Révbe érve

A kirekesztés és megvetettség évszázadai után a spanyol cigányok lassan kezdik megtalálni helyüket a többségi társadalomban

Megjelent: 2012. január

Kapcsolódó cikkek

Nieves Muñoz Amaya hátrasimítja és a papír szakácssapka mögé szorítja hosszú barna hajfürtjeit. Fölveszi a kést, és szakszerűen nekilát a konyhafőnök napi ajánlatában szereplő halak kibelezéséhez.

Nieves kemény munkájával kivívta kollégái megbecsülését a kelet-spanyolországi Valencia egyik olasz éttermében. Ebben nem volna semmi különös, csakhogy ő „gitano” – vagyis cigány származású –, és számára még egy generációval ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna egy ilyen állás megszerzése.

A 45 éves, háromgyermekes elvált asszony felidézi azokat a történeteket, amelyeket még a nagymamája térdén lovagolva hallott. – Az még a Franco-rezsim sötét napjaiban volt – mondja Francisco Franco tábornok fasiszta diktatúrájára utalva, amely az 1936–39-es spanyol polgárháborútól a diktátor 1975-ben bekövetkezett haláláig tartott.

Akkoriban a gitano közösség még vándorló életformát folytatott, tagjai a városok peremén lévő táborokban laktak. Egyik helyről a másikra költöztek, állatokkal kereskedtek, mezőgazdasági idénymunkából, néha koldulásból és apróbb lopásokból tartották el magukat. A többségi társadalom kirekesztésétől és megvetésétől sújtva és a katonai rendőrség zaklatásai miatt állandó rettegésben éltek.

– Akkoriban táborokban éltünk rettentő körülmények között. És a legapróbb ürügy elég volt, hogy a csendőrségi furgonok megérkezzenek és lerombolják az otthonainkat – meséli Nieves, s közben megrebbennek festett szempillái. – Mindenkit összefogdostak, megvertek, halálesetek is előfordultak. Aztán elkergettek minket, és máshol kellett elölről kezdenünk az egészet. Nem vettek emberszámba, úgy bántak velünk, mint az állatokkal.

Eredetileg Indiából érkeztek a cigányok Spanyolországba, a 15. században. Üldöztetésük azt a célt szolgálta, hogy kiűzzék őket az országból. Más intézkedések az erőszakos asszimilációt célozták. Egy időben például törvény írta elő, hogy a romák csak nem romákkal házasodhatnak. Ez a politika látványosan megbukott, de olyan rendelkezés is született, amely megtiltotta a cigányok csoportosulását: négy főnél többen nem tartózkodhattak egyszerre egy helyen.
 

Azonban Franco halála óta jelentős változás ment végbe, és Spanyolország jelenleg modellként szolgál a többi nagyszámú cigány – újabban romának nevezett – közösséggel rendelkező európai ország számára.

A folyamat Spanyolország demokratikus átalakulásával kezdődött, amikor az új alkotmányt kiterjesztették az ország teljes, soknemzetiségű lakosságára és a cigányok ekkor első ízben teljes jogú spanyol állampolgárokká váltak. Ezután az államapparátus három évtizednyi összehangolt munkával igyekezett beolvasztani a roma lakosságot a többségi társadalomba anélkül, hogy nemzeti hovatartozásuk és kultúrájuk feladására kényszerítette volna őket.

Ricardo Borrul két lányával és feleségével, Malenivel paternai otthonukbanE törekvések eredményeképpen szerezhetett Nieves biztos állást, járathatja gyerekeit a helyi iskolába és lakhat egy olyan bérházban, ahol különféle származású családok élnek együtt. – Elsősorban gitano vagyok, ez mindig is így lesz – jelenti ki büszkén. – De ugyanakkor spanyol is vagyok, amit nem volt könnyű elfogadtatni a többi emberrel.

Kemény küzdelem volt, ismeri el, és még ma is naponta kell elszenvednie különböző megaláztatásokat a mélyen gyökeredző előítéletek miatt. – Ha bemegyek egy boltba, előfordul, hogy a biztonsági őr utánam ered, mert látni akarja, nem lopok-e el valamit.

