Rajtunk nevet a szomszéd

Sok vicc szól például arról, hogy a románok áskálódnak, a finneknek túlzott az önbizalmuk, a magyarok meg mélabúsak

Kapcsolódó cikkek

A családi tréfáknak a szeretet és a bensőségesség jeleinek kellene lenniük. De a nemzetek európai családjában egyre ritkábban nyilvánul meg a közösség humora.

Egy figyelemre méltó kivétel – a Cseh Köztársaság EU-elnökségének megünneplésére szóló megbízás eredménye – David Černý akcióművész Entropa című szobra. Az eredeti elképzelés szerint a tagnemzetek erősségeire kellett volna összpontosítani, de ő ehelyett minden országot provokatívan ábrázolt.

Az eredmény megbotránkozás lett. Bulgária például török stílusú pottyantós vécé alakjában ábrázoltatott. Németország azt nehezményezte, hogy autópályák kereszteződéseként jelent meg, melyben egyesek a náci horogkereszt egy összepréselt változatát vélték felfedezni. Romániából pedig Drakula-emlékpark lett.

A művész nem szabadkozott. Mint elmagyarázta, arra akart rávilágítani, milyen távol van egymástól a brüsszeli közélet kimért, udvarias, politikailag korrekt modora és az egyes nemzetekről a fejekben és magánbeszélgetésekben tovább élő sztereotípiák világa. Anglia euroszkepticizmusáról Černý viszont úgy nyilvánított véleményt, hogy az országot már eleve kihagyta a sorból.

A politikai humor a vicc legveszélyesebb formája volt a kommunizmus idején. A viccek ma már kevésbé kockázatosak, de kevesebb szükség is van rájuk. Egykoron a biztonsági szelep funkcióját töltötték be, és az ellenállás egyik formáját testesítették meg.

Európa legkeletibb csücskeiben az ilyen viccek mégis fennmaradtak, gyakran szólnak Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök és névleges főnöke (a valóságban cimborája) Dmitrij Medvegyev kínos párosáról. Putyin és Medvegyev italt rendel egy kocsmában. – Én kérek egy vodkát – mondja Putyin. – És kísérőnek? – kérdezi a pincér. – Neki is egy vodkát – feleli Putyin.

Az európaiak általában nem kedvelik a politikusaikat, különösen a kontinens keleti felében lévő országokban, ahol mindent átjár a korrupció és a hozzá nem értés. Az ostoba, becstelen rendőrökről szóló viccek széles körben elterjedtek a Baltikumtól a Fekete-tengerig mindenütt. (Kérdés: A rendőr borotválkozik. Csöng a telefon. Miért vágja meg magát? Válasz: Hogy tudja, hol folytassa.)

Némely viccekben finom árnyalatok fedezhetők fel, mint például abban is, amelyben egy francia és egy román polgármester beszélget az EU-támogatások lenyúlásáról. – Látja ezt a hidat? 10 százalék lett az enyém – mondja a francia. – Látja ezt a hidat? 100 százalék lett az enyém – mondja a román. – Milyen hidat? – kérdezi a francia értetlenül. – Hát ez az! – feleli erre a román.
 

A gazdag, közönséges és tudatlan amerikaiakról szóló régi viccek új életre keltek a kommunizmus összeomlása után, ám ezek céltáblája most az újgazdagok, különösen az „új oroszok” világa, akiknek a bárdolatlansága és költekező életmódja legendás. Például: – Mennyit fizettél ezért a nyakkendőért? – Ötszáz dollárt. – Milyen kár! Ott, abban a boltban ezer dollárért árulják.

A korrupció és a becstelenség kigúnyolása hamar még ingoványosabb területekre tolódik át, mint például ebben az omlett albán receptjét megfogalmazó görög fricskában: – Először lopjál három tojást.

Miért állítanak elő a németek kiváló minőségű termékeket? Hogy ne kelljen udvariasan elbeszélgetni a vevővel, miközben a javításokat elvégzik

A kettős mérce nagyon gyakori. Lehet mondani vicceket a németekről, de nemcsak a náci múltról, hanem feltételezett arroganciájukról és modortalanságukról is. – Tudják, miért állítanak elő a németek olyan kiváló minőségű termékeket? Hogy ne kelljen udvariasan elbeszélgetni a vevővel, miközben a javításokat elvégzik. – Eközben teljességgel elképzelhetetlen, hogy német mondjon zsidó viccet, kivéve ha az illető német zsidó.

A kevés német zsidó vicc egyike, mely annyira kifinomult, hogy a sértés veszélye nélkül előadható, a következő: Berlin, 1935. Altmann rabbitól megkérdezi a titkárnője, hogy miért a Der Stürmert, a hevesen antiszemita, náci újságot olvassa. – Talán valamiféle mazochizmusból? – kérdezi a titkárnő. – Épp ellenkezőleg – feleli a rabbi. – A zsidó újságok tele vannak rossz hírekkel: üldözés itt, asszimiláció Amerikában. A Stürmerben viszont azt olvasom, hogy a mi kezünkben vannak a bankok, túlsúlyban vagyunk a művészetben, és nem állunk messze attól, hogy mi uraljuk az egész világot. Ettől aztán sokkal jobban érzem magam!

