Róma nem hal meg soha

Öröksége több mint 1500 évvel bukása után is elevenen hat

Kapcsolódó cikkek

A Rómában írnokoskodó és mellékesen verselő Quintus Horatius Flaccus jeles hadfiakkal, jogtudósokkal, szobrászokkal és politikai személyiségekkel kötött barátságot, bár ő maga soha nem nyert ütközetet, irányított provinciát, épített vízvezetéket vagy formázott bronzszobrot.

Mégis, amikor Horatius Kr. e. 23-ban számvetést készített életéről, arra a megállapításra jutott, hogy költészetének hírneve túléli majd a hadvezérek és építészek dicső tetteit és alkotásait:

„Ércnél is maradóbb művet emeltem én,
fenséges piramis csúcsa nem ily magas...
Jobb részem nem enyész, szellemem él tovább.”
(Bede Anna fordítása)

A híres óda közismert sorait az irodalom halhatatlanságának bizonyítékaként szokás idézni. Ám e kijelentés éppúgy vonatkozhat a Római Birodalomra és a seregnyi római hatásra, melyek ma is részei életünknek, több mint 1500 évvel azután, hogy a birodalom összeomlott.

A Tiberis két partján fekvő apró falvakból kinövő Róma idővel az egész mediterrán világot uralma alá hajtotta – minden idők egyik legnagyobb politikai teljesítményeként. Fennhatósága alatt a Kr. u. 2. századra három földrészen mintegy 50 millió ember élt biztonságban és viszonylagos jólétben. Azután a birodalom összeomlott, ám a rómaiak a bronznál vagy márványnál maradandóbb örökséget hagytak a világra.

A tartós római hatás tetten érhető a nyelvben, az irodalomban, a jogalkotásban, a kormányzásban, az építészetben, a mérnöki tudományokban. Oly mélyen beleivódott mindennapjainkba, hogy nem is vagyunk tudatában, mennyi mindent kaptunk az ókori Rómától. Vegyük például a nyelvet! Jóllehet napjainkban egyre kevesebben vannak a latinul tudók – s mégis, a ma beszélt nyelvekben is hemzsegnek a latin eredetű szavak. A ma a világon leggyakrabban használt ábécét a rómaiak dolgozták ki és terjesztették el hódításaik során az egész nyugati világban. A ma használatos nagybetűk ugyanazok, melyeket a rómaiak is olvastak már Kr. e. 600 táján; a mai kisbetűket szintén római írnokok találták ki a későbbi évszázadokban.

A társalgásban és a hivatalos iratokban világszerte nap mint nap felbukkannak latin kifejezések: alma mater, alter ego, habeas corpus, ignoramus, ipso facto, persona non grata, per capita, vice versa – és sorolhatnánk tovább. A „carpe diem” vagyis „Ragadd meg a napot!” a jelen pillanatnak való élés filozófiáját összegzi tömören, és szintén Horatius egyik költeményéből való – bizonyítékául annak, hogy a neves költő ma is él.

A rómaiak szerették a nyelvet, fontosnak tartották a dolgokat írásban megörökíteni, és azt, hogy a birodalom minden részén elterjedjen a latin nyelv. Ennek eredményeként ma jóval többet tudunk a kétezer évvel ezelőtti Közép-Itáliáról, mint mondjuk arról, milyen volt az élet Észak-Amerika középső vidékein háromszáz évvel ezelőtt.

Egyes tudósok az ókori Róma legjelentősebb örökségének a jogalkotás és az esetjog átfogó rendszerét tartják. Az írott jog mint védelem elvét – mely védi az egyéneket egymással és az állam hatalmával szemben – a rómaiak napi gyakorlattá tették, s ezt a gyakorlatot ma is tiszteletben tartják a világ nagy részén.

A római köznép és a vezető réteg közötti küzdelemben a plebejusok inkább a törvényekre támaszkodtak, semmint kiszolgáltatták magukat a hatalmon levők önkényének. A köznép nyomására az uralkodó réteg rákényszerült, hogy írásban rögzítse a törvényeket. Ennek egyik első példái, a tizenkét táblás törvények (12 bronztáblán a Fórumon kifüggesztve) Kr. e. 450 táján születtek meg, míg Justinianus császár korszakalkotó törvénykönyvei, melyek Kr. u. 528 és 534 között készültek el, a mai napig a nyugati jogrendszer alapját képezik.

Cicero, a ravasz védőügyvéd – A római jog sok vonatkozásban ismerős a jogi ügyekről szóló filmek kedvelőinekA római jog sok vonatkozásban ismerős mindazok számára, akik szeretik a jogi ügyekről szóló filmeket. Ismerősek a vádiratok és bírósági tárgyalások, a kemény bírák és az érző szívűek, a hajthatatlan ügyészek és a ravasz védőügyvédek, mint például Cicero, aki számos, ma is használatos védekezési technikát művelt magas fokon.

Az esküdtszékhez intézett beszédében Cicero sokszor élesen támadta a vádlót, mindvégig bizonygatva, hogy nem áll szándékában az ilyesmi. Valahogy így: – Ma védencem ártatlanságát szeretném hangsúlyozni, ezért egyáltalán nem kívánok kitérni arra, hogy a vádat képviselő ügyész hírhedt szívtipró, aki veri a feleségét, és gyámoltalan öregasszonyoktól lop. – Másik ügyes húzása a részvétkeltés volt, például védencének megtört feleségével a tárgyalóterembe hozatta annak rongyos, mosdatlan gyermekeit, az asszony pedig közvetlenül az esküdtek előtt helyet foglalva hosszasan zokogott.