A helyi iskola kapujában, ahová a legkisebb gyereke jár, nemrég egy igen furcsa és kínos jelenetre került sor. – Az egyik anyuka elmondta nekem, hogy jobban kellene vigyáznunk, nehogy tetvesek legyenek a gyerekek, mert úgy hallotta, cigányok is vannak az iskolában. Teljesen megdöbbent, amikor közöltem, hogy azok az én gyerekeim. Gondolom, azt képzelte, hogy hosszú, virágmintás szoknyát meg nagy karika fülbevalót hordunk, és közben egyfolytában flamencót énekelünk – meséli nevetve.

Az 6,5 milliós európai roma népességből körülbelül 700 ezren élnek Spanyolországban, ők alkotják a kontinens harmadik legnagyobb – a spanyol lakosság 1,5 százalékát kitevő – roma közösségét.

Az integrációt vitathatatlanul megkönnyítette, hogy a cigány művészeti hagyományok már évszázadok óta a spanyol kultúra szerves részévé váltak: a flamenco zenét és táncot, valamint a hagyományos spanyol népviseletet a cigány közösségektől vették át.

Az Európa más részeiből származó romák – akik közül mintegy 40 ezren élnek Spanyolországban – helyzete sokkal nehezebb, és különálló csoportot alkotnak a társadalom perifériáján, de a spanyol gitanók esetében az eredmények valóban példaértékűek.

Az elmúlt évtizedben Spanyolország közel 36 millió eurót költött évente integrációs programokra – a pénz java az Európai Uniótól érkezett. És az egész országot sújtó szigorú megszorítások ellenére 2007 és 2013 között további 130 millió eurót szánnak a cigányok felzárkóztatására.

1978-ban a spanyol romák 75 százaléka (!) élt nyomornegyedekben és táborokban, ma az ilyen körülmények között élők aránya csupán 4 százalék. A felnőtt cigánynépesség közel felének van ma már állandó lakása. Szinte valamennyien részesülnek egészségügyi ellátásban, és bár a legfrissebb adatok nem állnak rendelkezésre, 2005-ben mintegy 50 százalékuk állt munkaviszonyban, azonban a cigányság egyike azoknak a közösségeknek, amelyeket a spanyol gazdasági válság a legérzékenyebben érint.

Nieves, másokhoz hasonlóan, úgy talált munkát, hogy jelentkezett az FCG (Fundación Secretariado Gitano) szervezet Acceder (Hozzáférés) elnevezésű államilag finanszírozott szakképzési programjába, amely több mint 40 ezer romának szerzett állást az elmúlt tíz év folyamán. A program sikerén felbuzdulva Románia is megkezdte egy hasonló program meghonosítását.

Nieves elismeri, hogy alig járt iskolába, ahol csupán írni-olvasni tanult meg: annak idején egy cigány lánytól nem is vártak többet. 17 évesen feleségül ment unokatestvéréhez, és csak miután 23 évvel később elvált tőle, döntött úgy, hogy képezni fogja magát és a saját lábára áll.

Valamikor a cigány gyerekek nem járhattak többségi iskolába. Később „átmeneti iskolákat” létesítettek a számukra, de a kísérlet kudarcba fulladt. Jelenleg azonban már minden cigány gyerek elkezdheti az általános iskolát.
 

Az integráció sikerének kulcsa az oktatás, ezt senki sem tudja jobban a cigány származású Ricardo Borrulnál, aki matematikatanár egy középiskolában Valencia egyik peremkerületében. Minden ebédszünetben hazamegy, hogy együtt egyen a családjával: feleségével, anyósával, három lányával és a vejével, akik valamennyien egy szűk, de makulátlanul tiszta és rendes lakásban élnek egy bérház első emeletén Valencia Paterna nevű elővárosában.

Az 54 éves Ricardót, aki úttörőnek számít, lévén hogy egyike a kevés roma származású tanárnak Spanyolországban, az vonzotta erre a pályára, hogy fiatal emberként a 70-es években látta, hogyan élnek a cigány gyerekek a nyomornegyedekben.

– Nagy megrázkódtatás volt látni, hogyan él a népem a nyomortelepeken. A gyerekek az utcán nőttek fel, egyáltalán nem vagy alig jártak iskolába. Az oktatásban a kölcsönös félelem uralkodott. A többi szülő nem akarta, hogy cigányok legyenek az iskolában, a cigányok pedig féltek beíratni a gyerekeiket, mert azt gondolták, hogy ezzel elveszítik saját kultúrájukat.

