Sárba temetve

A házaspár a szomszédokkal együtt átvészelte a napokon át dühöngő áradást, ám ami azután jött, kis híján az életükbe került

Kapcsolódó cikkek

Tavaly szeptemberben, egy szerda estén Michelle és Steve kétszintes, viktoriánus stílusú házuk előtt álldogáltak a felhőszakadásban, és arról beszélgettek, vajon mennyivel lehet még hevesebb a vihar. Már három napja zuhogott az eső, és az otthonuktól alig tizenkét méterre csörgedező, máskor szelíd Gold Run patak dühöngő áradattá duzzadt.

Szerintem a víz elérheti akár a garázst is – találgatta az 51 éves Steve. A házaspár azonban úgy vélte, jól felkészültek az áradásra.

Amióta a hírhedt, 2010-es Four Mile Canyon-i tűzvész szinte teljesen elpusztította a Salina környéki dombok növényzetét, a hatóságok rendszeresen figyelmeztették a lakosságot a hirtelen és katasztrofális méreteket öltő árvizek veszélyére.

Steve és Michelle (52) hallgattak a szóra, és kétezer homokzsákot halmoztak fel a telkük körül. Biztonsági kötelet feszítettek ki a ház mögötti meredek hegyoldalba vezető ösvény mentén arra az esetre, ha éjszaka sürgősen el kellene hagyniuk az otthonukat. Két hátizsákot pakoltak tele élelemmel.

Vészhelyzet esetére mindössze annyi dolguk maradt, hogy feladják a hámot két kutyájukra, Lucyre és Kaylára, a két macskát, Izzie-t és Sophie-t pedig berakják a hordketreceikbe, s már indulhattak is a magasabban fekvő területek felé.

Szerda este a hatóságok már pontosan ezt javasolták a város lakóinak. Ekkorra helyenként már víz alá is került a szűk kanyonon át vezető egyetlen út, vagyis aki autóval akart kijutni, az nem késlekedhetett.

Steve és Michelle azonban inkább kivártak. Korábban is átéltek már hasonlót a kanyonban, s arra számítottak, a mostani vihart is átvészelik valahogy. Egy dolog felkészülni a menekülésre, de egészen más otthagyni az otthont és minden ingóságot.

Komolyan aggódtak viszont több szomszédjuk miatt. Az utca túloldalán a 87 éves, pacemakerrel élő Russell Brockway sem volt hajlandó kiköltözni alig 30 négyzetméteres házikójából. Ugyanezt tette Kay Cook és Doug Burger, az Angliából idetelepült két nyugdíjas professzor is, akik néhány házzal arrébb laktak.

Közvetlen szomszédjaik, Eric Stevens, Michelle Wieber és két tinédzser fiuk, Colton és Caleb hosszú éveket töltöttek az 1875-ben épült, fából ácsolt házuk – Salina egyik utolsó, eredeti állapotában fennmaradt lakóépülete – renoválásával, és nem szívesen hagyták volna el.

A patak szintje tovább emelkedett. Az ár ekkor már olyan hangosan zúgott, hogy a házban is alig hallották egymást

Ám a patak szintje tovább emelkedett. Kora délutánra Steve és Michelle homokzsákbarikádja is víz alá került. A dühöngő áradat vaskos fatörzseket és hűtőszekrény nagyságú sziklákat sodort magával, amelyek elzárták az átereszeket, feltorlódtak a hidaknál. Az ár ekkor már olyan hangosan zúgott, hogy a házban is alig hallották egymás szavát. Egyszer kimentek, hogy megpróbáljanak felkapaszkodni Cook és Burger valamivel magasabban fekvő otthonához, de a mély és erős sodrású víz az útjukat állta.
 

