Rátaláltam a saját hangomra

Az évekig tartó zaklatás után elegem lett a hallgatásból és a kompromisszumokból, vallja Deeyah Khan

Kapcsolódó cikkek

Oslóban felnőni pakisztáni apa és afgán anya gyermekeként elég kemény volt. Nem voltam szőke, kék szemű norvég, és akkoriban viszonylag kevés bevándorló élt az országban. Mindig érezni lehetett, hogy van a „mi” és az „ők”.

Hétéves koromban apám egyszer meghallott énekelni. Másnap hozott egy elektromos zongorát, és elkezdett zenére tanítani. Attól fogva az iskola és a zene volt az életem.

Amikortól fel is léptem, én lettem „a mi multikulturális kislányunk”, a bevándorlás pozitív hatásainak nem hivatalos arca. Úgy képzeltem, segíthetek megváltoztatni a norvégok hozzáállását a külföldiekhez.

De a muszlim közösségben gyakran azt mondták apámnak: – Ez becstelen, erkölcstelen tevékenység még egy fiúnak is, nemhogy egy lánynak. Véget kell vetned ennek.

Apám mindig így válaszolt: – Köszönöm, hogy aggódtok, de az én lányom legyen az én gondom.

Egyszer, amikor egy rasszizmusellenes koncerten énekeltem Oslóban, vegyszert fröcsköltek az arcomba. A fájdalom elviselhetetlen volt. A zenekar nem vette észre, mi történt, így hát tovább énekeltem.

Máskor késsel fenyegettek, megpróbáltak elrabolni. A szüleim úgy érezték, képtelenek megvédeni, és ez súlyos teherként nehezedett rájuk. Pár hónappal az után, hogy a támadások, zaklatások állandósultak, vettem egy jegyet Londonba, csak oda. Ekkor töltöttem be a 17-et.

Elutazásom előtt elmentem a postára; a pult mögött egy fejkendőt viselő lány ült. Félénken megkérdezte, én vagyok-e Deeyah, aztán odahajolt hozzám. – Csak köszönetet akartam mondani – szólt halkan. – Tudom, hogy nagyon nehéz neked. Mert te vagy az első. Le kell taposnod a havat, hogy aztán majd követni tudjunk. Sajnálom, hogy mindig te vagy a kereszttűzben. De ez nagy segítség nekünk.

Nem tudom, meghallotta-e a könnyeimen át, mennyire hálás voltam a szavaiért. Pont ennek a szolidaritásnak, támogatásnak és megértésnek éreztem szükségét oly régóta.

Nem tudom, meghallotta-e a könnyeimen át, hogy mennyire hálás voltam a szavaiért

A költözés a felszabadulás, az újrakezdés és a beilleszkedés lehetőségét jelentette. Leszerződtem egy lemezcéghez, és divatos popzenét kezdtem gyártani, ami jól fogyott, bár nem töltött el elégedettséggel. Azt gondoltam, ha úgy viselkedem, mint bárki más, nem kerülök bajba.

De miután leforgattam egy klipet, amelyben egy fekete férfival táncoltam, a szörnyűségek újrakezdődtek. Névtelen telefonhívásokat és agresszív e-maileket kaptam, férfiak lökdöstek az utcán azt sziszegve: – Vigyázz magadra!

Egyes fenyegetők részletesen leírták, hogyan fognak meggyilkolni.

Féltem persze, de leginkább dühöt éreztem. Már megint valaki más szabályai szerint kellene élnem. Nem akartam ismét belekerülni a körforgásba, ezért Atlantába költöztem, ahol ismertem pár embert a zeneiparban. Mentálisan és érzelmileg annyira kimerültem, két évig tartott, hogy felépüljek.

Az életem lassan új irányba terelődött. Mióta szerepelni kezdtem, nagyon sok rajongói levelem érkezett. Az emberek gyakran megírták a problémáikat. Főként dél-ázsiaiak tártak elém súlyos ügyeket: fiatal férfiak, akiknek erőszakot kellett elszenvedniük, sőt néha halállal lakoltak a szexuális életük miatt, fiatal nők, akiket házasságba kényszerítettek, megerőszakoltak, vertek. Bántalmazóik sokszor hivatkoztak a család becsületére, a közösségi értékekre és a hagyományra, ami mentségül szolgált az erőszakra – s indokként a történtek elhallgatására.

Elegem lett a hallgatásból meg a kompromisszumokból, s hátrányos helyzetű gyerekeket, bántalmazott nőket segítő jótékonysági és civil szervezeteknek kezdtem dolgozni.

A Sisterhoodnetwork.org volt az első kezdeményezésem, egy honlap, ahová muszlim lányok küldhették el az alkotásaikat, festményeiket, verseiket, zenéjüket, írásaikat, fotóikat és filmjeiket. Egy biztonságos hely, ahol a kulturális kötöttségek béklyójában élők ábrázolhatták, feldolgozhatták az őket érő kihívásokat.

Az angliai muszlim sajtó elítélte a honlapot, mondván, az alkotói önkifejezés megengedhetetlen asszonyok és lányok számára. Megdühödtem. Miféle világ az, ahol egyeseknek joguk van meggátolni másokat abban, hogy érzéseik, törekvéseik legyenek, hogy megoszthassák a gondolataikat?

Elindítottam az I Have a Voice (Hallatom a hangom) elnevezésű, helyi szerveződéseket tömörítő alapítványt, amelynek célja az emberi jogi küzdelmek szélesebb körű megismertetése, különös tekintettel a nők elleni erőszakra. Létrehoztam az AVA alapítványt is, amely hátrányos helyzetű gyerekek és fiatalok számára nyújt művészeti képzést, mentorálást és önkifejezési lehetőséget, valamint a becsület nevében elkövetett erőszakos cselekmények megismertetésére az Honour-Based Violence Awareness Networköt, egy digitális forrásközpontot, amely oktatást és képzést nyújt olyan magánemberek (rendőrök, egészségügyi dolgozók, tanítók stb.) számára, akik helyzetüknél fogva segíthetnek a veszélyeztetett fiatalokon.

Elkezdtem forgatni egy dokumentumfilmet a „becsület nevében” elkövetett erőszakról. Először nőcsoportoknak levetítendő oktatófilmnek szántam. Aztán rátaláltam Banaz Mahmodra, egy 19 éves nőre az Egyesült Királyságból, akit a szülők által előre elrendezett házasságra kényszerítettek. Miután megszökött a férjétől és beleszeretett egy másik férfiba, apja, nagybátyja és a család barátai meggyilkolták.

A Banaz: A Love Story (Banaz – Egy szerelem története) négy évig készült. Olyan mélyen megragadott a téma, hogy létrehoztam a Meminit (jelentése: Emlékezés), egy online emlékoldalt a becsület ürügyén meggyilkolt áldozatok számára.

A történtek ellenére nagyon szerencsésnek érzem magam, amiért ilyen szüleim vannak, és egy olyan országban születtem, mint Norvégia. De mire jó az életem, ha én nem adok hozzá semmit? Ezekkel a tapasztalatokkal, amelyeknek egyik vezérfonala a személyes szabadság, az énekléssel, a szeretettel, a tanulással, a munkával vagy az élettel, amely mindig a szívünk szavát kell hogy kövesse.

A zenén, az aktivizmuson meg a dokumentumfilm-készítésen keresztül mindig az emberi jogokért és az erőszak ellen fogom felemelni a hangomat. Hiszem, hogy csak így lehet élni. Különben éhezünk, és elpusztulunk.

Vote it up
184
Tetszett?Szavazzon rá!