Repülj, Taktak!

Amikor a párom hazahozta az odúból kiesett bagolyfiókát, még nem tudhattuk, mennyi felemelő élményben részesülünk majd

Kapcsolódó cikkek

Párom izgatottan hívott telefonon 2005 májusának elején. – Mit szólnál, ha hazahoznék egy bagolyfiókát?

Mit szólnék, mit szólnék! Fölösleges volt megkérdeznie, hiszen ismer! Több mint 30 éve vagyunk házasok.

Már dőlt is belőle a szó. Az erdős területű ifjúsági táborban, ahol korkedvezményes nyugdíjas lévén még továbbra is dolgozik, tereprendezés közben odúból kiesett bagolyfiókát talált a fűben.

A fa túl magas, ő nem tud rá felmászni, az odúig legfeljebb a tűzoltók létrája ér fel, de ők a költségek miatt aligha vállalnának ilyen akciót. A földön nem hagyhatja. A bagolymama csak éjszaka kezdi keresni. Túl nagy az aljnövényzet, talán észre sem veszi, de addig rátalálhat egy kutya vagy macska is. És ha vissza is tudnák tenni az odúba, az emberszagot megérezné rajta az anyja és újra az odún kívülre kerülne szegény.

Meg kell próbálni megmenteni!

A párom betette egy jól zárható dobozba. A közeli konyhából nyers húst kért. Szerencsére volt csirkemell. Vajon elfogadja?

Sándor a kis húscsíkokat megpróbálta a madárka csőre közé tenni és csodák-csodája, elfogadta. A már így is jól fejlett csőr nyomot hagyott az ujján, de megérte. Jó pár falatot megevett az elárvult kis jószág.

Aztán egész nap aludt. Este megint etetés, de már kesztyűben.

Másnap reggel hazahozta. A pici, pihés gombóc a doboz sarkából nagy szemeket meresztve nézett vissza rám. Sándor gyorsan elment friss csirkemellet vásárolni.

A kisbagoly jó étvággyal evett. Amikor elég volt neki, nyelvével kitolta a húscsíkot a csőre közül. – Csak még egy kicsit! – rimánkodtunk neki, mint az étvágytalan gyereknek, és egy-két falat még le is ment. Kibéleltünk egy nagyobb dobozt, abba tettük vissza.

Aztán néztünk egymásra, hogyan tovább? Egyre gondoltunk, kimondani sem kellett. Az évek során jó pár madár került a családba hullámos- és rózsásfejű papagáj, kanári, törött szárnyú galamb, de bagoly! És milyen bagoly? Füle nincs, akkor nem fülesbagoly.

Állatos könyveket, madártani ismertetőt bújtunk, mi, a két lelkes nyugdíjas, és egy rajzolt kép alapján megállapítottuk, hogy csakis macskabagoly lehet.

Este megint etetés. Nyugodt volt, nem vergődött. Evett annyit, amennyire szüksége volt, aztán megint kitolta a falatot a csőréből.

Reggel üresen találtuk a dobozt. Hová bújhatott? Igaz, a helyiségben elég sok lom volt, de biztonságos és zárt. Ez a helyiség a házunk szuterénjében van, ide van beépítve a gázkazán, és használaton kívüli dolgok tárolására használjuk.

Kibéleltünk egy nagyobb dobozt, abba tettük. Aztán egymásra néztünk: Hogyan tovább?

– Vajon hová bújhatott? Csak nem szorult be valahová? – kérdezgettük egymást. – És ha megsérült? Hiszen még olyan pici. Hogyan tudott kimászni a dobozból?

– A beszéddel és az ide-oda pakolással is kicsit nagyobb zajt csaptunk, ám egyszer csak egy addig még ismeretlen hang ütötte meg a fülünket: –Tak-tak.

Egy kiselejtezett ágy mögé mélyen bebújva pillantottuk meg a kis madarat. A párom kiszabadította, kézbe vette. Semmi vergődés, semmi tiltakozás. – Tak-tak.

Rögtön el is neveztük Taktaknak. Megnyugodva kezdtük etetni. Amikor jóllakott visszatettük a dobozba. Átpakoltuk a helyiséget, ami egyébként is jó tágas, ötször öt méteres és 2, 6 méter magas. Letakartuk a védeni való holmikat, a fal mellett réseket hagytunk, mert azt feltételeztük, hogy változtatja majd a helyét, és hamarosan repülni is fog, bár annyira fiatal volt még, alig mutatkoztak a fark- és szárnytollai.

Napközben nem zavartuk, hogy tudjon pihenni. Másnap reggel egy polc sarkába befészkelve láttuk meg. Ahogy az ajtót nyitottuk, már meg is szólalt: – Tak-tak. – Most már éreztük, jó döntés volt, hogy hazahozta a párom.

Teltek a napok. Taktak jól evett, szemmel láthatóan fejlődött. Nyugodtan kézbe lehetett venni, sőt! Nemcsak a párom kesztyűs kezén tartózkodott szívesen, mint egy sólyom, hanem fellépegetett a vállára is, úgy sétálgathatott vele a lakásban. Taktak nagy szemével mindent alaposan megfigyelt. Ahogy elmozdultam, szinte körbefordította a nyakát, úgy követett.

Sándor és közte bizalmas viszony alakult ki. Szívesen tartózkodott a vállán, s játékosan csipkedte a fülét, haját is. Ez ránézésre ijesztő volt, de a párom azt mondta, sosem csípte meg annyira, hogy azzal fájdalmat okozott volna neki.