Brett Gibson helyi tűzoltóparancsnok fél kilométernyivel feljebb, a városi tűzoltóság aprócska épületében telefonon vitatta meg a helyzetet a Boulderben működő katasztrófaelhárítási központtal. Gibson és a megye más tűzoltóparancsnokai arra jutottak a nap folyamán, hogy ez nem közönséges vihar. Az áradások nem voltak ismeretlenek itt, a Colorado Front-hegységben, de a viharok általában néhány óra alatt elcsendesedtek. Ez a mostani azonban csak nem akart elmozdulni a fejük fölül.

Este 10 órakor a katasztrófaelhárítási központból (EOC) hívták Gibsont. – Hát öreg, sz...-ban vagytok – közölte a diszpécser. – Ez az éjszaka nagyon rossz lesz.

– A központtal általában hivatalos hangnemben beszélünk – mondta később Gibson –, így a vulgáris indításból rögtön tudtam, hogy komoly vészhelyzetre kell felkészülnünk.

Gibson kiadta a legmagasabb fokú vészjelzést, amelyet a helybéliek közül sokan nyomban foghattak is a rádióikon: – Azonnal menjenek magasabban fekvő területekre! Az életet és a tulajdont veszélyeztető helyzet állt elő! Teljes evakuálás!
 

Steve és Michelle azonban maradtak. Amikor csütörtök reggel kimerészkedtek a házból, úgy tűnt, enyhülni kezdett az idő. A patak vize sem zubogott olyan dühödten. Nagy megkönnyebbülésükre a garázsuk is épségben maradt, bár a házakat a főúttal összekötő átjárók és hidak többsége megsemmisült. Nem volt áram, és a patak fülsiketítő robaja még mindig nagyon megnehezítette a kommunikációt.

Steve és Michelle átsétált a szomszédba, Eric és Michelle házához, és a két család kidolgozott egy tervet. A legrosszabb esetben mind a hatan Eric és Michelle vendégházába menekülnek, amely a mögöttük lévő erdőben, a háznál hat méterrel magasabban állt. Egyikük sem gondolta, hogy odáig is felérhet az árvíz.

A tervvel elégedetten Michelle és Steve hazatértek, és letelepedtek családtagként szeretett kutyáik és macskáik körében. Odakint tovább szakadt az eső.

Gibson reggel fél kilenc körül beszélt az EOC-vel, s megtudta, hogy az idő enyhülése csak átmeneti. – Minden jel arra mutatott, hogy a csütörtök még rosszabb lesz – meséli a parancsnok. Az országos meteorológiai szolgálat, amely az előrejelzéseiben csak ritkán tért el a száraz, technikai jellegű információktól, az esőzésre a „bibliai” jelzőt használta.

Gibson szorgalmasan dolgozott a mentési munkálatok szervezésén, de mostanra világossá vált, milyen nagy a baj: az áradás nem csak néhány kanyont érintett, hanem 14 megyét. A legsúlyosabb károkat szenvedett Boulder megyét Joe Pelle seriff katasztrófa sújtotta övezetté nyilvánította, mentési központot rendezett be a boulderi repülőtéren, és nekilátott mozgósítani a rendelkezésére álló erőforrásokat, köztük két Black Hawk helikoptert, néhány vadvízi mentőegységet és több tucat kutató-mentő szakembert.

Steve-ék idős szomszédja, Russell Brockway a házától tíz méterrel magasabban álló kerti vécében vészelte át az éjszakát. Aznap reggel aztán kisebb mentőcsoport érkezett a városba, és evakuáltak pár salinai lakost, köztük az idős férfit is.

Csütörtök késő délutánra ismét egyre hevesebben zuhogott az eső, és a Gold Run-patak villámgyorsan felduzzadt. Ami egy pillanattal korábban még csak megáradt vízfolyásnak tűnt, az hirtelen hat méter magas iszap-, víz- és törmelékfalként zúdult végig a kanyonon.

Az áradat átszáguldott Salina központján, s több hatalmas gáztartályt is letépett az alapzatáról. Az elszabadult tartályok szédülten pörögtek és vadul sziszegtek, s csípős fehér párával töltötték meg a kanyont.