A legnagyobb ellenszenv az ostobának vélt népcsoportokról szóló vicceket övezi. Ilyenek az írek az angoloknak, a lengyelek az amerikaiaknak, a belgák a franciáknak. Lengyelország jelenlegi külügyminisztere, Radek Sikorski 1999-ben javított a renomén, amikor elérte, hogy a CNN bocsánatot kért, amiért az alapító, Ted Turner elsütött egy buta viccet, amelyben arra utal, hogy a lengyel utászok a lábukkal keresik az aknákat.

Az Északnyugat-Németországban élő keleti frízekről szóló viccek furcsa módon változatlanul közkeletűek és népszerűek – nem kis részben azért, mert az ország e sík és esős szegletében élők közül némelyek úgy vélik: a viccek ráirányítják a figyelmet az amúgy elhanyagolt régióra. Néha a sajátjuk kerül hozzájuk vissza. Például: – Mit tesznek a keleti frízek, amikor visszahúzódik a dagály? Telkeket adnak el az osztrákoknak.

Furcsa módon, a rosszul gazdálkodásról és a szegénységről szóló viccek elfogadottak, bár az ostobaságról és a tisztességtelenségről (a hitelbedőlések okairól) szólók nem. A kettős mérce azonban lazul, ha az európaiak kelet felé néznek. Már nem megengedett gúnyt űzni a lengyelekből. A fiktív kazah újságírót, Boratot, a szatirikus film főszereplőjét azonban nagyon mulatságosnak találták, főleg azok, akik azt sem tudják, hol van a térképen Kazahsztán. A kazahok nem értették a viccet.

A felszín alatt megbúvó sztereotípiákról a legtöbbet azok a viccek árulnak el, amelyeket az emberek önmagukról mondanak. Azok a cseh viccek, amelyek főhőse a kisiskolás Pepíček, az életet olyan szexközpontú, fondorlatos, riasztó és elmés megvilágításba helyezik, amit a bennfentesek és a kívülállók egyaránt a valósághoz közel állónak találhatnak.

A sztereotípiák a hétköznapi viccekben is megőrződnek: a románok áskálódnak, a finneknek túl nagy az önbizalmuk, a magyarok pedig mélabúsak

A sztereotípiák más hétköznapi viccekben is megőrződnek: a románok áskálódnak, a magyarok mélabúsak, a finneknek pedig túl nagy az önbizalmuk. A híres finn utolsó mondat: „Nekünk nem kell villanyszerelő.”

Észtország már a fejlett északi államok sorába lépett ugyan – 2011 januárjában csatlakozott az euróövezethez –, irigykedő déli és keleti szomszédai mégis még mindig gúnyolják a „menő észt pasast”, a fukarsága, butasága és halvérűsége miatt.
 

A leginkább reményt keltő tendencia az önkritikus humor. Ahogy a rabbik mondják a legjobb zsidó vicceket, Észtország is a saját rovására élcelődik a legkeményebben.

Nemrég egy tévéhirdetésben a szovjet NKVD két félelmetes tisztje beront egy idilli észt parasztházba, gorombán közlik a családdal, hogy egy óra alatt össze kell csomagolniuk, mert deportálják őket Szibériába – ami emberek tízezreivel valóban megtörtént a szovjet érában. Az észtek annyira boldogok, hogy nem kell útiköltséget fizetniük – „ingyen utazunk, ingyen utazunk” –, hogy közben nem is jut el a tudatukig, micsoda rettenet az, ami történik, és étellel, itallal kínálják üldözőiket.

Az ilyen önkritikus humor az érzelmi és politikai érettség biztos jele, ahogy a vészes mogorvaság a felsőbbrendűséggel és a a kisebbrendűséggel kapcsolatos, valamint a külvilág érdeklődése hiányában feldolgozatlanul maradt komplexusoké.

Azokat az országokat, amelyek nem produkálnak elegendő önkritikus viccet, azzal büntetik, hogy nem figyelnek rájuk. Ez még annál is rosszabb, mint ha gúnyolnák őket.

Egy észt üzletember ismerősömet nemrég a litván fővárosba, Vilniusba küldték, hogy tegyen rendet a cég ottani leányvállalatánál. Radikális változtatásokra kényszerítette őket, például bevezette a jegyzőkönyvezést, az értekezleteken való részvételt és a pontosságot. Cserébe egy héten át céltáblája lett az észtek modorbeli, szexuális és más fogyatékosságairól szóló élcelődéseknek. Vendéglátói idővel ráuntak a mókára, és arra kérték, mondjon litvánokról szóló észt vicceket. – Nekünk olyanok nincsenek. A mi vicceink a finnekről szólnak – felelte hűvösen.

Amire Európa-szerte mindenkinek valóban nagy szüksége van, az több napjainkról szóló vicc. A témák között szerepelhetne a hatékonyság hiánya, a tájékozatlanság és az önelégültség Brüsszelben. A siker igazi jele volna az Európai Parlamentben és az Európai Bizottságban dolgozók számára, ha az őket oda küldő választókat annyira érdekelné, amit ott csinálnak, hogy viccek születnének róluk.

Hallották a viccet Herman van Rompuyről? Én még nem.