Ronny könyve

A maszatos fiú tanáraként megtapasztalhattam, milyen sokat jelent egy hátrányos helyzetű gyereknek egy egyszerű történet

Kapcsolódó cikkek

 

At first glance, Ronny looked like every other kid in the first-grade classroom where I volunteered as the Reading Mom. Windblown hair, scuffed shoes, a little bit of dirt behind his ears, some kind of sandwich smear around his mouth.

On closer inspection, though, the layer of dirt on Ronny’s face, the crusty nose and the packed grime under his fingernails told me Ronny didn’t get dirty at school. He arrived that way.

His clothes were ragged and mismatched, his sneakers had string for laces, and his backpack was no more than a plastic shopping bag.

Ronny stood apart from his classmates in other ways, too. He had a speech impediment, wasn’t reading or writing at grade level and had already been held back a year, making him eight years old in the first grade. His home life was a shambles, with transient parents who uprooted him at their whim. He had yet to live a full year in any one place.

But I quickly learned that beneath his grungy exterior, Ronny possessed a spark, a resilience that I’d never seen in a child who faced such tremendous odds.

I worked with the students in Ronny’s class one-on-one to improve their reading skills. Each day Ronny’s head twisted around as I came into the classroom, and his eyes followed me as I set up in a corner, imploring, “Pick me! Pick me!” Of course, I couldn’t pick him every day; other kids needed my help, too.

On the days when it was Ronny’s turn, I’d give him a slight nod and he’d fly out of his chair and be across the room in a blink. He sat awfully close -too close for me in the beginning, I must admit-and opened the book we were tackling as if he were unearthing a treasure the world had never seen.

I watched his dirt-caked fingers move slowly under each letter as he struggled to sound out “Bud the Sub.” It sounded more like “Baw Daw Saw” because of his speech impediment and his difficulty with the alphabet.

Each word offered a challenge and a triumph wrapped as one; Ronny painstakingly sounded out each letter, then tried to put them together to form a word. Regardless if “ball” ended up as “bah-lah” or “bow,” a grin would spread across his face and his eyes would twinkle with pride.

Many nights, after I’d tucked my own children into bed, I’d sit and think about Ronny. Where was he? Was he safe? Was he reading a book by flashlight under the blankets? Did he even have blankets?
 

The year passed quickly. Ronny made progress but hardly enough to bring him up to grade level. He was the only one who didn’t know that, though. As far as he knew, he read just fine.

A few weeks before the school year ended, I held an awards ceremony.

I had treats, gifts and certificates of achievement for everyone: Best Sounder Outer, Most Expressive, Loudest Reader, Fastest Page Turner.

It took me a while to figure out where Ronny fit; I needed something positive, but there wasn’t really much. I finally decided on “Most Improved Reader”-quite a stretch, but I thought it would do him a world of good to hear.

I presented Ronny with his certificate and a book-one of those Little Golden Books, a low-priced hardcover children’s book you see in grocery stores. Tears rolled down his cheeks as he clutched the book to his chest and floated back to his seat.

I choked back the lump that rose in my throat.

I stayed with the class for most of the day; Ronny never let go of the book, not once.

A few days later I returned to the school to visit. I noticed Ronny on a bench near the playground, the book open in his lap. I could see his lips move as he read to himself.

His teacher appeared beside me. “He hasn’t put that book down since you gave it to him. Did you know it’s the first he’s ever actually owned?”

I approached Ronny and watched over his shoulder as his finger moved slowly across the page. I placed my hand on his shoulder and asked, “Will you read me your book, Ronny?” He glanced up, squinted into the sun and scooted over on the bench to make room for me.

And then, for the next few minutes, he read to me with more expression, clarity and ease than I’d ever thought possible from him. The pages were already dog-eared, as if the book had been read thousands of times.

When he finished reading, Ronny closed his book, stroked the cover with his grubby hand and said with great satisfaction, “Good book.”

A quiet pride settled over us as we sat on that playground bench, Ronny’s hand now in mine. What a powerful contribution the author of that Little Golden Book had made in the life of a disadvantaged child.

At that moment, I knew I would get serious about doing what that author had done-writing a story that changes a child’s life.

I strive to be that author.

Első pillantásra Ronny semmiben sem különbözött a többi gyerektől abban az első osztályban, ahova olvasást korrepetálni jelentkeztem. Kócos haj, lestrapált cipő, némi kosz a fül mögött, uzsonnanyomoktól maszatos száj.

De figyelmesebben szemügyre véve a koszréteget Ronny arcán, a maszatos orrát és a körme alatt összegyűlt feketeséget, hamar kiderült, hogy a fiú nem az iskolában lett piszkos. Már így érkezett.

Szedett-vedett, rongyos ruha volt rajta, tornacipőjében a fűző helyett spárga, és iskolatáskájául egy műanyag bevásárlószatyor szolgált.

Ronny azonban más tekintetben is különbözött az osztálytársaitól. Lévén beszédhibás, olvasni és írni tudása messze elmaradt az első osztályos szinttől, pedig csak egy évvel később, nyolc évesen engedték iskolába. Otthoni élete maga volt a káosz, szülei jöttek-mentek, és a kényük-kedvük szerint költöztették őt. Még egyetlen lakóhelyén se töltött el egy teljes évet.