A százéves fák úgy törtek derékba, mintha csak fogpiszkálók volnának.
 

Kicsivel lejjebb a kanyonban Steve és Michelle a szomszéd családdal együtt úgy döntött, muszáj a vészhelyzeti tervhez folyamodniuk, így Ericék vendégházában kerestek menedéket.

Aznap este bezsúfolódtak a házikóba, s csatlakozott hozzájuk egy másik szomszédjuk, Gurpreet Gil is a macskájával. Steve, Michelle, Gurpreet, a kutyák és a macskák foglalták el a nappalit. Eric a feleségével a hátsó szobában lévő fehér kovácsoltvas ágyba bújt be, a fiúk pedig a szűk padlást vették birtokba. Azt tervezték, hogy reggel nekivágnak a hegygerincre vezető hosszú és meredek ösvénynek, és megpróbálnak segítséget szerezni.

Steve és Michelle a padlón feküdtek le, pokrócokkal bebugyolálták magukat, az állataik pedig melléjük bújtak. Michelle a biztonság kedvéért még a túrabakancsát és a dzsekijét is magán hagyta.

Gurpreet túl ideges volt az alváshoz, ezért a konyha és a nappali közötti ajtóból figyelte az időjárást.

Éjfél körül Steve „három hangos robajra” riadt fel. Óriási sárcsuszamlás csapódott a ház hátsó falának, majd a sár betódult a szobába, ahol Eric és a felesége aludtak. Steve sikítást hallott, de mivel nem volt áram, s körülöttük üvöltve dühöngött a vihar, nem tudta, honnan jött.

A sáros víz felkapta Steve-et, és a ház elülső része felé sodorta. Alatta egyre magasabbra gyűlt a törmeléktenger

A sáros áradat bezúzta az egyik belső falat is, aztán felkapta Steve-et, és a ház elülső része felé sodorta. A falhoz közeledve lábát nekivetette az ajtófélfának, és kitámasztotta magát, miközben alatta egyre magasabbra gyűlt a sár, a víz, a kövek és fadarabok tengere.

A lavina Michelle-t, Gurpreetet és az öt állatot is átsodorta a szobán. A törmelék felhalmozódott a helyiség sarkában, majd a másik belső falat is átszakítva továbbzúdult.

Az állatok eltűntek – bizonyára maga alá temette őket a házban immár másfél méter magasra torlódó áradat, gondolta a nő. Gurpreet sértetlennek látszott, a konyhában állt. A fiúk lerohantak a padláslépcsőn, és a szüleik után kiáltoztak.

A házba folyamatosan ömlött be a víz és a sár, s Steve látta, hogy az áradat nem tud továbbhaladni. Addig rugdosta a bejárati ajtót, amíg az ki nem nyílt, így legalább némi törmelék távozhatott bentről. A zűrzavar ellenére különös nyugalom lett úrrá rajta, és úgy érezte, rendkívüli erő árad szét a testében. Szabad volt, és sérülést sem érzett, ezért elkezdte kézzel kiásni a feleségét az iszapból. A nőt a melléig betemette a sár.

– Nem így akarok meghalni – kiabálta Michelle.

– Nem is így fogsz meghalni – kiáltotta vissza Steve. Ám a nedves szikladarabokat körülölelő sár és törmelék úgy viselkedett, mint a friss beton. A férfi a masszába mélyesztette a karját, és megpróbálta félretolni a törmeléket. Teljesen elveszítette az időérzékét. Végül valahogy sikerült letaszigálnia a nagyobb kődarabokat a feleségéről, akinek így már legalább a felsőteste szabaddá vált.

