Roma királyok otthona

A romániai Buzescu meggazdagodott hajdani vándorárusai az ócska lakókocsikat palotákra cserélik. Lessünk be hozzájuk!

Kapcsolódó cikkek

Egy Parasiv nevű idős férfi két kezét tekintélyes pocakján összekulcsolva, fején korona helyett szalmakalappal hátradőlt egy padon, és körbenézett a szomszédságon. Nem mindennapi látvány ez a román vidéken. A főúton mindkét irányban, de a föld mellékutak mentén is, valószerűtlen paloták sorakoznak. A homlokzatokból erkélyek és oszlopok emelkednek ki. A háztetők akár a jelmezbáli kalapok, mindenütt kisebb-nagyobb tornyok és kupolák. Egy sertésszállítmányt vivő teherautó-sofőr fékezett, hogy körülnézzen. Parasiv elmosolyodott. Ez az ő szülővárosa, Buzescu, az Európában legritkább embercsoport, a gazdag romák lakóhelye.

Parasiv nem a népcsoport helyénvaló megnevezését, a „roma” szót használja, ami roma nyelven „embert” jelent. Szomszédai többségével egyetemben ő is cigányoknak nevezi önmagukat, a régi, pejoratív szót használva, amivel együtt nőttek fel és ami a „koldus, tolvaj, élősködő” szinonimája. A szó az „egyiptomi” jelentésű szóból származik, utalva a távoli helyre, ahonnan állítólag maguk a romák származnak. A nyelvészeti bizonyítékok azonban arra utalnak, hogy a romák Indiából jöttek.

– Az egyik első palotát én építettem, 1996-ban – mondta Parasiv, otthona felé biccentve, amely egy villaszerű, különös, szürke és fehér márvánnyal borított, sokerkélyes, jókora épülettömb. Gyermekei, Luigi és Petu nevét egy bádogtetős torony tetejére festették fel. – A fiaim le akarják bontani a házat, és más formájút építenének: azt mondják, ez divatjamúlt – vont vállat Parasiv. – Ha a fiaim azt akarják, hát legyen.

Parasiv háza a két emeletével szerénynek számít. Ötemeletes, oszloperdős paloták sorakoznak a város déli végén, a roma negyedben. Nevezzük monumentális stílusnak. Vannak itt székházszerű épületek is, ívelt, kívülről átlátszatlan üvegfalakkal; nemesi kastélyok gyümölcsfagylalt színű pártázatokkal, operapáholyszerűen elrendezett balkonokkal; meg alpesi stílusú házak magas tetővel, a tornácon szörnyszobrokkal.

Cifra és zabolátlan építészet ez, az újgazdagok hivalkodó ízlése. Mintegy száz roma palota nőtt ki a földből az amúgy szürke kis ötezres lélekszámú településen, Bukaresttől mintegy 90 kilométerre délnyugatra. A lakosság körülbelül egyharmada roma, nem mind gazdagok, de ahhoz elegen, hogy a népcsoport büszkeségének furcsa, látványos megnyilvánulásává tegyék a várost.

A „gazdag roma” kifejezés sajtóhibának, rossz viccnek tűnik. A Romániában kétmillióra, a lakosság 10 százalékára becsült romák többsége ugyanis szegénységben, rossz körülmények között él, közösségeik a városszéli nyomornegyedekbe szorulnak, vagy hullámpapír tákolmányokban laknak kívül a városokon. Ebben a sorsban osztoznak Kelet-Európa más romáival, ahol ezt a korábban félnomád népet nincstelensége miatt megvetés övezi, szegénységük, tanulatlanságuk és makacs elszigetelődésük miatt kirekesztődnek.

A gádzsók, azaz roma nyelven kívülállók többsége számára Buzescu fényűző roma házai tüskék a köröm alatt, hencegés a meg nem érdemelt gazdagsággal. A roma elit azonban a jelek szerint nem a kívülállókat akarja elkápráztatni. Az ott élők világossá teszik: nem örülnek neki, ha idegenek megállnak kérdezősködni és fotózni. Pleca, pleca! (menj innen!), kiabáltak rám a gyerekek. A felnőttek mogorván néztek rám, vagy hátat fordítottak, amikor közeledtem feléjük.

– Ezek a helyek nem maguknak valók – mondta nekem Gelu Duminica roma szociológus, a többes számmal minden nem romára utalva. Duminica szerint ezek a paloták kizárólag a helybelieknek épültek, a roma közösségen belül hivatottak felmutatni a vagyont és státuszt.

