Részvétnyilvánítás: nyomja meg az R gombot

Eluralkodott az életünkön a géphang, a hús-vér személy jószerével már elérhetetlen

 

When my husband’s grandmother died at age 96, he was given the task of phoning all his cousins to let them know. He dialed one number, then another, only to be met with the tinny tones of “We’re not available right now, but if you’ll leave a detailed message...” At first, he resisted leaving any detail except his name and number, but finally, after the fourth beep he lost it: “Peter, Nanny’s dead. Phone me.”

We were all horrified by his lapse in manners, but what is a modern person to do? We have made ourselves into a voice-mail culture, with real people almost always unavailable. Suddenly, no response to any major life event seems too personal to leave on a machine: Congratulations on getting pregnant; it’s a shame you were fired; I’m sorry your marriage broke up. Call me.

Even death is suitable for after the beep. Not long ago my father, a well-known newsman, died suddenly. I knew reaction to his death would be intense, but I wasn’t prepared for the dozens of voice-mail condolence calls – eulogistic paragraphs complete with tributes and insights.

I was on autocondolence. At one point I fantasized a computer attached to the phone, along with a printer, so you could hear the message “Press C for condolence,” and the printer would spit it out.

I never doubted the sincerity of those calls – or what they meant to me. When you lose someone, every acknowledgement, every reminiscence is important. There was also a curious intimacy to some messages, which would have been lost in awkwardness had the caller actually reached me. A few callers admitted the oddness of what they were doing, but they just had to call. Our culture, it seems, is so time starved that if some hadn’t immediately picked up the phone, they wouldn’t have called at all.

But are we sure we know what we’re doing here as a society? We seem to be erasing every trace of permanent evidence of lives lived, substituting ephemeral voice messages for the deliberate, often eccentric and impassioned communications that used to go through the post. And what are we leaving for those precious memory boxes? Often, it is only through letters that people reveal their true, complex selves. Somehow, a transcript of voice-mail messages doesn’t cut it.

I wonder, too, what all this voice mailing is doing to our relationships.

On the first weekday after my father’s funeral, I sat at the dining-room table nursing a cup of coffee, feeling the heaviness wash over me, not knowing what to do next. Then I heard a familiar sound at the door. My heart lifted as an envelope slid through the slot. The note inside was thoughtful and cathartic. I held the paper for a while, then set it down and reached for my pen to reply.

Amikor 96 éves korában meghalt a nagymamája, a férjemnek kellett végigtelefonálnia az unokatestvéreket, hogy tudassa velük a hírt. Egyik számot hívta a másik után, ám mindenütt csak géphang fogadta: „Most nem vagyunk itthon, kérjük, hagyjon üzenetet...” – Eleinte csak a nevét meg a telefonszámát mondta rá a szalagra, a negyedik síphang után azonban feladta: – Peter, Nagyi meghalt. Hívj vissza!

Mindannyiunkat elborzasztott, hogy megfeledkezett az elemi jó modorról, de hát mit tehet a mai ember? Üzenetrögzítő-kultúrává lettünk, melyben a hús-vér személy jószerével már elérhetetlen. S egyszer csak olybá tűnik: nincs is az életnek olyan fontosabb eseménye, amely túl személyes jellegű lenne ahhoz, hogy ne bízhatnánk rá a masinára: Gratulálok a terhességedhez! Szégyen-gyalázat, hogy kirúgtak! Sajnálom, hogy tönkrement a házasságod. Hívj vissza!

A síphang még a halált sem tiszteli. Nemrég halt meg az édesapám. Ismert újságíró volt, tudtam tehát, hogy sokan fognak jelentkezni a gyászhír hallatán, az üzenetrögzítőre mondott több tucat részvétnyilvánítás mégis felkészületlenül ért – magasztaló mondatok, tisztelettel és bölcsességekkel körítve.

Önmagam vigasztalásával voltam elfoglalva. Aztán egyszer csak elképzeltem egy telefonvonalra kapcsolt számítógépet, mely így fogadná az üzeneteket: „Ha részvétet kíván nyilvánítani, nyomja meg az R billentyűt!” – s a nyomtató máris kidobja a kondoleáló levelet.

Sohasem vontam kétségbe e hívások őszinte hangját, sem azt, hogy nekem szóltak. Amikor az ember elveszít valakit, fontos minden méltatás, minden megemlékezés. Némelyik üzenet különös bensőségességét tönkretette volna a kölcsönös feszélyezettség, ha a hívónak sikerül engem elérnie. Néhány telefonáló elismerte: furcsa, amit tesz, de egyszerűen úgy érezte, azonnal fel kell hívnia. Mai világunk, úgy tűnik, annyira időszűkében van, hogy ha valaki nem nyúl rögvest a telefon után, az már nem is hív többé.

De vajon tudjuk-e, mit cselekszünk ezzel társadalmi szinten? Mintha eltörölnénk az egykor éltek összes, megmaradt nyomát. Tünékeny hangposta-közleményekkel írmagját is megpróbáljuk kiirtani azoknak az átgondolt, nem ritkán különc és szenvedélyes üzeneteknek, melyeket azelőtt a postára bíztunk. S mi mindent föladunk azért a drága üzenődobozért! Az ember gyakran csak levélben árulja el valódi, sokrétű önmagát. Egyetlen, papírra átírt hangposta-üzenet sem érhet föl vele.

Az is elgondolkodtató, mivé változtatja kapcsolatainkat ez az üzenetrögzítősdi.

Az apám temetése utáni első hétköznapon az ebédlőasztalnál ülve kortyolgattam a kávét, s éreztem, levertség lesz úrrá rajtam, mert hirtelenjében nem tudtam, most mitévő is legyek. Ekkor ismerős nesz hallatszott az ajtó felől. Szívem megdobbant, amint egy boríték csusszant be a résen. Elgondolkodtató és felemelő sorok rejlettek benne. Csak fogtam egy ideig a papírlapot, azután letettem, és a toll után nyúltam, hogy nyomban válaszoljak.