Repülő pszichoterapeuta

Igen, Ausztráliában ilyen is van, ráadásul szerzőnk, habár kétségei voltak, azt állítja, sokat tanult a találkozásból

Kapcsolódó cikkek

Ausztrália isten háta mögötti vidékén történt, azon a nagy kiterjedésű területen, amely könyörtelen sivársága ellenére nagyon karakteres és elbűvölő. Nem csupán az itt élő állatok igen szívósak és alkalmazkodók, de az itt élő emberek is. És ezek az emberek, kevés kivétellel, rendkívüliek.

Elhatároztam, hogy decemberben utazom Adelaide-ből, vagyis délről az Északi területen fekvő Alice Springsbe – nem épp ideális időpont. Ilyenkor nem csupán a hőség elviselhetetlen, de ha eső is jön, az utak hetekig járhatatlanok lesznek.

Alice Springsben élő barátaim hívtak meg magukhoz, és sikeresen rábeszéltek az útra.

Megtettem a szükséges előkészületeket. Volt némi tapasztalatom, milyen az, ha az embernek kietlen vidéken kell vezetnie, mégis rengeteg tanácsot meg kellett fogadnom. Beszereztem a megfelelő járművet, vész esetére feltöltöttem elegendő tartalék vízkészlettel, áttanulmányoztam a térképet, és nekivágtam.

Az utat egyhuzamban meg lehet tenni a Stuart Highwayen, egy jól karbantartott autópályán, amely biztonságos, ugyanakkor némiképp unalmas. Ha az ember órák hosszat egy ilyen úton vezet, igen hamar hozzászokik a tájhoz.

Minden jellegtelen, sehol semmi por meg hepehupa, amely különlegessé tenné az élményt. Így hát kerülő utat választva északnak indultam, hogy a nagy Eyre-tó partján haladjak végig.

Nem siettem. Utam jó ideig egy vasútvonal mentén haladt, amely félreeső településeken vezetett át; ezek olykor mindössze egyetlen épületcsoportból álltak, amelyben az egyik ház talán fogadóként szolgált, amelyben üzemanyagot és ételt lehet kapni, meg információt lehet kifüggeszteni az utazóknak és a helybélieknek egyaránt. Az efféle vidéki kocsmák falain olvasható írások gyakran a hely egész történetét elmondják. Az odavetett feliratok alapján, vélhetné az ember, egy teljes társadalomtörténetet meg lehetne írni.

Az egyik ilyen településen megálltam ebédelni. Maga a hely semmi különös. A közeli szarvasmarhatelepeken dolgozók adták a lakosságát és kétségkívül az okát is annak, hogy ez a városka éppen ide épült. A neve egyáltalán nem fontos.

A fogadó Nagyszálló névre hallgatott. Mögötte eukaliptuszfák sokasága, egy víztartály és egy szélmalom. Közvetlenül a szélmalom mögött meg egy felszállópálya, amelyen több könnyű gép várakozott egy petyhüdt szélzsák társaságában.

Beléptem a „Nagyszálló”-ba. Ebéd felé járt az idő, a bárban nagy volt a forgalom. Sokan közvetlenül a pultnál ültek elnyűtt, bőr bárszékeken, de a falnál lévő padon is ücsörgött két-három ember.

Már a kinézetük alapján meg tudtam állapítani, hogy helybéliek; van valami az eldugott, távoli helyeken élőkben, ami megkülönbözteti őket azoktól, akik csupán átutazók itt. Valami szívósság, vaskos humor, ami elárulja, hogy milyen életet is élnek. Valami a pillantásukban, ami azzal függ össze, hogy ahol élnek, a horizont rendszerint igen távoli, így a távolság, ameddig a szem ellát, hihetetlenül nagy.