Taktak már hetek óta volt nálunk. Ez idő alatt megnyúlt. Fark- és szárnytollai kezdtek fejlődni. Már nem az a kis pihés gombóc volt. Próbálgatta a repülést is. Boldogok voltunk, de aggódtunk is, hogyan tovább? Míg a férjem dolgozott, nagyfiunk vállalta át az etetéssel járó teendőket. Ő is nagy állatbarát. Arról beszélgettünk, hogy jó lenne magunk mellett tudni. Építeni neki egy oldalánál zárt nagyméretű kalitkát, aminek a teteje szabad, hogy ki-be repülhessen.

– Itt maradhatna a közelünkben? – próbálkoztam a férjemnél.

– Tudod, hogy lehet.

– És ha mellérepül, és a Athos kutya elkapja? Vagy más udvarán történik ez vele?

– Nem maradhat emberek mellett.

A barátaink, ismerőseink ugyan tudják rólunk, hogy nincs határa az állatszeretetünknek, de egy bagoly nevelése még őket is meglepte.

A szuterénbe csak mi jártunk. Másnak fényképről mutattuk csupán. Szándékosan nem akartuk, hogy közel kerüljön az emberekhez, hiszen neki hamarosan el kell repülnie, vissza a természetbe. Az az ő világa.

Az anyja helyett nem tudjuk megmutatni neki, hogyan kell rárepülni egy pocokra

De vajon képes lesz-e a zsákmányszerzésre? Az anyja helyett nem tudjuk neki megmutatni, hogyan kell rárepülni egy pocokra.

Kezdtük hozzászoktatni a természetben majdan található táplálékhoz. Kertes, családi házas környékünkön kora nyáron sok a fészekből kihullott veréb. Ezeket a szomszédságból mindig idehozták Taktaknak, aki az első meglepetés után láthatóan jobban örült egy verébnek, mint az állandó pulyka- vagy csirkemellnek.

Aztán kapott hörcsögöt is. Állatbarát révén minden együttérzésem a kis hörcsögöké volt, de a táplálékláncban Taktak az erősebb, s meg kellett ismernie leendő fő táplálékát.

Taktak sokszor viselkedett úgy, mint a gyerek. Amikor először kapott szőrös, tollas táplálékot, meghátrált tőle, de aztán nagyon ízlett neki. Attól kezdve szinte válogatott. Kitolta a szájából a husit és folyton csak hörcsögöt vagy verebet evett volna. De hát annyi nem volt!

Már egy ideje rendszeresen egy falnak támasztott ajtókeret tetején, vagy az ablakpárkányon helyezkedett el, ahonnan láthatta a fák leveleit, a repülő madarakat. Sivító, visító hangját is próbálgatta.

Egyre biztosabban repült. A falak mentén kapaszkodókat helyeztünk el, rudakat, amikre rá tudott repülni, hogy szokja a fák ágainak fogását. Így repült egyik helyről a másikra.

Ritkán tévesztett célt. Olyankor óvatosan lecsúszott a fal mentén, majd újra nekilendült. A párom úgy pakolt a helyiségben, hogy véletlenül se sérthesse meg magát.

Mivel Taktak nem az emberi közösségben élésre született, lassan tőlünk is növelni kellett a távolságot. Ez fájdalmas volt, a párom nem sétálgathatott már Taktakkal a vállán.

Úgy 6-7 hete lehetett nálunk, s a pihés kis gombócból szépen fejlett bagoly lett. Egyre többször beszélgettünk róla, mikor, hol és főleg hogyan lehetne szabadon engedni.

Láttuk, hogy kivágyik, de elég erős-e már az önfenntartáshoz? Egy biológus-madarász ismerősünk, dr. Juhász Lajos, a Debreceni Egyetem Mezőgazdaságtudományi Karának tanszékvezető tanára segített a tanácsaival, akit mi mint madarászt ismertünk meg: – Ha önállóan tud már enni, vagyis az éjszakára a ládába letett hörcsögöt kivadássza, és elég nagyok a fark-, és szárnytollai – mondta –, akkor el lehet engedni.

A helykiválasztásban is ő segített. Egy nagy tölgyes Debrecen környékén, mellette tisztás, ahol biztosan talál ennivalót bőségesen.

Férjem fájó szívvel eresztette útjára családunk kedvencét, TaktakotA nap is elérkezett július közepén, helyesebben az alkonyat. Juhász tanár úr szakavatott mozdulattal tette Taktak lábára a gyűrűt, ami alapján azonosítani lehet, aztán betették egy dobozba. A tölgyes melletti tisztásra érve a párom gyengéden vette ki madarát a dobozból.

Taktak szíve nagyon hevesen kalapált, ahogy a fák illatát megérezte. Izgatottan pislogott körbe-körbe. Szemének az alkonyat fénye is túl erős volt.

Kevés idő maradt a búcsúzásra. – Dobja fel, Sándor, amilyen magasra csak tudja! – biztatta férjemet a madarász.

Taktak végre kiengedhette gyönyörű szárnyait. A párom feje felett félkörívet megtéve, egy tölgy felső ágát vette célba, úgy repült el. Biztosan és szabadon.

Repülj, Taktak! Tiéd a világ!

Két hónapig volt velünk. Magával vitt egy kis darabot a mi szabadságvágyunkból is. Eddig is közel voltunk a természethez, de általa még közelebb kerültünk. Kevés embernek adatik hasonló élmény az életében.Mi keveset adtunk ahhoz képest, amit ő adott nekünk egy életre.

Vote it up
72
Tetszett?Szavazzon rá!