Rémálom a jégen

Finnország partjainál, egy mindentől távoli öbölben hat barát – tapasztalt horgász valamennyi – a befagyott tengerre indult egy márciusi reggelen

Kapcsolódó cikkek

Seppo Makela rosszkedvű volt. – Tényleg nem tudok veled menni, Soile – mordult feleségére a 63 éves taxisofőr. – Muszáj kimennem a nyaralóba dolgozni.

A házaspár a Finnország délnyugati partján fekvő Rauma nevű apró kikötővárosban élt egy kicsi, de modern lakásban, és volt egy faházuk a parton. A férfi a nyaralót akarta előkészíteni a vízvezeték-szerelő érkezésére.

Így hát nemet kellett mondania barátaik meghívására, akik horgászni készültek a Raumától száz kilométerre található Marjuksenranta-öböl jegén. Egyikük, Lars Erkkilä nemrégiben ott járt, és nem győzte dicsérni, milyen kitűnő a kapás arrafelé.

– Nélkülem kell menned – mondta Seppo eltökélt hangon Soile-nak, legbelül azonban csalódottságot érzett, mert szívesen tartott volna vele.

2012. március 19-ét írtak. Számítani lehetett rá, hogy a jég hamarosan olvadásnak indul, és újabb egy éven át nem lehet majd horgászni. Seppo borús tekintettel nézte, amint törékeny, ősz hajú felesége, a 64 éves Soile becsomagolja magának az ebédet. Barátjuk, Lars reggel nyolcra jött az asszonyért.

– A csudába is! Veletek megyek! – kiáltott Seppo, amikor meglátta a vidám kis társaságot. Soile arca felragyogott. Hiszen a faházban várhat a munka!

Seppo összekapta a horgászfelszerelését, és beszállt az autóba. Lars élettársa, Pirjo Laine, valamint Paavo és Ritva Salminen örömmel üdvözölték. A 75 éves Paavo szintén taxisofőr volt Raumában, több mint 35 éven át dolgozott együtt Seppóval. Feleségeik, Ritva és Soile aktív közreműködésével jótékonysági eseményeket is szerveztek a taxitársaságnál. A két házaspár gyakran a szabadidejét is együtt töltötte.

Januártól márciusig hetente legalább egyszer kimentek a jégre horgászni Rauma fapallóval borított, fenyőkkel szegélyezett tengerpartjánál. Ilyenkor lekuporodtak a lék köré, ettek-ittak, beszélgettek, és várták a kapást.

– Ha nem mennék veletek, és fognátok valamit, egész hátralévő életemben azt hallgathatnám, hogy mit hagytam ki! – élcelődött Seppo.

A csapat beszállt a két autóba, és nekivágott a Marjuksenrantába vezető útnak. Legföljebb öt fok lehetett, de a nap ragyogóan sütött. Szabályos időközönként – mintha mérföldkövek lennének és daruval helyezték volna őket szép sorban a földre – színes faházak suhantak el mellettük.

Rákanyarodtak az útra, amely az erdőn át vezetett vagy másfél kilométeren át, és csakhamar megérkeztek Marjuksenrantába. A nagyjából két kilométer széles, befagyott öblöt apró, fás szigetek pöttyözték. Valamivel odább a parton elhagyatott nyaralók kandikáltak ki a fák közül. Seppo a sziklás partszakaszon hosszú, régi fapóznákat vett észre, amelyeket a halászhálókhoz használtak. „Vajon mit keresnek itt?”, csodálkozott a férfi.

Bár rajtuk kívül nem volt ott más, eszükbe sem jutott, hogy bármi gond lenne, hisz az elmúlt éjjeleken a hőmérséklet fagypont alatt volt

Meglepődtek, amikor kiderült, hogy rajtuk kívül nincs más ember a környéken. Eszükbe sem jutott azonban, hogy bármi gond lenne, hiszen az elmúlt éjszakákon a hőmérséklet fagypont alatt volt, és Seppo pár nappal ezelőtt horgászott a szokásos raumai helyén. Akkor mindent rendben talált.

Jó melegen, rétegesen felöltöztek, szeges bakancsot húztak, felkapták hátizsákjaikat, majd két, élelemmel és horgászfelszereléssel megrakott szánt maguk után húzva megindultak az öböl jegén. Elöl baktatott Lars és Paavo, nyomukban a 65 éves, vörös hajú, mosolygós Pirjo, végül tőlük kissé lemaradva a 75 esztendős, barna hajú Ritva, akinek nemrég műtötték a lábát.

Seppo meg Soile még a parton állt, az asszony az overalljának a cipzárjával bajlódott. – Igyekezz már – szólt vidáman Seppo –, várnak a nagy halak!

Lars az öböl jegén rámutatott egy körülbelül 500 méterre lévő pontra, közel az egyik szigethez. – Ilyen sokat kell még mennünk? – kérdezte Ritva, aki kezdett fáradni a gyaloglásban.