W. H. Auden, a költő, azon a véleményen volt, hogy az emberek hasonlítanak a tájra, ahol élnek. Ha járt volna itt, bizonyára igazolva látja nézetét. Ezek az emberek leleményességükkel és rugalmasságukkal, a túlélésre való képességükkel bizonyítják Auden állítását. – Sokan vannak – jegyeztem meg a fiatal nőnek a bárpult mögött. Ő bólintott. – Igen. George doki benéz ma. Mindig nagy a tumultus, ha ő ide látogat.

Csodálkozva vontam fel a szemöldököm: – George doki?

– Igen. Van ma néhány betege. Ott. – A pad felé intett a fejével. – Meg amott. – Két férfira mutatott, akik a bár végében üldögéltek, kezükben a söröspoharuk.

Mindenki hallott a repülőorvosi szolgáltatásról, és ez a hely eléggé távoli is ahhoz, hogy szükség legyen itt rá. És mi is lenne megfelelőbb helyszín a rendelésre, mint a helyi kocsma? Kellemes, közel a leszállópályához, és valószínűleg a szükséges hideg és meleg folyó vízzel is ellátott.

– Á, szóval ő a repülőorvos – jegyeztem meg.

A fiatal nő megrázta a fejét. – Nem egészen… szóval, persze orvos, igen, de annak különleges. Ő repülő pszichoterapeuta.

Beletelt pár percbe, mire felfogtam, mit mondott. – Hogy mondja? Repülő pszichoterapeuta?

A nő bólintott. – Igen. A repülőorvosi szolgálathoz tartozik. Azonos formaruhát viselnek.

– Azt akarja mondani, hogy van egy repülő … egy repülő pszichoterapeuta, aki azért jön, hogy rendbe szedje az emberek … – Kerestem a megfelelő szót. – Az emberek érzelmi dolgait?

– Igen, persze – felelte. – Errefelé szörnyen magányos tud lenni az ember. És igaz, hogy azokat, akik ezen a vidéken élnek, igencsak kemény fából faragták, de azért itt sincs másképp, mint a világ többi részén, mindenkinek megvan a maga baja.

Az egész kifejezetten bizarrnak tűnt.

A nő az órájára pillantott. – Bármelyik pillanatban itt lehet. Szerintem ez már az ő gépe. George doki maga vezeti. – Elhallgatott. – Kér hozzá egy időpontot? Én vezetem a rendelési beosztását, és úgy látom, ma tudja fogadni. Nem kell fizetnie.

Fogalmam sincs, miért mondtam igent, de így történt. Végül is a repülő pszichoterapeuta gondolata olyan szokatlan volt, annyira valószerűtlen, hogy ezt a lehetőséget aligha szalaszthattam el.

– Nagyszerű volna, ha időt tudna szakítani rám – feleltem.

A nő egy papírlapot tanulmányozott a pult alatt. – Nem gond. Először Bobbal találkozik, aztán Sally szeretne váltani vele pár szót. Ez nem tart tovább húsz percnél, hacsak Sally nincs éppen szeszélyes kedvében, mert akkor egy bő óra is lehet belőle. Nagyon siet?

Közöltem, hogy egyáltalán nem. – Remek! – mondta. – Abban a szobában van, ott hátul. Rikkantok, amikor magára kerül a sor.

Várakozásteljes hangulatban fogyasztottam el az ebédemet. Hallottam, amikor a gép landolt, de nem láttam, hogy George doki belépett volna a bárba; vélhetően hátulról jött be. Ezt támasztotta alá az is, hogy a bárpultos nő odament a padon ülő egyik férfihoz, váltott vele néhány szót, mire ő felállt, és elindult a folyosón hátrafelé. Ő lehet Bob, gondoltam.

Negyed óra múlva Bob vissszajött, vette a kalapját, és távozott. A fiatal nő most hozzám lépett, és így szólt: – Sal nem jött el. Úgyhogy most mehet maga. Bill csak két óra felé jön, amikorra bejelentkezett, úgyhogy legalább fél órája van.

A folyosó végén az ajtó résnyire nyitva volt, kopogtam, és beléptem. A pszichoterapeuta egy asztal mögött ült, előtte egy szék a beteg számára. Felpillantott, és elmosolyodott: – Egy új arc.

