Románc a terroristával

Egy francia újságírónő az ISIS iránt érdeklődő fiatal nőnek adta ki magát a neten: cikket akart írni. Pokollá vált az élete

Kapcsolódó cikkek

„Szálem alejkum, húgom, látom, hogy megnézted a videómat, világszerte terjed, ez csúcs! Muszlim vagy?”

Este tíz óra, 2014 áprilisa. Ülök a kanapén kétszobás párizsi lakásomban, amikor egy Szíriában állomásozó francia terrorista üzen nekem a Facebookon. Egy ideje az Iszlám Állam európai dzsihádistáit tanulmányozom, és meg szeretném érteni, mi vesz rá valakit arra, hogy mindent feladjon és készen álljon meghalni az ügyért.

Sok más újságíróhoz hasonlóan én is létrehoztam egy fiktív Facebook-fiókot, hogy követhessem az aktuális eseményeket. A profilképem Jázmin hercegnő figurája az Aladdin című Disney-rajzfilmből. A Dél-Franciaországban fekvő városban, Toulouse-ban lakom. A nevem: „Mélodie”. Mélodie húszéves.

A kutatásom során rengeteg propagandafilmmel találkozom a YouTube-on, tele kínzásokkal és napon perzselődő hullák képeivel. A fiatalok nevetgélése, ahogyan a szörnyűséges jeleneteket magyarázzák, fokozza az elviselhetetlen rettenetet.

Azon a péntek estén ráakadok egy francia dzsihádista videójára. A fickó úgy harmincöt éves lehet. Ray-Ban napszemüveget, tetőtől talpig egyenruhát visel, és Abu Bilelnek nevezi magát. A felvételen rajongói tiszteletére leltározza a terepjárójában található dolgokat. Azt állítja, Szíriában van. A háttér, igazi senki földje, szintén ezt hivatott bizonyítani. A jármű hátuljában egy golyóálló mellény mellett géppisztoly hever. Amint azt később megtudom, Abu Bilel világszerte jó néhány dzsihádban vett részt az elmúlt tizenöt évben az ISIS vezetője, Abu Bakr al-Bagdadi francia jobbkezeként.

Nem sokkal az után, hogy megosztom a videóját, a számítógépem jelzi, hogy „Mélodie” három személyes üzenetet kapott… Abu Bileltől.

„Gondolsz arra, hogy Szíriába jöjj?” – kérdi az egyik üzenetben.

„Alejkum szalám. Nem hittem volna, hogy egy dzsihádista szóba áll velem – írom válaszul. – Nincs jobb dolgod? LOL.” Megírom neki, hogy áttértem az iszlám hitre, de nem részletezem. Szándékosan ejtek helyesírási hibákat, és minél több ifjúsági szlenget használok. Várom a választ, gombóccal a torkomban. Nem a félelemtől, hanem azért, mert el sem hiszem, ami történik.

„Dehogynem, rengeteg a dolgom! De itt este 11 van, és mára véget értek a harcok. Jobb lenne, ha Skype-on beszélgetnénk.”

Szó sem lehet arról, hogy skype-oljak! Kitérek az ajánlata elől: majd máskor megbeszéljük. Abu Bilel megérti. Holnap, amikor Mélodie-nak megfelel, elérhető lesz.

„Áttértél… tehát fel kell készítened magad a hidzsrádra [„kivonulásodra” a hitetlen országból]. Gondom lesz rád, Mélodie.”

Fogalma sincs, ki ez a lány, de máris a Föld legvéresebb országába hívja.

A legközelebbi beszélgetésünkkor Bilel megkérdi: „Van udvarlód?”

„Nincsen – feleli Mélodie. – De zavar, ha erről egy férfival beszélgetek. Ez harám [tiltott dolog]. Anyám mindjárt hazajön a munkából, el kell dugnom a Koránt és ágyba kell bújnom.”

„Nemsokára semmit sem kell rejtegetned, insallah [Ha Isten is úgy akarja]! Segíteni akarok, hogy azt az életet éld, ami rád vár. Felelj, akarod-e, hogy udvaroljak neked?”

Kikapcsolom a Facebookot. Az imént százhúsz üzenetet váltottunk két óra leforgása alatt.

Hétfőn elrohanok az újsághoz, ahová rendszeresen írok külsősként. A szerkesztőm egyetért, hogy ez egy kivételes riport lehetősége, de figyelmeztet, hogy veszélyes lehet. Miközben éberségre int, szentesíti is a terveimet, amikor kijelöl mellém egy fotóst, Andrét. Kedvező választ fogok adni a randira, amelyet Bilel kitűzött a Skype-on, André dolga az lesz, hogy beszélgetéseink közben felvételeket készítsen.