Hamar rájöttem azonban, hogy a szutykos külső mögött annyi fogékonyság és energia rejlik, amennyit még soha nem tapasztaltam ilyen temérdek problémával küzdő gyermeknél.

Az osztályban egyenként gyakoroltam a gyerekekkel az olvasást. Minden nap, ahogy beléptem a terembe, Ronny egyből felém fordult, és miközben leültem az egyik sarokba, a pillantása rám szegeződött, azt sugallván: „Engem válassz!” „Engem válassz!” Persze minden nap nem választhattam őt, hiszen a többieknek is szükségük volt segítségre.

Azokon a napokon, amikor rá került a sor, alighogy intettem neki, mintha puskából lőtték volna ki, felpattant a székről, és egy szempillantás alatt átviharzott a szobán. Szorosan mellém ült – bevallom, eleinte ezt túlságosan is közelinek éreztem –, és úgy nyitotta ki az olvasásra kiszemelt könyvet, mintha hetedhét országra szóló kincset ásna elő a föld mélyéből.

Figyeltem, amint piszkos kis ujjaival egyenként követi a betűket, miközben görcsösen próbálja kiejteni, hogy „Hull a hó”. Minthogy beszédhibás volt, és hadilábon állt az ábécével is, ebből inkább „Hólé hó” sikeredett.

Számára minden egyes szó óriási feladatot és egyben sikert rejtett magában. Ronny egyenként, akkurátusan ejtett ki minden hangot, majd megpróbálta összefűzni őket, hogy egy szót alkossanak. Függetlenül attól, hogy a „kalácsból” „kalacs” vagy „kolacs” kerekedett-e, arcán mindig széles mosoly terült el, és a szeméből sugárzott a büszkeség.

Esténként, miután ágyba dugtam a gyerekeimet, sokat töprengtem Ronnyn. Hol lehet most? Nincs-e baja? Talán könyvet olvas a zseblámpa fényénél a takaró alatt? Van-e egyáltalán takarója?
 

Elrepült a tanév. Bár Ronny sokat javult, mégis messze elmaradt az első osztályos szinttől. De ő volt az egyetlen, aki mit sem sejtett erről. Szerinte ő jól olvasott.

Néhány héttel a tanév vége előtt díjátadó ünnepséget rendeztem.

Mindenki számára volt ajándékom, kitüntetésem és oklevelem: A Legjobb Felolvasónak, a Legkifejezőbben Olvasónak, a Leghangosabban Olvasónak, a Legfürgébb Lapozónak.

Beletelt egy időbe, míg kitaláltam, mi illik Ronnyra. Valami dicsérnivalót kellett találnom, s ez nem ment könnyen. „A Legtöbbet Javuló Olvasó”, döntöttem el végre, ami némiképp túlzás volt ugyan, de úgy gondoltam, szörnyen boldoggá fogja tenni.

Amikor átnyújtottam neki az oklevelet és mellé egy olcsó, keményfedeles gyerekkönyvet, azon tucatkönyvek egyikét, melyeket a nagy szupermarketekben kapni, kis arcán könnyek peregtek végig, majd ajándékát magához szorítva szaladt vissza a helyére.

Csak nehezen sikerült úrrá lennem meghatottságomon.

A nap nagy részében a gyerekekkel maradtam. Ronny egy percre sem vált meg a könyvétől.

Néhány nap múlva megint ellátogattam az iskolába. Ronnyra a játszótér mellett, egy padon bukkantam rá, ölében a nyitott könyvvel. Láttam, hogy mozognak az ajkai, ahogy magában olvas.

A tanára lépett oda hozzám. – Mióta megkapta, egy pillanatra se tette le. Tudtad, hogy igazából még soha nem volt saját könyve?

Közelebb mentem a fiúhoz, és a válla fölött lesve figyeltem, ahogy ujja lassan végigaraszol az oldalon. A vállára tettem a kezem, és megkérdeztem tőle: – Olvasnál nekem a könyvedből, Ronny? – Felpillantott, hunyorított egyet a napsütésben, majd arrébb csusszant a padon, hogy helyet csináljon nekem maga mellett.

És a következő néhány percben tisztábban, kifejezőbben és gördülékenyebben olvasott, mint amire valaha is képesnek tartottam. A szamárfüles oldalak arról árulkodtak, mintha már ezerszer elolvasta volna azt a könyvet.

Mikor végzett, becsukta a könyvet, maszatos kis kezével végigsimította a fedelét, majd elégedetten kijelentette: – Jó könyv.

Ültünk ott a padon, Ronny keze most már az enyémben, és egyszerre csöndes büszkeség töltött el bennünket. Milyen óriási ajándékot kapott egy hátrányos helyzetű gyermek ennek a könyvecskének a szerzőjétől!

És abban a pillanatban már tudtam, én is azzal szeretnék foglalkozni, amivel a szerző – olyan történetet szeretnék írni, mely megváltoztatja egy gyermek életét.

Törekszem rá, hogy ilyen író legyek.

Vote it up
309
Tetszett?Szavazzon rá!