­Rangun: a függöny szétnyílik

Sok meglepetés éri az embert Burma (Mianmar) legnagyobb városában, amely egy nemzedéknyi időre eltűnt a világ elől

Kapcsolódó cikkek

Aki Rangunba utazik, jól teszi, ha hátrahagyja az előítéleteit, mint erre már percekkel a repülőgépből kiszállás után rájövök.

A vámnál, az érkezési csarnokban templomi béke honol. A sorban állók mind higgadtan, türelmesen várnak. Hát persze, gondolom, hiszen Buddha földje ez, ahol a nyugalom, a béke és a csend uralkodik. Átjutok a vámon, és hatalmas zűrzavarba lépek ki. Ütött-kopott régi buszok, teherautók, robogók és autók füstjétől sűrű a levegő, melyek mind egyszerre akarnak elindulni. Az egyetlen rendőr kétségbeesetten fújja a sípját, esélye sincs rá, hogy irányítani tudná a járművek áradatát.

– Ez mindig ilyen? – kérdezem az olcsó szállodámhoz engem elvivő iránytaxi vezetőjétől. – Mi milyen? – kérdi őszintén csodálkozva, és bekapcsolódik a forgalomba. A városközpont felé közeledve az út mindkét oldalán hatalmas színpadok sorakoznak. A sofőr elmagyarázza, hogy a Thingyanra, a burmai újévi vízi fesztiválra készülnek, amikor az emberek jelképesen vízzel tisztítják meg egymást az elmúlt év bűneitől.

Rockzenekarok fognak fellépni, és a színpadokat öntözőcsövekkel látták el, hogy lespriccelhessék az arra elhaladó autókat. Ekkor jövök rá, hogy Rangun egy kicsit bonyolultabb lesz annál, ahogy gondoltam.

A 20. század második felében és a 21. század elején a gazdasági szankciók és az idegengyűlölő katonai rezsim elszigetelték (az általuk Mianmarra átnevezett) Burmát a világ többi részétől. 2012 tavaszán azonban a kormány kezdett nyitottá válni az emberi jogi kérdésekre. Rangun leghíresebb ellenzéki vezetője, a Nobel-békedíjas Ang Szán Szu Csí, akinek a házi őrizetét 2010 novemberében oldották fel, győzött a parlamenti választásokon. Lassanként enyhültek a szankciók. Úgy tűnt, ideje egy kicsit körülnézni Burmában.

A Sule-pagoda jelzi az óváros központjátEzt a legjobb Rangunban (új nevén Yangon) kezdeni. A négymilliós metropolisz nemcsak Burma legnagyobb városa, de kulturális központ is, és 2005-ig, amikor az adminisztráció meggondolatlanul egy e célra, az ország középső részén épített települést tett meg fővárosnak, a kormány székhelye volt.

Az első napomon már kora hajnalban felkelek. Részben azért, hogy felfedező utamat még a nagy hőség előtt kezdjem, és részben azért, hogy némi levegőhöz jussak. Ablaktalan hotelszobámban a világítás és a légkondicionálás éjjel fél kettőkor megszűnt, a napi rendszerességű áramszünet miatt.

A város legyező alakban szélesedik ki a Rangun folyó fölött. A folyóparti alsó rész, az óváros Kipling és Orwell Rangunja. Ettől északra egy kevésbé áttekinthető metropolisz terül el, olyan, mint egy kicsi Los Angeles.

A régi Rangunnal kezdem, ahol a legkönnyebb tájékozódni, mivel az utcák kelet–nyugati irányban szabályos négyzethálós rendszert alkotnak, és nyugat felé indulok a Maha Bandula úton, a városközpont felé.

Átfutok egy forgalmas kereszteződésen, aztán a túloldalon földbe gyökerezik a lábam a csodálkozástól. Hatalmas, fenséges, vörös téglás épülettömb bontakozik ki a gondozatlan bokordzsungel mögött. Ez a Brit Titkárság, amely a 19. század végén épült. A britek innen uralták egész Burmát. Ugyanitt gyilkolták meg Ang Szán Szu Csí apját 1947-ben, közvetlenül Burma függetlenné válása előtt. Az épületet eredeti fényében mutató régi fotókon egy egész háztömbnyi területet elfoglaló, tornyos-kupolás, palota léptékű épület látható. Ilyen romokból sok van az egész óvárosban. A kormány számos ilyen épület helyreállítását tervezi, 180-nál több ingatlan szerepel a renoválandók listáján.

A városközpontból délre, a folyó felé indulok. Az utcai árusok kínálta ételek csábító illata azonban feltartóztat. Miközben megpróbálom kitalálni, milyen ennivalókat látok – az egyetlen, amit felismerek, a háromszögletű samosa (töltött tésztabatyu) –, egy karcsú, fiatal burmai nő kecsesen elhalad mellettem, fején könnyedén egyensúlyoz egy dinnyével megrakott kosarat. Meglep, milyen szerényen öltöznek a burmai nők: állig begombolt tunikaszerű blúzt és bokáig érő szoknyát viselnek.