Úgy tűnt neki, hogy a jég most mintha kékesszürkés árnyalatú volna a szokásos fehér helyett. Százötven méterre lehettek a parttól, amikor megkérdezte Larstól: – Mivel senki sincs idekint, nem kellene tesztelnünk a jeget?

Lars bólintott, és nekilátott, hogy kézi fúrójával átlyukassza a felszínt. Egyszerre éles reccsenés hallatszott, és a fúró a hirtelen keletkezett hasadékon át a vízbe zuhant, magával rántva Larsot. A jég 30 centiméter vastag is megvolt ugyan, de azon a ponton a gyors áramlás miatt a felére vékonyodott.

A jól megtermett Lars híres volt arról, hogy folyton mókázik. – Gyerünk, mássz ki onnan! – kiáltott rá Paavo, és odanyújtotta a kezét a barátjának. A zömök, kissé hajlott hátú Paavo fejében meg sem fordult, hogy a lába alatt a jég nem biztonságos. Ám ahogy Pirjóval együtt lehajolt, a jég továbbhasadt, és Paavo beesett a vízbe. Pár pillanat múlva Pirjo is becsúszott a hasadékon.

Mindhárman ott kapaszkodtak az immár három méter szélesen tátongó lyuk szélén. Könnyedén kimászhattak volna a jégcsákányaik segítségével, de a szerszámaikat, amelyeket rendesen magukra szoktak kötni, ezúttal mind a hátizsákjukban felejtették. Aztán Larsnak sikerült kikönyökölnie a jégre, ám mielőtt kikászálódhatott volna, az darabokra tört alatta.

Ritva odatolta a lékhez az egyik szánkót, s vékony kötelét a vízbe dobta, de barátai, akik gyorsan fáradtak és egyre jobban fáztak a jeges vízben, nem tudták kihúzni magukat. Még ha sikerült volna is közelebb jönnie anélkül, hogy a jég beszakadjon alatta, az idős asszonynak nem lett volna elég ereje ahhoz, hogy kihúzza őket.

Ott kapaszkodtak hát a szánkózsinór végén, és Paavo a lábával próbált segíteni Pirjónak.

Eltelt két perc. A víz hőmérséklete alig volt több nulla foknál, és ilyen hidegben tizenöt perc után senki sem képes eszméleténél maradni – kivált idős emberek nem. A halál ott leselkedett körülöttük.

Időközben Seppo és Soile is kiértek a jégre, és jókedvűen beszélgettek. Seppo a tekintetével fürkészni kezdte az öblöt. Látta Ritvát, de Paarvót és Larsot sehol… Kisvártatva észrevette a jókora lyukat, majd rögtön ezután a barátai fejét is megpillantotta a lyuk szélén. – A fenébe! Beestek a vízbe! – kiáltotta. Megtorpant egy pillanatra, majd futásnak eredt. Vissza, a part irányába.

– Ne arra! – szólt utána az összezavarodott Soile. – Seppo azonban szándékosan futott a partra. Ott felkapott egyet az ötméteres karók közül, és futott vele vissza, a bajba jutott társaihoz.

Soile eközben a lyukhoz sietett, hogy odanyújtsa a csákányát a többieknek, de nem tudott elég közel kerülni. Lars és Pirjo segítségért kiáltozott, ám Paavo néma volt. Még ha lett volna is ott valaki, aki meghallja őket, a kiáltásaikat elnyomta volna a halfeldolgozó üzem zaja.

Legalább négy perce lehettek a vízben. – Kitartás – nyugtatgatta őket Seppo –, minden rendben lesz!

Seppo végre megérkezett a hosszú és nehéz farúddal. Addigra Ritva szinte sokkos állapotba került – egy szó sem jött ki a torkán, annyira aggódott Pirjo miatt, aki szívbeteg volt. Az asszony ajka kezdett elkékülni. „Meg fog halni – gondolta Ritva –, ha nem teszünk valamit.” Lars a barátjára pillantott, és érezte, hogy a hideg szétárad a testében. Jó négy perce lehettek a vízben.

– Legalább Pirjót mentsd ki! – ordította oda Seppónak.

– Kitartás – nyugtatgatta Seppo –, minden rendben lesz!

Seppo Pirjo felé nyújtotta a rudat, aki elkapta ugyan, de annyi ereje már nem volt, hogy meg is kapaszkodjon benne. Seppo óvatosan közelebb lépett, a megfelelő szögben a vízbe helyezte a karót, megtámasztotta rajta a lábát, és megragadta Pirjo overalljának gallérját. Végül nagy zihálva kihúzta az asszonyt a jégre.

Ekkor gyorsan rá akart lépni a rúdra, de a jég addigra kettéhasadt alatta. „Kockára teszi a saját életét” – gondolta magában Ritva.