Ricardo részt vett az „átmeneti iskolák” megalapításában, amelyek azzal a céllal létesültek, hogy felkészítsék a cigány gyerekeket a többségi társadalom iskolarendszerébe való beilleszkedésre. – Izgalmas kísérlet volt, de végül nem működött. Arra volt szükség, hogy a cigány gyerekek kezdettől fogva helyet és egyenlő esélyt kapjanak a „normális” iskolákban – magyarázza. – Lassú folyamat volt, de fokozatosan sikerült megváltoztatnunk a cigányokról kialakult sztereotípiákat. A fejlődés kétirányú: a cigány közösség lassan elfogadja az iskolai oktatás szükségességét és megérti a benne rejlő lehetőségeket, miközben a nem cigány családok kezdik természetesnek venni, hogy a cigányok is részei a társadalmuknak.

Véleménye szerint a probléma gyökere az volt, hogy az emberek összetévesztették a cigányság kultúráját a szegénység kultúrájával. – Ha javítjuk az életfeltételeit annak a csoportnak, amely eddig a spanyol társadalom legalján helyezkedett el, ők maguk is meg fognak javulni, és belátják az oktatásban rejlő lehetőségeket.
 

Ricardo nem csak az osztályában tanuló néhány cigány gyerek számára szolgál példaként, de a nem cigány gyerekek és szüleik számára is. – A szülők mindig nagyon meglepődnek, amikor kiderül, hogy cigány vagyok, mert úgy képzelik, hogy a cigányok semmilyen munkában nem állják meg a helyüket, nemhogy egy olyan felelősségteljes pozícióban, mint az ő gyermekeik oktatása. De én jó tanár vagyok, ami megnehezíti számukra, hogy ragaszkodjanak a régi sztereotípiákhoz, miszerint a cigányok piszkosak, és mindenfélét ellopkodnak.

Saját gyerekei olyan pályán mozognak, ami valaha elképzelhetetlen lett volna a hozzájuk hasonlóknak. Egyik lánya radiológus, a másik pénzügyi szakember, a legkisebb pedig vegyészetet tanul a helyi egyetemen. – De ettől még nem lettek kevésbé cigányok – szögezi le Ricardo. – Továbbra is kitartanak közösségünk alapvető értékei, a család, a hűség, a hagyományos kultúránk tisztelete mellett.

A legközelebbi célkitűzés a középiskolából kimaradó roma tanulók arányának csökkentése. A roma gyerekek körülbelül 80 százaléka hagyja abba tanulmányait 12 és 18 éves kor között, és nem szerez érettségit.

A tavaly elindított kampány arra igyekszik buzdítani a roma gyerekeket, hogy szőjenek nagy terveket és küzdjenek azért, hogy megvalósíthassák az álmaikat.
 

A szakértők úgy vélik, Spanyolország sikerének legfőbb titka az, hogy a társadalmi beilleszkedésre és olyan gyakorlati kérdésekre összpontosítottak, mint az oktatás, az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés, a lakáshoz jutás és a munkahelyteremtés. Ezzel szemben a többi európai intézmény a politikai jogok és az előítéletek problémáját helyezi túlzottan előtérbe.

– Ahelyett, hogy a polgári jogokra helyeztük volna a hangsúlyt, egy másik utat választottunk, ami, úgy tűnik, eredményesnek bizonyult – magyarázza Isidro Rodríguez, a Fundación Secretariado Gitano igazgatója. – Spanyolországban az elmúlt 30 év folyamán elsősorban arra törekedtünk, hogy emeljük a társadalom egyik legszegényebb rétegének életszínvonalát. Ez önmagában is sok mindent megváltoztat.

A Ricardóhoz és Nieveshez hasonló romák számára a jövő reményteljesnek tűnik. – Kétségkívül változik a kultúránk – mondja Ricardo, miközben becsúsztatja kedvenc flamencoénekese lemezét autója CD-lejátszójába. – A nagyszüleim el se bírták volna képzelni, hogy lehetséges az, amit mi elértünk. Nem is tartottak volna cigánynak, annyira más az életvitelem. És hogy mi lesz majd az én unokáimmal? Hát, bármi lehetséges. De egy dolog biztos: – teszi hozzá – bármilyen magasra emelkedünk is a társadalomban, a szívünkben és a vérünkben mindig gitanók maradunk.

Vote it up
204
Tetszett?Szavazzon rá!