Buddhista szerzetesek, kezükben koldustálakkal, elkezdik a napjukat

Elhatározom, hogy egyelőre kihagyom az utcai evést, inkább a Rangun folyó partját, az egykor forgalmas kikötőt nézem meg, ahonnan rizst és faanyagot exportáltak. Ma ez a Rangun folyó egy álmos partszakasza. Most csak egy kis szingapúri teherhajó és egy rozoga komp közlekedik. Elballagok a Pansodan-mólóhoz, hajókázni szeretnék.

Külföldieknek két amerikai dollár a jegy. Mint Burmában minden tranzakciónál, az idegeneknek olyan ropogós dollárbankjegyekkel kell fizetniük, mintha azok most jöttek volna ki a nyomdából. Két egydollárost adok a jegyárusnak. Aztán a nyilvántartó könyvre bök, amelybe be kell írnom a nevemet, nemzetiségemet és az útlevelem számát. Az egész ügylet majdnem annyi ideig tart, mint maga a hajóút.

A hőség fokozódik, de a felső fedélzeten jár a levegő. Jutalmul Rangun látképét kapom. A város sziluettje az, ami figyelemre méltó, illetve annak hiánya. Az épületek között alig akad, amelynek a magassága meghaladná a hét szintet.

A második napot a város leghíresebb látnivalójára, a Svedagon-pagodára szánom, amely a régi Ranguntól nyolc kilométerre északra található. Ez nemcsak Burma legszentebb helye, hanem olyan pont is, ahol az ország történelme, politikája és vallása összefut.

Négy lépcsősor vezet fel a Singuttara-dombra, ahol ez a pagoda áll, mindegyik megfelel az iránytű egy-egy pontjának. A taxi az egyik aljánál tesz ki. Leveszem a cipőmet, és csatlakozom a széles, fedett lépcsősoron felfelé igyekvők sokaságához. Odafenn a sötétségből a szó szoros értelmében vakító fénybe lépek ki.

A fiúk a természetes burmai napvédőt, a tanakát kenik az arcukra

Napfény szikrázik a tér fehér márványán. E fölé magasodik a reggeli fényben tündöklő óriási, aranyozott építmény. Ez a Svedagon-pagoda 100 méter magas kupolája, amelyet mintegy 60 tonnányi aranylemez borít. Ez a pagoda, avagy sztúpa – szent ereklyék elhelyezésére szolgáló építmény – azért épült, hogy otthont adjon Buddha nyolc hajszálának, melyeket két burmai kereskedő hozott ide Indiából. A legenda szerint a pagoda 2500 éves. A régészek valamikor a 6. század utánra datálják. A hely látványos mivolta azonban nem lehet vita tárgya.

A kupola körül még 64 díszes templom, emlékmű, szobor, kisebb pagoda, síremlék és pavilon található. Amikor egy kedves, középkorú burmai alkalmi idegenvezető, Lilly egyórás ismerkedő sétát kínál, megragadom az alkalmat.

Mindennap hajnali 4-től kezdődően, amikor a Svedagon kinyit, a zarándokok az óramutató járásával egyező irányban körbejárják a teret. Érdeklődéssel figyelem az imahelyek előtt sorakozó embereket, akik poharakból vízzel öntözgetnek két Buddha-szobrot és az azok lábánál lévő állatfigurákat. Ezek bolygókhoz kapcsolódó pontok. Nyolc van belőlük, a buddhista hét minden napját egy jelzi. (A szerda, a kettős nap délelőttre és estére tagolódik.) Mindegyiket valamilyen állat (patkány, oroszlán stb.) jelképezi, és a szertartást ki-ki a maga állatának végzi.

Bárhová lépünk, ott a történelem. A domb véres közelharcok színhelye volt az angol–burmai háborúk idején, az 1800-as években. Lilly megmutatja nekem az 1920-ban a britek ellen fellázadó 11 tüntető diák emlékművét. Azt is megtudom, hogy Ang Szán Szu Csí fontos beszédet mondott itt 1988-ban, közvetlenül a 15 évig tartó házi őrizete előtt.

Másnap reggel, vagyis a harmadik napomon a Bogyoke Ang Szán piacra készülök, amely bazár a városközponttól 45 perces gyalogútra van északra. Három és fél óra múltán még csak a nyüzsgő központi csarnokból kiinduló sorok felét sikerült felderítenem. Nem annyira vásárolni, inkább nézelődni akarok. A nadrágot viselő kisebbséghez tartozom. A férfiak többsége nadrág helyett a hagyományos longyit viseli, ami egy szarongra emlékeztető, lapszoknya módra körbetekert ruhadarab. Két, tízévesnél nem idősebb szerzetes nagy, fából készült koldustálat cipel. Odajönnek hozzám kérni. Burmában csak papírpénz van, ami rájuk van írva, számomra olvashatatlan. Vagy 50 centet, vagy 50 dollárt adok nekik. Máig sem tudom.