Ahhoz, hogy Mélodie-vá váljak, tíz évvel fiatalabbnak kell látszanom és kerítenem kell egy fátylat. Egy másik szerkesztő kölcsönad egy hidzsábot [kendőt] és egy dzsellabát [hosszú fekete ruhát]. Kapóra jönnek. A gondolat, hogy egy terrorista – aki feltehetően bármikor hazatérhet Franciaországba – ismerje az arcom, nem tölt el kitörő örömmel.

Aznap este André hat óra tájban érkezik a lakásomra. Egy óránk van, hogy előkészüljünk, mielőtt Bilel „megérkezne a harcból” és kapcsolatba lépne Mélodie-val. A farmerom és a pulóverem fölé felöltöm a földet söprő fekete ruhát. Lehúzom a gyűrűimet, egy kevés alapozóval eltüntetem az apró tetoválást, amely a csuklómon virít. Sejtem, hogy Bilel nem venné jó néven a léhaságnak ezeket az árulkodó jeleit.

Közeledik az idő. Keresztbe tett lábbal ülök a kanapén. André a szófa mögötti vaktérben húzódott meg. Az ISIS tele van kémelhárításban jártas szakértőkkel és hackerekkel. Jobb, ha Bilel nem tudja a telefonszámomat, így hát Mélodie-nak lett sajátja. Nyitottam neki egy Skype-fiókot is.

Felhangzik a csengetés, akár a lélekharang egy gyászoló faluban. Adok magamnak egy lélegzetvételnyi időt, majd lenyomom a zöld gombot. Ennyi, már látjuk is egymást. Bilel parázsló szemmel méregeti az ifjú Mélodie-t, mintha meg akarná bűvölni. A dzsihádista az autójából skype-ol a lánnyal. Tisztának és ápoltnak tűnik a fronton töltött nap után.

– Szálem alejkum, húgom – köszönti Mélodie-t.

Mosolygok. – Húha, egy mudzsáhiddal [küzdő, dzsihádista harcossal] beszélek Szíriából! Mintha neked jobb lenne az internet-hozzáférésed, mint nekem itt, Toulouse-ban!

– De hát Szíria csodálatos! Itt minden megvan! Mashallah [Allahra!], hinned kell nekem: ez maga a paradicsom! Rengeteg nő ábrándozik rólunk, Allah harcosairól.

– Csakhogy a te paradicsomodban naponta halnak meg az emberek…

– Így van, éppen azért küzdök, hogy véget vessek a gyilkosságoknak. Fogalmad sincs, milyen ördögi itt az ellenség. Mondd, mindennap hordod a hidzsábot?

Mélodie felmondja a leckét, amit azok az áttért lányok osztottak meg velem a legnagyobb titokban, akikkel a riportjaim során találkozhattam. – Reggel hétköznapi ruhába öltözöm. Elköszönök a mamámtól, és a házunk előtt felveszem a dzsellabát meg a fátylat.

– Büszke vagyok rád. Szép a lelked, s amúgy is csinos vagy… – Bilel buja pillantással méregeti Mélodie-t. Hirtelen erős férfihangok törik meg a komor csöndet.

– Ne szólj semmit! – parancsolja Bilel. – Ne lásson, ne halljon senki! Te vagy az én ékességem.

A beszélgetésből két másik férfi hangját sikerül kivennem. Arabul köszöntik Bilelt, majd áttérnek francia nyelvre. Nevetgélnek, gratulálnak egymásnak, hogy „legyilkoltuk őket”.

Az aszfalton vérfolt tanúsítja, hogy a felkelők megrohamozták a környéket. A távolban az ISIS fekete alapon fehér feliratos zászlói lobognak.

A két férfi tisztelettel beszél Bilellel. A „kapcsolatom” bizonyára jóval magasabb rangú náluk. Egy perccel később elköszön bajtársaitól, és felkapja a telefont. – Ó, hát itt vagy! Még mindig ugyanolyan szép…

– Kivel beszélgettél?

– Harcosokkal, akik idejöttek köszönteni. De hagyjuk, inkább mesélj magadról! Mi vezérelt Allah útjára?

Hebegni kezdek. Nem volt még időm, hogy kitaláljak Mélodie-nak egy „igazi” életet. – Az egyik unokatestvérem muszlim, és bámulatba ejtett az a belső béke, amelyre a vallása révén szert tett. Ő vezetett el az iszlámhoz.

– És tudja, hogy Sámba akarsz jönni? [Sámnak nevezik a történelmi Szíria területét.] – Bilel megint abból a feltevésből indul ki, hogy minden el van rendezve: Mélodie hamarosan megérkezik Szíriába.