Seppo észlelte a veszélyt, ezért odakiáltott Soile-nak, hogy mélyessze a jégbe a fúróját. Az asszony így is tett, ám a fúrófej elmerült a vízben. Szerencsére aztán a nagyobb fúrófej megszorult a jégben, és még kilógott belőle annyi, hogy Seppo nekitámaszthassa a karót. Nem volt biztonságosan rögzítve, de ahhoz elég stabil volt, hogy a férfi rövid időre megvethesse rajta a lábát.

Értékes másodpercek szálltak tova, és a hetvenöt esztendős Paavo a vízben himbálódzva érezte, amint kezd lefagyni a keze. A lék ekkor már több mint öt méter átmérőjűre tágult, és a széle folyamatosan repedezett. „Úgy tűnik, itt fogok meghalni”, suhant át a gondolat Paavo agyán… Ám ekkor a barátja, a jól megtermett Seppo megragadta a kezét, és egyetlen rántással kihúzta őt a jégre.

Pirjo már a part felé botladozott, Paavo aggódva indult utána. Nyolc perc telhetett el az óta, hogy Lars a vízbe pottyant, és a férfi kezdte elveszíteni minden fizikai és lelki erejét.

Mivel vagy kilencven kilót nyomott, tudta, hogy őt nem lesz egyszerű kihúzni. Már csak az arca látszott ki a vízből, aztán süllyedni kezdett a harminc méter mély, sötét tengerfenék irányába.

Seppo igyekezett higgadt maradni. – Rendben – szuszogta –, mindjárt megvagyunk!

Átlépett a jégre, és Larshoz közelebb fúrt egy új lyukat. Lábát a fúrónak támasztva közelebb húzta Larsot a rúddal. Amikor a barátja szinte élettelen teste már csak egy karnyújtásnyira volt, megragadta a ruháját. Érezte, ahogy átjárja az adrenalin. Minden erejét összeszedte, és maga sem tudja, miként, de egyetlen mozdulattal kipenderítette a súlyos testet a jégre.

Lars biztonságba került, de Seppo még nem pihent meg: két hátizsák lebegett a vízen. – Hagyd őket a csudába! – kiáltoztak neki, de ő benyúlt az egyikért, s csak ezután távolodott el a lyuktól. – Nem szeretem a pazarlást… – magyarázta később.

A partra érve a reszkető Lars hatalmas öleléssel várta Seppót. – Ezért felterjesztünk egy érdemrendre! – hebegte könnyek között.

– Azonnal öltözzetek át! – sürgette őket Seppo, majd Ritvával és Soilé-val együtt kibújt az overalljából, még a melegítőjét is odaadta didergő barátjának.

A társaságra némaság ereszkedett. Csak akkor tudatosult bennük igazán, hogy mi történt, amikor már hazafelé tartottak. Az út az elhagyatott erdőben kanyargott, és ahogy egy pihenőhöz értek, Lars hirtelen megállt. Kiszállt a kocsiból, s fel-alá járkált tíz percig, míg megnyugodott annyira, hogy újra vezetni tudjon. Mindnyájan sírtak.

Paavo este még felhívta Seppót. – Hálás vagyok, amiért „hosszabbítást ítéltél” nekem… – mondta rekedtes hangon.

Aznap éjjel Seppo mégsem tudott elaludni. Gondolatban újra meg újra átélte az eseményeket, és azon töprengett, hogy ha valamit másként csinált volna, akkor talán nem megmenti azt a négy vagy öt embert, hanem a halálukat okozza.

– Acélból vannak az idegeid – állapította meg Paavo később. – Tudtad, hogy mit kell tenni, és meg is cselekedted.

Az eset mindnyájukat megrázta. A hat ember közül egyedül Seppo és Paavo merészkedett ki azóta a jégre – egyetlenegyszer. Soile a környékét is elkerüli az öbölnek. Larsot bűntudat mardossa, és valahányszor felidézik az esetet, sírva fakad.

– A finnek általában ritkán mutatják ki az érzéseiket – mondja Ritva. – Aznap éjjel azonban egymás kezét szorongatva aludtunk el, és csak arra tudtunk gondolni, hogy élünk.

– Mondtam Seppónak – teszi hozzá Pirjo –, hogy ne csodálkozzon, ha ezentúl, ahányszor csak meglátom, mindig meg fogom ölelgetni.

– Világéletemben azt gondoltam magamról, hogy lelkileg gyönge vagyok – mondja Seppo. – Tartottam tőle, hogy ha valami baleset történne körülöttem a taxizás során, nem volna erőm helytállni és segíteni. Szerencsére tévedtem. Legalább egyszer életemben véghezvittem valami kiemelkedőt.

– És te még a csapot akartad bütykölni a nyaralóban! – kacag Paavo. – De lám, jól döntöttél. Micsoda pompás halak akadtak a horgodra!
 

Seppót 2013. május 17-én a közeli Turkuban ünnepélyes keretek között életmentő éremmel tüntették ki.

Vote it up
206
Tetszett?Szavazzon rá!