A város szabadtéri piacain és utcai árusainál korán kezdődik a nap

Folyamatosan meglepődöm, milyen derűsek és szívélyesek a burmaiak. Egy brit turista mesélte, hogy ő is pontosan ugyanezt tapasztalta. – Olyan rettenetes dolgokat hallunk erről az országról, de az emberek nem búskomorak.

Ez aztán eszembe jut a negyedik Rangunban töltött napomon is, miközben jegyet váltok a Nemzeti Múzeumba. Az ügylet során egy újabb nyilvántartó könyvbe ismét be kell írnom a nevemet meg azt, hogy mely országból jöttem és hogy milyen nemű vagyok.

– Szeretné tudni, milyen nemű vagyok? – kérdezem a jegyszedőnőtől. Komolyan bólint. – Férfi vagy nő.

– Mit gondol, mit írjak be? – tréfálkozom vele.

– Innen, ahol ülök – mondja egy félmosollyal –, maga férfinak látszik.

Egyrészt azért döntöttem úgy, hogy a múzeumba megyek, mert ízelítőt akartam kapni Burma dicsőséges napjaiból, másrészt azért, mert az volt a vízi fesztivál első napja. Mivel ezt a riói karneválra jellemző hevülettel ünneplik, senki nem ússza meg. Aki odakint van, azt az a veszély fenyegeti, hogy magával ragadja a forgatag.

A múzeum a korábbi évek fosztogatásai után is világszínvonalú régiség-gyűjteménnyel rendelkezik a burmai királyság idejéből. Olyan uralkodó osztály volt ez, amelynek élete egyetlen nagy gesztus volt. Sinszobu királynő a 15. században a saját testsúlyának megfelelő mennyiségű aranyat adományozott a Svedagon-pagodának, a veje, Dammazedi pedig a saját és a felesége testsúlyának a négyszeresét.

Időközben átköltöztem egy Rangun északi részén lévő szállodába, ahol a szobáknak van ablakuk, és van áram is. Közel van a jókora Inya-tóhoz, amelyet a britek ástak ki víztározónak. Ma elegáns kertváros veszi körül, partján követségek és figyelemre méltó rezidenciák sorakoznak, köztük Ang Szán Szu Csí villája.

Ha útnak indul
VÍZUM
A Burmába utazáshoz vízum szükséges. Ha konzulátuson vagy követségen szerezzük be, hetekig tarthat. Vannak olyan, országon belüli szolgáltatások, mint a myanmarvisaonline.com és a myanmarvisa.com, amelyek segítségével érkezéskor intézhető a vízum.

PÉNZ A nyugati típusú szállodák és éttermek kivételével a legtöbb helyen nem tudnak hitelkártyát kezelni. A tranzakciók többsége készpénzben zajlik. Szerencsére kezdenek megjelenni az ATM-ek. Szinte mindenütt elfogadják az amerikai dollárt, de csak a vadonatúj bankjegyeket. Elfogadnak eurót is, de nem sok helyen.

SZÁLLÁS Rangunban csekély a választék nyugati típusú szállodából, ezek is jobbára a város északi részén találhatók. A régi Rangun legtöbb szállodája olcsóbb és szegényes.

ÉTKEZÉS Az étel olcsó, és utcai árusoknál beszerezhető. Elfogadható áron lehet ülve étkezni a Bogyoke piac éttermében. Valamivel elegánsabb a Feel Myanmar Food a Py-idaungsu Yeiktha utca 124.-ben.

MIKOR MENJEN? Novembertől februárig a legkellemesebb az odalátogatás.

EGÉSZSÉGÜGYI ÓVINTÉZKEDÉSEK Az orvosi ellátás gyenge. Tanácsos olyan egészségbiztosítást kötni, amely a hazaszállítást is magában foglalja.

Új szállásomról könnyebb felfedezni a város északi részét. Ötödik napomon megállok egy Bike World Explore Myanmar nevű helynél, hogy kerékpárt béreljek, és elbeszélgessek Kyaw Kyaw-val, egy negyvenvalahány éves burmai emigránssal, a tulajdonos barátjával. Elmondja, hogy a családja az 1988-as diáktüntetések utáni elnyomás elől vándorolt ki az Egyesült Államokba. Az elmúlt három évben rendszeresen visszajár üzleti tanácsadóként, megpróbál újrakezdeni Burmában.

A szankciók enyhülésével Burma gazdasági helyzete talán végre valósággá teszi az ország népének derűlátását. – Kezd beindulni – összegzi, amikor a hazája jövőjéről kérdezem.

A városban töltött utolsó napomon úgy érzem, vissza kell térnem a Svedagonba. A lenyugvó nap halványuló fénye folyamatosan változó, varázslatos színárnyalatokkal vonja be a pagodát. A templomokban villódzni kezdenek az elektromos fények. Női szerzetesek egy csoportja halad el, meglepően élénk vörös és rózsaszín ruhában és az azon átvetett aranyszínű vállszalaggal.

Mindenütt élénk, vidám hívők jönnek-mennek. Felnézek a Svedagon aranykupolájára, és az jut eszembe, amit Rudyard Kipling mondott, amikor először meglátta: „Ez Burma, minden olyan helytől különbözik, amit valaha ismertünk.”