Röptess haza!

Johannes Fritz előbb maga tanult meg repülni, hogy aztán megtaníthassa a tarvarjaknak a régi költözési útvonalat

Kapcsolódó cikkek

Néhány héten belül Johannes Fritz, 43 éves kutató felemeli a mobiltelefonját, és szöveges üzenetet küld egy madárnak. A válaszul kapott számokat megadja a Volkswagen minibuszában lévő műholdas navigátornak, és ilyenformán követni tudja majd a madarak útját, sebességét, irányát, repülési magasságát, miközben azok tavasszal az észak-olaszországi falvak felett Ausztriába repülnek.

A szóban forgó madarak az európai íbiszek vagy tarvarjak, amelyeket németül Waldrappnak, erdei hollónak neveznek. Fritz „waldi”-nak becézi őket. A mulatságosan vörös pofájú, hosszú, hajlott csőrű, bohócsipkának tűnő bóbitájú íbiszféle fura, mégis elragadó külsejével akár a Muppet Show-ban is szerepelhetne. Valaha egész Észak-Afrikában és a Közel-Keleten elterjedt, sőt az Alpokban is fészkelt, de Európából – nagyrészt a vadászat miatt – már négy évszázada kipusztult. Napjainkban mintegy hatszáz tarvarjú él szabadon Marokkóban, Törökországban és Szíriában, további ezer pedig állatkertek lakója.

Johannes Fritz és munkatársai több mint egy évtizedes fáradozásának köszönhetően azonban a tarvarjú most visszatér a vén kontinens egére.

A történet 1997-ben kezdődött, amikor tizenkét, állatkertben kikelt csibét szállítottak az észak-ausztriai Konrad Lorenz Intézetbe. A kutatók a madarak társas viselkedését kívánták tanulmányozni, és darált patkány, ökörszív meg tehéntúró tápláló keverékével etették őket. Augusztus vége felé azonban egyik reggel üresen találták a tartásukra szolgáló fatornyot. A madarak elrepültek. Két napon át keresték őket a környező vidéken, de nem leltek nyomukra.

A következő nyáron egy újabb fészekaljnyi fiókával ugyanez történt. Ezúttal európai madárfigyelők jelezték, hogy látták a szökevényeket. A tarvarjak furcsa módon különféle irányokba széledtek szét. A kutatók egészen Hollandiáig és Lengyelországig autóztak, hogy összeszedjék őket.

A rákövetkező esztendőben a tudósok résen voltak, és ahogy eljött az augusztus, bezárták a társaságot. De kérdések ötlöttek föl bennük. Nyilvánvaló, hogy a tarvarjak a génjeikbe rögzült program alapján kelnek útra a nyár végén, de vajon miért nem mind ugyanúgy?

Az eszmecserébe többek között az intézetben ludakat tanulmányozó doktoranduszt, Johannes Fritzet is bevonták. Fritz fölfedezte, hogy a tarvarjak eredetileg ausztriai és németországi nyári költőhelyeikről, az Alpoktól délre vándoroltak telelni. Úgy vélte, ezek a mesterségesen fölnevelt példányok nem tudják, hová kell menniük, hiszen a szüleik nem mutathatták meg nekik.

Megfogalmazódott benne egy ötlet. – Ha megtaníthatnánk, hogyan jussanak Olaszországba, talán visszavadíthatnánk őket igazi szabadon élő fajjá – mondta.

Az intézet egyik önkéntese, Angelika Reiter is segédkezett a tarvarjú-fiókák gondozásában. Johannes észrevette, hogy a fiatal nőre bízott madarak a fejére telepednek, a szemöldökét vakargatják, sőt amikor spagettit eszik, a szájából húzkodják ki a tésztaszálakat. Hívásra azonnal szárnyra kapva siettek hozzá, bólogattak, és mintha kipirultak volna örömükben.

Piros pofa és mókás megjelenés: a tarvarjak megszöktek, de elfelejtették, merre kell repülniük

Egyik nap zivatar készülődött, azért Angelika biciklire ült, hogy behozza a madarakat. A felhőszakadás elől menekülve pedálozott, közben hívogatta a védenceit, és az egész raj végig a feje körül csapkodott. Johannes úgy gondolta, ha a tarvarjak hajlandók erre, talán akkor is a nyomába szegődnének, ha motoros sárkányrepülővel vezetné őket a melegebb telelőhelyekre.

Ludakkal már műveltek effélét, de velük ellentétben a tarvarjak csakis nevelőszülőjüket követik. Johannes tudta, ha sikerül Angelika segítségével valamiképpen Olaszországba vinnie a madarakat, és megtanítania nekik a régi költözési útvonalat, az korszakalkotó lépést jelentene a hajdan őshonos fajok visszatelepítésében.

Ehhez néhány akadályt le kellett küzdeni. Johannes egy kis tiroli tanyáról származott, se repülőgépe, se pilótaengedélye nem volt, és a pénz is hiányzott a kísérlethez. Ráadásul a madarak vándorlási útvonala is felderítésre várt. Az intézet azonban vállalta, hogy fedezi a költségeket, így a langaléta Johannes nemsokára bepréselte magát egy motoros sárkányrepülőbe, hogy megtanuljon repülni.

Az elején igencsak berezelt. A textil deltaszárny alatt annyira védtelenül ült, mintha robogón repült volna. Emellett légi betegség is gyötörte.

Meleg délutánokon hol a termikek emelték dugóhúzó vonalban a magasba az apró gépet, hol a leszálló légáramlatok rántották le egészen a fák koronájáig.

A fiatalember azonban kitartott. És bár Angelikának is nehezére esett a repülés, az utasülésen töltött néhány hónap után annyira megbízott a pilótájában, hogy feleségül ment hozzá.

Közben Johannes és csapata történeti feljegyzések tanulmányozásával meg olasz ökológusok segítségével meghatározta a madarak telelőhelyét: a toszkán tengerpart Természetvédelmi Világalap által védetté nyilvánított mocsárvidékét, az Orbetellói-lagúnát. A madarak odavezetéséhez hétszáz kilométert kellett repülni az Alpokon át. Ez az újdonsült sárkányrepülősöknek éppoly nagy kalandot jelentett, mint a waldiknak.

A kutatók remélték, hogy csak odafelé kell utat mutatniuk a madaraknak, mert tavasszal már maguktól hazatalálnak. A következő augusztusban pedig fiókáikkal együtt költözködnek ismét délre, így a repülési útvonal természetes módon száll majd nemzedékről nemzedékre.

Vote it up
353
Tetszett?Szavazzon rá!