– Nem tudom, akarok-e kimenni…

– Figyelj rám. Itt jól bánnak majd veled. Fontos leszel. És ha elfogadod, hogy a feleségem légy, úgy bánok majd veled, mint egy királynővel.

Hozzámenni?! Gyorsan kikapcsolom a Skype-ot, mintha az életösztönöm követelné. Leeresztem a hidzsábot, s André felé fordulok, aki ugyanolyan kába képet vág, mint én.

Mit feleljek Bilel ajánlatára? André azt javasolja, mondjam neki, hogy mivel Mélodie nem férjezett, nem akar egyedül érkezni Szíriába. Ha egyáltalán odamegy.

Bilel visszahív. – A barátnőm, Yasmine, muszlim – mondom, kerülve a kényes témát. – Elhívhatnám, hogy jöjjön velem, de még csak tizenöt éves.

– Nálunk a nőknek tizennégy éves kortól férjhez kell menniük. Ha Yasmine veled jön, én majd találok neki egy jó fivért.

Yasmine nem létezik. De vajon hány kiskorú, igazi Yasmine akad éppen ebben a pillanatban a Bilelhez hasonlók hálójába?

– Bilel, most le kell tennem. Jön az anyám.

– Holnap várlak. Szokás szerint, a harcok után, este 7-kor. Insallah… Jó éjt, bébi!

Bébi…?

Amióta Abu Bilel fennhangon hirdeti, hogy feleségül fogja venni Mélodie-t, a lány egyre több digitális barátra tesz szert. A lányok azt kérdik Mélodie-tól, mi a legbiztonságosabb útja-módja annak, hogy kijussanak Szíriába. Az érdeklődés néha technikai, néha oda nem illő kérdéseket vet fel: „Vigyek magammal egy csomó egészségügyi betétet, vagy ott is lehet kapni?”; „Ha férj nélkül érkezem Szíriába, talán jobb, ha nem hívom fel magamra a figyelmet egy halom tangával a bőröndömben: lehet, hogy a jövendő férjem tisztátalannak tartana. De lehet-e ott kapni?”

Hogy mi aggasztja leginkább ezeket a halálra jelölt lányokat, meghaladja az értelmi képességeimet. Meg aztán mit is válaszolhatnék nekik?

Rengeteg időmet felemészti Bilel csábítási játéka, de meg kell szereznem a bizalmát. Senki, még André sem veszi észre, milyen nehéz úrrá lennem azon a tudathasadásos élményen, amelybe ez a riport taszít. Bilel rettegést kelt bennem, mindegy, mit fecseg éppen.

– Ó, végre itt vagy, feleségem! – mondja egyik este. – Jó hírem van! Beszéltem a rakkai kádival [iszlám bíróval]. Várja, hogy összeadhasson bennünket.

Alig tudok megszólalni a döbbenettől. – Hogy lehet ott összeházasodni?

– Valójában már házasok vagyunk…

– … Tessék?

– Azt hiszem, illendő módon és nagyon hamar megkértelek, légy a feleségem, így hát beszéltem erről a bíróval, aki kiállította az okmányokat. Hivatalosan házasok vagyunk, feleségem! Mashallah. Most már igazán hozzám tartozol.
 

Közel egy hónapja tart. André aggódik, hogy minél tovább hagyjuk létezni Mélodie-t, annál nagyobb veszélybe kerülök. Igaza van. A szerkesztőimmel megtervezzük a riport lezárását. Megmondtam Bilelnek, hogy Yasmine és én útra kelünk Szíriába. Úgy rendelte, hogy Amszterdamon keresztül repüljünk Isztambulba. Ott majd további instrukciókat kapok tőle. – Te vagy az én ékességem, és Rakka a te palotád. Úgy fognak bánni veled, mint egy hercegnővel – győzködött Bilel.

Rendben, tényleg elmegyek Isztambulba, de André kísér el, nem pedig a kicsi Yasmine. A terv egyszerű: Bilel azt mondja, egy idősebb asszonynak kell értünk jönnie. André majd lefotózza őt a riporthoz. Amíg a „kerítőnő” Yasmine-t és Mélodie-t keresi, én Andréval továbbutazom a Szíria határán fekvő Kilisbe. Mivel a város török fennhatóság alatt áll, biztonságosabb.

A történet így végződik majd, egy Mélodie-ról készült felvétellel, amelyen háttal áll, pár méterre a szír határtól. Ahol az újságírónő megáll a poklok kapujánál, oda Mélodie belép. Végre befejezzük. Legalábbis így gondoltam.

