Rezeg a léc!

A barátnőm szerint az lehet a bajom, hogy nem tudok elég jól, különben biztosan élvezném. Pedig én próbálom, már vagy tizenöt éve

Kapcsolódó cikkek

Nem értem, miért kell ebből a síelésből ekkora ügyet csinálni. Miért csak az a téma, hogy hol mennyi a síbérlet, és mekkora a hó, mikor lesz síszünet, miért a sok lángszínű, szörnyszerű sapka a boltokban, miért?

Egy kedvesem a múltból egyszer azt mondta, azért, mert aki nem síel, az nem normális. Mert mi lehet csodásabb, mint felkapaszkodni a csúcsra az azúrkék ég alatt, aztán száguldani szabadon a természet szikrázóan fehér, szűz ölében?

Múltkor Semmeringen a szikrázó természet lucskos volt és sáros, tele hamburgerpapírral és csikkel, szűz ölét folyton telepotyogta valami vizes trutyi, valamint én, azúrkék pedig csak a sípcsontom lett, amit elcsapott egy hódeszkás.

A barátnőm szerint az lehet a bajom, hogy nem tudok elég jól, mert akkor élvezném.

Pedig én próbálom, már vagy tizenöt éve. Például Donovalyban, ahol égig értek a havas fenyők, meg én is, vagy hetven percen át, mert elromlott alattam a hintás felvonó. (Mínusz húsz, szélvihar, vadul libegő libegő – zacskó nem volt...)

És jött az új karácsony, és új síléceket kaptam az új kedvesemtől, könnybe is lábadt a szemem. Aztán megint, amiért folyton hanyatt estem miattuk. A következő télre kettéfűrészelte őket, hogy ne zavarjanak. Nem is zavartak, csak a lejtőn, ahol orron jöttem le. (És mindenki a lécemen röhögött.) Aztán – megint hosszú lécen – döbbenten láttam, hogy divatba jött a rövid léc, és elmerengtem, én hoztam-e divatba.

Ezután Kreischbergben végre megtanultam hóekézni és csákányos felvonózni. A pálya feléig, mert a végén mégsem mertem elengedni a csákányt. (Fogóreflex.) A levegőbe rántott, ahol mégis elengedtem, és fejjel egy hókupacba zuhantam úgy, hogy csak a lábam kalimpált, égbe meredve. A felvonókezelőhöz majdnem mentőt hívtak, mert féltek, hogy agyvérzést kap a röhögéstől.

Ausztriában tavaly már olyan bátor voltam, hogy felmerészkedtem egy kék jelzésű dombtetőre (még mindig libalegelő), ami fentről mégis túl meredeknek tűnt, így egy percig fújtattam (volna), amikor vumm, egy szupermen körém hasított kétszázzal, és az arcomba verte a porhót. Próbáltam levegőt venni, de akkor másik három neonruhás hasított el mellettem, amitől kissé kipördültem a menetszél miatt. Aztán már indultam is lefelé. Háttal. A pálya széli hótorlaszig, amibe hátulról befúródott a lécem.

Fütyörészve jöttek a pályamentők, lekaptak a lécről, és hanyatt fektettek egy tepsibe

Lassan telt a délután. Már kezdtem elálmosodni (a fagyhalál előtt mindig elalszik az ember), amikor egy lány a baráti körből végre mellém farolt, hogy jé, te mit csinálsz itt. Ránéztem és ő rám, és mindent értett. Elvégre ő is nő (még ha jól síel is). Kihívta a pályamentőt, meg is jöttek fütyörészve, lekaptak a lécről, hanyatt fektettek egy tepsibe, aztán behúztak valami nagy, piros zsákba, amilyen a hullaházban is van, csak az fekete.

A tepsit az autó után csatolták, és levonszoltak a hegyről – fejjel lefelé. Egy-két kitérőt is tettek, cikáztak és porzottak, csak hogy örüljek. Leérve nekitámasztottak a falnak, a léceim mellé.

Lehet, hogy nem is kéne felcsatolnom többé. (Itt most könnybe lábadt a szemem, csak mondom.)

Kedves sporttársak, az jutott eszembe, hogy kicsit változtatni kéne a téli hozzáállásunkon az empátia és a tolerancia jegyében. Tudomásul kéne venni, hogy az is ember, aki tök béna (például én), és annak is van érzéke a szépre, aki utálja ferdén nézni a havat. És még az ilyen embert is lehet szeretni, sőt méltányolni, hogy mindezek dacára, vért izzadva felküzdi magát, hogy aztán leküzdhesse. Szánjuk meg őt, és segítsünk neki, hogy élve megúszhassa azt a pár csúszós napot, csináljunk lekerített, lankás pályát KRESZ-táblákkal, fekvőrendőrrel meg traffipaxszal, ahol nem csapdossák el kétszázzal a menők, ahol nem lökik fel hódeszkával, és nem szánkóztatják mikulászsákban fejjel lefelé. És ahol dupla adag forralt bort kap.

Vote it up
207
Tetszett?Szavazzon rá!