Bemutatkoztam. – Nézze, én csak átutazóban vagyok itt. A hölgy a bárban mesélt magáról, és hát nem tudtam úrrá lenni a kíváncsiságomon. Nem akartam elhinni, hogy létezik repülő pszichoterapeuta.

A férfi egyáltalán nem jött zavarba. – Kevesen tudnak erről a szolgáltatásról – mondta. – Bárcsak szélesebb körben hírt adnának róla! Sok olyan ember él ezekben a távoli, világtól elzárt közösségekben, aki hasznát vehetné. Kár, hogy ilyen kevesen tudnak róla.

– És maga foglalkozik az emberek…

– Pszichológiai problémáival – fejezte be a mondatomat. – Igen. Az összessel. A fóbiákkal. A neurózisokkal. Az önértékelési problémákkal. Nevezze, aminek akarja.

– Szóval, ha ön valamelyik távoli szarvasmarhatelepen van, és hirtelen adódik egy ilyen ... önértékelési esete, akkor iderepül? – kérdeztem.

Bólintott. – Igen. Nagyjából ez történik. – Rám nézett. – Mi ezzel a baj?

A legszívesebben felnevettem volna. Az a baj, hogy én ezt egyszerűen képtelen vagyok elhinni – szerettem volna válaszolni. De aztán mégse mondtam ezt ki, hanem így szóltam: – Azt hiszem, most már tovább kell folytatnom az utamat.

Nevetséges, banális szöveg volt ez; csak úgy kicsúszott a számon.

A férfi bólintott. – Igen, mindannyiunknak tovább kell folytatnunk az utunkat. El se hinné, milyen gyakran húzódik ez a problémák mélyén, amelyekkel foglalkoznom kell.

Rám tekintett, s én megpillantottam a szemét. Okos, megértést sugárzó szempár volt – olyasvalakié, aki bizony már sokat tapasztalt a világ gondjaiból.

– Fogadjon el tőlem egy tanácsot – mondta. – Ne feledkezzen el a megbocsátásról. Meg kell bocsátania másoknak, és meg kell bocsátania önmagának. Egyik nem létezik a másik nélkül.

– Meg kell bocsátani?

– Igen – felelte. – A megbocsátás gyógyít. Erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, különösen manapság, amikor előszeretettel okolunk másokat a minket ért csapásokért. Elfelejtjük, hogy mennyire fontos megbocsátani. A megbocsátás teszi lehetővé az újrakezdést. Ez teszi lehetővé azt, hogy előre tekintsünk, ne pedig visszafelé.

Csönd lett. Odakint feltámadt a szél – száraz, északi szél, hőséget árasztó; az eukaliptuszok hajladoztak, a leveleiket felborzoló szél hangja leginkább a tenger morajlására emlékeztetett engem. – Érti, miről beszéltem az imént? – kérdezte.

Bólintottam. – És van valaki, akinek ön nem bocsátott meg?

Igen, van...

– Mindig van valaki a múltunkban... mindig akad olyanvalaki, akinek meg kell bocsátanunk. – Elhallgatott. – Vagy akinek nekünk kellene megbocsátania.

Hallgattam. – Hát akkor menjen, és gondolkozzon el ezen – folytatta. – És ha már ezen töpreng...

– Igen?

– Gondoljon a szeretet erejére. Mondhatjuk, hogy valóban rendkívüli, ugye?

Bólintottam. Az órájára pillantott. – Rendben – mondta. – Akkor végeztünk is. Még egyvalaki van, akivel beszélnem kell, aztán muszáj továbbrepülnöm.

– Persze.

Elnéztem, amint a gépe 40 perccel később az egekbe emelkedett, ragyogó, szinte vakító fehéren, szárnyain megcsillant a nap. Aztán továbbindultam, folytattam az utamat Alice Springs felé.

Már tudtam, mit kell tennem.

Vote it up
210
Tetszett?Szavazzon rá!