Reggeli a papával

Ezek voltak a szünidő legbecsesebb pillanatai

Kapcsolódó cikkek

Kora hajnalban csengett a telefon. Kétszer, négyszer, talán hatszor is. Álomittasan leszaladtam az emeletről a konyhában lévő készülékhez, anyám és testvéreim azonban meg sem moccantak, tudván: a hívás nem nekik szól.

Ilyenkor ért véget a papa éjszakai műszakja. A kanadai Pacific vasúttársaság Prince Albert-i javítóműhelyében dolgozott szerelőként este nyolctól hajnali négyig. Nem emlékszem a részletekre, de valahogy úgy alakult, hogy felajánlottam: reggelivel várom, mire hazatér a munkából. Igazán nem nagy fáradság, érveltem – végül is tizennégy éves voltam, felnőttnek tartottam magam, és az ígéret csak a nyári szünet idejére vonatkozott.

– Most tettem le a lantot – mondta a papa, amikor felvettem a kagylót –, és farkaséhes vagyok! Húsz percen belül otthon leszek. Rendben?

Azon töprengtem, hogyan tud ilyen jókedvű lenni hajnalok hajnalán. – Persze, papa. A reggeli addigra készen lesz – feleltem.

A nehéz éjszakai munka után a papa szívesen evett sült szalonnát tojással. És örült, hogy van kivel beszélgetnie.

Ekkorra már kiment az álom a szememből, így munkához láttam. Mint minden reggel, most is életem legfinomabb reggelijét akartam neki elkészíteni. Elővettem a kredencből az öreg öntöttvas serpenyőt. Egy évvel korábban még a régi, fatüzelésű tűzhellyel kellett volna bajlódnom, de most, 1949-ben, csak a kapcsolót kellett elfordítani, és az áram már fel is hevítette a sütőlapot.

Megtapasztaltam: úgy a legjobb, ha a szalonna akkor kezd sercegni, amikor a papa a First Street sarkán álló utcai lámpa alá ér. A tojást ráérek akkor ráütni, amikor belép az ajtón.

Orromat a hátsó veranda üvegéhez nyomva fürkésztem az utcát. Onnan négysaroknyira elláttam.

Már pirkadt, de ezernyi csillag tündökölt még az égen, amikor megpillantottam a közeledő alakot. Tudtam, hogy a papa az; megismertem fürge járásáról és ahogy a friss, tiszta időben a léptei ritmusára lóbálta táskáját. Halk fütyörészés kísérte útját hazafelé.

Figyelőállásomból ráláttam az udvar egy félreeső zugában álló öreg autónkra is. Ha a Pontiac még működik, rossz időben a papa esetleg azzal járt volna dolgozni. Nyolc gyerek, a ház fenntartása és nyomorúságos fizetése mellett azonban nem futotta ilyesmire.

A szalonna immár felpúposodott és sercegett a serpenyőben, igyekezett elterelni a figyelmet a kávéskannáról. A pirítósra is ügyeltem: kinyitottam, majd visszacsuktam a kenyérpirító oldalát, mert azt akartam, hogy a mama házi sütésű kenyeréből vágott vastag szeletek épp a kívánt színűre barnuljanak.

A külső ajtó megnyikordult. – Jó reggelt! – köszönt a papa, s jókedvűen a konyhába lépve fülig érő szájjal mosolygott rám. – Olyan éhes vagyok, hogy a vasszöget is meg tudnám enni!

Egyenesen a fajansz mosogatóhoz ment, beszappanozta a kezét, aztán vizet loccsantott az arcára és alaposan lecsutakolta. – Be kellett bújnom az 1256-os gyomrába, hogy kicseréljek néhány kiégett samottot. Csupa kosz lettem. – Így, az öreg gőzmozdony javításakor szerzett koromfoltokkal a szemhéján, mosómedvére emlékeztetett.

Miközben asztalhoz ült, óvatosan ráütöttem a tojásokat a szalonnára. A papa rövid szünet után így szólt: – Igazán szép tőled, hogy reggelivel vársz, tényleg nagyon örülök neki.

– Nem nagy ügy – mondtam, miközben a tányérjára tettem a szalonnás tojást. – Csak felébredni nehéz, a többi semmiség.

A dicsérettől mindketten feszengtünk. A papának sem igen állt rá a szája, és én is zavarba jöttem tőle. Aznap kora reggel, így vele kettesben mégis ráéreztem, hogy különleges kapocs kezd összefűzni bennünket, amely a nap további részében nincs jelen közöttünk.

Evés közben a papa elmesélte, mi történt a munkahelyén. Tudta minden mozdony sorszámát, ismerte mindegyiknek a gyengéit. Lassanként már én is együtt éreztem a sokat gyengélkedő kazánú 861-essel, én is megszerettem a jó öreg 998-ast, mely „úgy oson, akár egy kölyökmacska”.

– Kérsz még kávét, papa? Vagy pirítóst? – Megrázta a fejét, és hátradőlt a széken. Az érkezésekor még kimerültségről árulkodó arca kisimult. Ahogy felelevenítette az eseményeket, fáradt tekintete megtelt csillogással.

Ekkor viszont már nekem kellett elfojtanom egy ásítást, mert be nem fejezett álmom csábított vissza az ágyba. A papa észrevette. – Feküdj vissza, Eddie, hogy ne legyél álmos holnap... vagyis ma – helyesbítette önmagát. – Én egy kicsit elüldögélek még, és átolvasom az újságot. – Ekkor elhallgatott, majd rám nézett. – Köszönöm a pompás reggelit, fiam, nagyon finom volt.

Mosollyal igyekeztem leplezni büszkeségemet. – Örülök, hogy ízlett, papa.

Elbizonytalanodtam, mert egy pillanatig azt éreztem, mintha öleléssel akarná kifejezni háláját. Talán neki is jólesett volna, csakhogy ez nálunk nem volt szokás. Aztán a papa átment a nappaliba, én meg visszabújtam az ágyba, és fejemre húztam a takarót.

Ám mindketten tudtuk, hogy másnap hajnalban ismét felkelek, amikor megszólal a telefon, és lesem, mikor ér oda a lámpához, hogy a szalonna épp időben kezdjen el sercegni. Ilyenkor voltunk kettesben.

Vote it up
10
Tetszett?Szavazzon rá!