A rómaiak egyedülálló vívmánya az építészet terén az erős, sokféleképp használható anyag, az úgynevezett caementum volt, a vulkáni hamuból, mészből és vízből álló kőpép, melybe szilárdítás és színezés céljából kő- vagy tégladarabokat kevertek. Ez volt az első, betonhoz hasonló anyag, mely nagy szilárdságot biztosított kiterjedt felületeknek is. A római beton lehetővé tette hatalmas boltívek, kupolák és boltozatok építését, melyek magukban megálltak anélkül, hogy görög módra tartóoszlopok erdejére kellett volna támaszkodniuk.

Felkerestem a birodalom két leghatalmasabb kupolás építményét: a római Pantheont, mely Hadrianus császár uralkodása idején, Kr. u. 118 és 128 között épült, valamint Isztambul remekmívű templomát, a 6. században emelt Hagia Sophiát.

Az óriási, emberfeletti tökéllyel megalkotott félgömb alatt állva úgy éreztem, hogy az 55 méter magas kupola e világi mennyországként ível át fölöttem. Felidéztem az építészet három alaptörvényét, melyeket Vitruvius építészeti író fektetett le. A jó épület, hangsúlyozta, feleljen meg funkciójának, legyen szilárd – és gyönyörködtessen.

De a rómaiak nem akárhol emelték e nagyszabású, kupolás épületeket – a várostervezés művészetének szintén ők az előfutárai. Városaikat aprólékos gondossággal tervezték, egymást merőlegesen metsző utcákkal és széles sugárutakkal, melyeket itt-ott egy park, templom vagy közösségi épület szakított meg.

Függetlenül attól, hogy egy város milyen távolságra volt a legközelebbitől vagy a birodalom központjától, mindegyiknek kijárt a fejlett infrastruktúra: védőfal, gyűléscsarnok a helybéli tanács számára, fenséges templomok a római, valamint a városlakók által imádott helyi istenek tiszteletére, meg egy központi szökőkút.

A római városok bővelkedtek a szép szökőkutakban. Az esztétikai szempont azonban másodlagos volt; a gyakorlatias rómaiakat ebben is a célszerűség vezérelte. Kétségkívül tudták például, hogy ha vízzel fellocsolják az utcát, az a kövezetről elpárologva egyfajta légkondicionáló hatást kelt.

Minthogy a római otthonok többségéből hiányzott a fürdőkád, minden városban voltak közfürdők, melyeket föld alatti ólomcsőrendszer látott el tiszta vízzel, valamint parkok, közkönyvtárak és nagy tágas piacterek.

A rómaiak tervezői szenvedélye a városfalakat átlépve a világ legkiterjedtebb úthálózatát teremtette meg. Ezek nem amolyan folyómenti ösvények voltak, hanem szakértelemmel megépített, kövezett utak. Az alapozás három rétegből állt, és az út közepe adott szögben feldomborodott, hogy lecsuroghasson róla az esővíz. Minden római mérföldnél (1000 lépés) számozott útjelző állt, melyről leolvasható volt, hogy milyen messze van a legközelebbi város, és melyik légió dolgozott az építkezésen. A futárok váltott lovakkal naponta 200 mérföldet tudtak megtenni – lényegesen többet, mint amennyi a birodalom helyén álló mai országok némelyikében lehetséges.

A Via Appia, a Kr. e. 312-ben épült széles út, mely Rómát az Adriai-tenger partján fekvő kolóniákkal kötötte össze, csupán szerény utacska a későbbi római országutakhoz képest. Az Itáliát az Ibériai-félszigettel összekötő Via Domitia, illetve a Rómából Bizáncba vezető Via Egnatia sokkal hosszabb és a császárság évei alatt jóval fontosabb volt. A Via Egnatia keleti leágazása déli irányban átszelte a mai Törökországot, elhaladt a mai Bejrút mellett, és Szíria provinciáig ért. Ez volt a „damaszkuszi út”, melyen a tarzuszi Saul egy látomás hatására megtért, és Pál apostollá lett.

Hadrianus fala – Egykor a római birodalmat óvta a mai Észak-Angliában húzódó erődítmény

Az egykor római fennhatóság alatt álló területeken tett hosszú, kimerítő utazásaim során gyakran támadt olyan érzésem, hogy a tudós Hadrianus császár társaságában vagyok, aki Kr. u. 121-ben kelt útra Rómából, hogy megismerkedjen azokkal a népekkel és kultúrákkal, melyek sokszínű birodalmát alkották. Északnyugat-Angliában lekváros piskótát majszolgatva bámultam Hadrianus híres falát, melyet egykor római légiók védtek a kelta betolakodóktól. Egy dél-törökországi kávézóban datolyából és mogyorós puszedliből álló ebédet fogyasztottam Hadrianus diadalívének díszes oszlopaival szemben. Afrika északi csücskén, Karthágóban édes fekete olajbogyót szedegettem egy római színház melletti ligetben – az épületben, 1875 évvel megnyitása után, nyaranta még ma is opera-előadásokat tartanak.

Ám az ókori Róma örökségében talán éppen az a legnagyszerűbb, hogy a rómaiak nem azért tették mindezt, hogy örökül hagyják az utókorra. Azért alkottak használható ábécét, csiszolgatták a nyelvüket, fektettek le átfogó törvénykönyvet, építettek kontinenseket átszelő úthálózatot, emeltek hatalmas kupolákat, és készítettek átgondolt városterveket, mert hittek a jól elvégzett munka értelmében. Ha valamit igazán el akartak érni, semmi sem tartotta őket vissza. Horatius szavaival élve „megragadták a napot”.

Vote it up
1
Tetszett?Szavazzon rá!