többnyire boldog volt, nem volt tudatában annak, mi hiányzik neki. Jocelyne viszont nagyon is jól tudta, és ezért mindig új módszereket keresett.
 

Egy tiszta őszi napon, 2008-ban Jocelyne és Elianne Val-David főutcáján sétált, amikor összetalálkoztak lányuk első osztályos tanítójával. – Hallottam egy kutatóról a Laval Egyetemen – mondta a tanító. – Meg kellene keresniük.

A tudós, akit Cyril Schneidernek hívtak, neurofiziológus volt, és egy agykutató csoportot vezetett Joël Macoirral közösen. Jocelyne írt Schneidernek Quebecbe, aki gyorsan válaszolt. Beszámolt róla, hogy milyen munkát végez kutatócsoportjával a transzkraniális (koponyán keresztüli) mágneses stimuláció (TMS) segítségével – a terápia céljától függően mágneses hullámokkal serkentik vagy gátolják az agy tevékenységét.

Noha már évek óta kezelt betegeket mágneses stimulációval, az általa tapasztalt, kezelendő problémák általában mozgászavarokkal és afáziával függtek össze, utóbbi a beszélni tudás képességének vagy a beszédértésnek az elvesztését jelenti, ami a bal agyfélteke sérülésének a következménye. Elianne-nál a jobb agyféltekét érte károsodás, ezért kezelése érdekes problémát vetett fel: a kutatások szerint a jobb agyféltekében zajló folyamatok során férünk hozzá olyan emlékekhez, amelyeket agyunk már kódolt és elraktározott. Mi van, ha Elianne továbbra is elraktározza az emlékeit, és egyszerűen csak képtelen hozzájuk férni?

A már elpusztult agysejteket többé semmi nem tudja életre kelteni, de mi volna, ha más agysejteket arra késztetnénk, hogy intenzívebben és hatékonyabban működjenek? – tűnődött Schneider. Elianne talán bebizonyíthatná a világnak, hogy még évekkel az agysérülés után is lehet javítani a beteg életminőségén.

 

Koponyán keresztüli mágneses stimulációval serkentették Elianne Parent agyi tevékenységét, aki így visszakapta elvesztett emlékeinek egy részét

A lány kezdetben hetenként egyszer kapott TMS-kezelést, tíz héten át, alkalmanként tíz percig. A rövid időközökben ismétlődő mágneses impulzusok nem okoztak fájdalmat; az impulzusokat Schneider a lány feje fölé tartott réztekerccsel irányította az agy homloklebenyében elhelyezkedő úgynevezett prefrontális cortexbe. Az egyes kezelések után Elianne-nak 16 szavas listát mutattak, amelyben a szavak négy kategóriát alkottak – mondjuk, szardínia, sárgabarack, réz és klarinét –, és felszólították, hogy jegyezze meg őket.

Elianne 2009 májusában kezdte el a TMS-terápiát, Jocelyne kocsin fuvarozta őt Quebecbe és onnan haza. A lány emlékezete eleinte egyáltalán nem javult. Amint kilépett a kezelőből, már azt sem tudta felidézni, mi történt vele odabent, vagy ki volt ott jelen, nemhogy elsorolta volna azokat a szavakat, melyeket meg kellett volna jegyeznie.

Jocelyne tudta, hogy nem számíthat csodákra, ezt azonban mégis lehangolónak találta. – Időre van szükség – mondta neki Schneider. – Az agynál soha nem lehet tudni, mikor változik valami.

Egy hónap telt el változás nélkül. Aztán egyik alkalommal épp kezelésről tartottak hazafelé, ezúttal Gilbert ült a volánnál, Jocelyne pedig a hátsó ülésen sudokut fejtett, amikor Elianne váratlanul beszélni kezdett. – Tesztek voltak – mondta. – Szavak voltak. El kellett ismételnem őket. – És sorolni kezdte.
 

Tizennyolc hónappal a terápia kezdete után Elianne már egyáltalán nem hasonlított arra a nőre, aki a kómából felébredve még a szüleit sem ismerte meg

Tizennyolc hónappal az után, hogy elkezdte a TMS-terápiát, Elianne már egyáltalán nem hasonlított arra a fiatal nőre, aki a kómából felébredve még a szüleit sem ismerte meg.

– Persze hogy én is teljes életet szeretnék élni, mint bárki más – mondja. – Arról álmodozom, hogy egy nap majd boldog leszek, talán egyszer majd barátom is lesz, aki szeretni fog. Meg gyerekeim.

– Lehet, hogy az álmaim közül jó néhány nem fog megvalósulni. De most az a célom, hogy minden erőmmel a rehabilitációt csináljam.

Jocelyne hozzáteszi, hogy az első tízhetes TMS-program végére Elianne 80–100 százalékos sikerrel tudta felidézni a szavakat attól függően, hogy mennyire volt fáradt.

Mostanában ritkábban jár kezelésre, de a memóriájához hasonlóan otthoni életének a keretei is kitágultak. Többé már nincs rászorulva az emlékeztető cédulákra. Ehelyett határidőnaplóba írja fel naponta, amit nem akar elfelejteni, és emlékszik rá, hogy ott megnézheti.

De még mindig vannak akadályok, amelyeket le kell küzdenie. Ismeretlen helyen könnyen eltéved, és bizonyos dolgokat továbbra se ismer fel. Egy eperszemet például szilvának vél, a kutyát macskának mondja. De apránként egyre több minden emlékeztet a régi, fürge észjárású és szemtelen Elianne-ra – mint amikor például pizzának vélte az almáslepényt, amire az édesanyja, egy találkozóra sietve figyelmeztette, hogy ott hagyta neki vacsorára a hűtőben.

– Ez nem pizza – jegyezte meg Jocelyne, amikor hazaérve a konyhában találta a lányát, amint az asztalnál mohón falatozik. – Ez almáslepény.

Elianne gondolkodás nélkül rávágta: – Hát, jobban is szeretem az almáslepényt.
 

2010 októberében Elianne a Brain Puzzle Challenge elnevezésű adománygyűjtő kampány szóvivője lett a Mari-Robert NeuroTrauma Alapítványnál, ez a montreali szervezet anyagilag támogatja a fejsérülések kezelési módjainak kutatását. A kampány 2011 decemberéig tart.

Vote it up
148
Tetszett?Szavazzon rá!