Pár nappal később Amszterdamban, kis szállodai szobámban vagyok, amikor Bilel videobeszélgetésre hív. – Szálem alejkum, szerelmem, tényleg Amszterdamban vagy? El sem merem hinni, nemsokára itt leszel. Én vagyok a legboldogabb férfi a világon. Mennyire szeretlek, feleségem…

Sosem láttam ilyen boldognak. Bilel egyedül van egy netkávézóban. Most fejezte be a „melót”.

– Mesélj az útról! Hogyan sikerült megvenned a jegyeket?

– Megfújtam anyám bankkártyáját.

– Milyen hihetetlenül erős vagy, feleségem! De figyelj csak, ha még mindig nálad van a bankkártya, vegyél már nekem valamit!

Vajon mit vehetnék egy férfinak, aki képes egy mondatban levágott fejeket emlegetni és szerelmet vallani?

– Mit akarsz?

– Hát parfümöt! Imádom az Égoïste-ot a Chaneltől vagy egy jó Diort.

– Jó, kicsim. Beszélhetnénk holnap? Mi lesz az után, hogy a „mama” értünk jön?

– Hát, igazából nem megy értetek senki.

– De hisz nem erről volt szó, Bilel – mondom, hangomban ezúttal valódi szorongással. – Ragaszkodtál ahhoz, de én is, hogy egy nő vigyázzon ránk. Azt mondtad, úgy nagyobb biztonságban leszünk.

– Figyelj – mondja, s a hangja megkeményedik –, hallgass el egy percre, és hagyd, hogy én beszéljek! Ha megérkezel az isztambuli reptérre, veszel két jegyet Urfába. Csak odaútra.

Urfa? Urfa az Iszlám Állam fennhatósága alá tartozik. Kész öngyilkosság odamenni!

– Semmi mást nem kérek, csak hogy tartsd be, amit ígértél.

– Te velem így nem beszélhetsz! Nem te irányítasz, hanem én! Mostantól befogod! Tudod egyáltalán, ki vagyok? Naponta száz meg száz katonának parancsolok. Neked csak a dolgok töredékéről beszéltem!

Miután véget ér a beszélgetés, lerántom a hidzsábot. Minden összeomlik. Felhívom a főszerkesztőmet, aki azt mondja, eljött a pillanat, amikor be kell fejeznem a munkát. Emlékeztet az Urfába küldött két francia tudósítóra, akit tíz hónap után nemrég engedtek haza az ISIS fogságából. Másnap visszarepülünk Párizsba.

Mélodie küld egy Skype-üzenetet Bilelnek. Tudatja vele, hogy a reptéren egy „fura” pasas kérdezgette őket. A két lány úgy érezte, figyelik őket, ezért jobbnak látták, ha visszatérnek Franciaországba, amíg a helyzet kedvezőbbé válik.
 

Otthon a szerkesztőim megdöbbennek, milyen sok információt sikerült megszereznem: Bilel számos részletet árult el az ISIS szervezeti felépítéséről és arról, hogyan bánnak az újoncokkal. Megkezdem az írást.

Egy héttel később a magazin álnéven közli a cikkemet. Mivel félő, hogy a terroristák a nyomomra akadnak, kiköltözöm a lakásomból, és kétszer is telefonszámot változtatok.

Nem is tudom, hányszor kell elismételnem a vallomásaimat különféle rendőri szervek kérésére. Kihallgat egy terrorelhárítással foglalkozó vizsgálóbíró is, miután számos aktájukban előbukkan a valódi személyazonosságom. Az akták szerint Bilelnek három felesége (20, 28 és 39 évesek) van, vele élnek Szíriában. Legalább három 13 évesnél fiatalabb fia van, a két idősebb már a fronton harcol.

Soha többé nem kerültem közvetlen kapcsolatba Bilellel. Ám nemrég egy újságíró barátom felhívott, hogy „biztos forrásból” tudja, fatvát [felhívást bosszúra] adtak ki ellenem.

A neten rá is találtam egy videóra, amelyen Mélodie látható lefátyolozva a kanapémon. Úgy vélem, a képet Bilel készítette. Nincs hang, csak egy démont ábrázoló animáció és egy arab nyelvű szöveg, alatta a francia fordítás. Egyetlenegyszer néztem meg a videót, de a feliratra szóról szóra emlékszem:

„Testvéreim, bárhol a világon, fatvát bocsátok ki ez ellen a tisztátalan lény ellen, aki megcsúfolta a Mindenhatót. Ha bárhol látjátok a földkerekségen, engedelmeskedjetek az iszlám törvényeknek és öljétek meg. Azzal a feltétellel, hogy a halála lassú és fájdalmas legyen. Ez a nő tisztátalanabb egy ebnél, erőszakoljátok meg, kövezzétek meg, végezzetek vele. Insallah.”

Azt hiszem, soha többé nem fogom megnézni.

Vote it up
144
Tetszett?Szavazzon rá!