De honnan származik ez a vagyon? A helybeli romák egyszerűen azt mondják: „fémkereskedésből”. A buzescui romák zömmel kalderások – romani nyelven rézművesek –, hagyományosan fémmegmunkálást végzők. A Buzescuban élő családok még az 1990-es évek elején is ló vontatta szekereken járták az országot, megálltak a városokban, hogy gyümölcspálinka főzésére alkalmas vörösréz lepárlókat adjanak el. A legjobb mestereknek, mint Parasivnek is, jól jövedelmező üzlet volt ez, jókora összegért keltek ugyanis el ezek a szeszfőző alkalmatosságok. A kommunista hatóságok azonban éberen őrködtek a romák tevékenysége felett, így a leggazdagabb családok meghúzták magukat.

Miután a kommunista rezsim 1989-ben megbukott Romániában, a kalderások vállalkozói hajlamai kibontakoztak. A lepárlókészítők és a fiaik szétszéledtek Romániában és Kelet-

Európa többi részén, gyári fémhulladékot, ezüstöt, rezet, alumíniumot, acélt és más értékes anyagot gyűjtögettek, időnként illegálisan. A nyersanyagpiacon ügyeskedve a buzescui romák közül néhány tetemes haszonra tett szert. Marin Nicolae, egy korábbi szeszlepárló-készítő azt mondja: – A forradalom után még a hülyék is öt villát építhettek a fém felvásárlásából és eladásából.

Egy hétig járkáltam fel és alá Buzescu utcáin, megpróbáltam bekéredzkedni palotákba. Karla Gachet és Ivan Kashinsky, a két fotós készítette elő a terepet úgy, hogy két hónapig laktak a roma negyedben, és szívós kitartással elérték, hogy bejuthattak számos otthonba. Karla és Ivan a nagy házakban lakókról készített felvételeit mutogatva álldogáltam a kapuknál, a tulajdonosok kíváncsiságára és hiúságára apellálva. Néha bevált.

A bejárati ajtók hatalmas, csillogó márványfelületekre nyíltak, a mennyezetről függő csillárokra és a játékokkal telizsúfolt emeleti hálószobákhoz vezető széles lépcsőkre. A szobák többsége mégis lakatlannak tűnt.

A lakók sokszor csak a nagyszülők voltak és néhány kisgyermek, akik többnyire a hátsó szobákban tartózkodtak, és a konyhában étkeztek.

A szülők és az idősebb fiúk valahol üzleteltek, és rendszerint csak az ünnepekre, keresztelőkre és temetésekre tértek haza. A paloták elsősorban kirakatnak épültek, büszkélkedés és ámulatkeltés céljából.

A másik meglepetés volt, hogy a látványos homlokzatok mögött tovább élnek az ősrégi szokások. Victor Filisan házában, aki a Jack Daniel’s és a Red Bull helyi változatával kínált, kértem, hogy hadd használhassam a mosdót. Nem egy jakuzzival is felszerelt belső fürdőszobába kísért, hanem a telek végében álló árnyékszékhez, amit a feleségével ők is használnak. Sok roma, főleg az idősebbek, a hagyományok pontos betartására törekszik, ezért például nem főz és használja a vécét egyazon fedél alatt. Más házakban bakfis korú feleségek szolgáltak fel ételt kamasz korú férjüknek. A város tehetős családjai körében továbbra is közkeletű gyakorlat az elrendezett házasság már 13 éves gyerekek esetében is.

A közösség vándorló múltja sem igazán távoli. A családok most is útra kelnek Spanyolország, Franciaország vagy Bukarest felé. Idős férfiak az utcasarkokon idézték fel utazásokkal teli napjaikat, nosztalgiával beszéltek a változatosságról és a kalandokról. Emlegették a forgandó szerencsét is, egy gádzsó kezelte rulettkereket hibáztatva családok tönkremenéséért. Minden utcában épültek új házak, vagy bontottak el régieket, hogy majd nagyobbat, feltűnőbbet emeljenek a helyükre. Semmi nem tűnik állandónak, csak a családi kötelékek.

– Mi vagyunk a legcivilizáltabb cigányok Romániában – dicsekedett nekem egy Florin nevű férfi. – Ha látunk valami szépet, annál mi valami még szebbet akarunk.

Amikor a fentieket elmeséltem egy idős özvegyasszonynak, Radának, aki azelőtt egy palotában élt, de most egy kis dohos házikóban tengeti napjait, ahol a konyhaajtón ki-be szaladgálnak a csirkék, rám nézett, a bolond gádzsóra, és köznapi hangon azt mondta: – Mindegy, milyen magasra építed a házad, a végén úgyis mindenki a sírban köt ki.

Vote it up
200
Tetszett?Szavazzon rá!