Ekkor észrevette, hogy egy kutyaláb nyúlik ki az egyik sárkupacból. Nekiesett a halomnak, és gyorsan előkaparta belőle Kaylát. A felesége kezébe nyomta, aztán tovább ásott Michelle körül, aki eközben kitisztította a sarat Kayla szájából. Hirtelen ötlettől vezérelve az állat pofájára nyomta a száját, és levegőt fújt a tüdejébe. Kayla szeme megrebbent, aztán kinyílt.

– Életben van! – kiáltotta boldogan Steve-nek.

– Helyes. Segíts ásni! – vetette oda Steve. Michelle letette Kaylát, és ő is kaparni kezdte a lábát körülvevő sarat. Amikor kiszabadult, tekintete rögtön Kaylát kereste, azonban a kutya eltűnt.

A hálószobában Eric a nyakáig eltemetődött, ráadásul bele is gabalyodott az ágyneműbe. Sáros víz csapott át rajta. A felesége tartotta a fejét, nehogy megfulladjon, és kiáltozva hívta a többieket.

Gurpreet különféle evőeszközöket kapott fel az ásáshoz, s átadta őket Steve-nek és Michelle-nek. Az evőeszközök jó része azonban rögtön kettétört. A munkát tovább nehezítette, hogy a törmelékhalmok miatt csak igen szűk hely maradt a mozgáshoz. Mivel tartott tőle, hogy az egész ház összedőlhet, Michelle Grainger átvitte Calebet és Coltont a szomszédba, Gurpreet házába, ahová egy ablakot betörve sikerült bejutniuk. Gurpreet eközben a mobiljáról hívta az általános segélyhívó számot, de a diszpécser azt mondta, hogy senki sem tud eljutni hozzájuk, amíg világos nem lesz.

A tűzoltóságon Brett Gibson is tudomást szerzett a sárcsuszamlásról, de semmit sem tehetett. – Az volt életem egyik legszörnyűbb éjszakája – emlékezik vissza –, hiszen a barátaimról volt szó. De azok között a körülmények között öngyilkosság lett volna mentőakcióval próbálkozni.

Michelle felrohant a ház mögötti ösvényen, és eljutott egy szomszéd házig, ahol néhány másik salinai keresett menedéket. Útközben egyszer csak felbukkant mellette Kayla, majd legnagyobb ámulatára a csupa sár, de nagyon eleven Lucy is.

Michelle beszámolt a szomszédoknak a többiek nehéz helyzetéről. Egy férfi visszament vele, hogy segítsen kiásni Ericet a sárból. Három órába telt, mire sikerült kiszabadítaniuk. Végül aztán a megviselt, csuromvizes túlélők hajnali 3-kor támolyogtak be szomszédjuk biztonságot nyújtó házába, ahol forró levessel próbálták enyhíteni a reszketésüket.

Michelle később megtudta, hogy eltört két bordája, sőt a nagy súly alatt kompressziós csigolyatörése is lett, csak az adrenalin átmenetileg elnyomta a fájdalmat.

Szerda éjszaka és csütörtök éjszaka között 230 milliméternyi eső hullott – az eddigi rekord duplája. Az áradások és sárcsuszamlások összességében több milliárd dolláros kárt okoztak, és nyolc halálos áldozatot követeltek – de Salinában csodával határos módon senki sem halt meg. Péntek reggel, amikor a vihar végre elcsendesedett egy kicsit, nagy erőkkel indult meg a mentés – hat helikopter négy napon át dolgozott, megállás nélkül.

Pénteken a viharvert Steve és Michelle visszagyalogoltak a házukhoz, amely meglepően jól vészelte át a történteket. A garázst ugyan betemette a sár és az üledék, az előkészületeik mégis hasznosnak bizonyultak. Miközben átvizsgálták a vendégházat, ahol előző éjjel kis híján otthagyták a fogukat, egy kupac kerti bútor alatt megtalálták Sophie-t, törött lábbal. Már csak Izzie hiányzott.

Másnap a városban maradt összes túlélőnek Boulderbe kellett repülnie, de indulás előtt Steve és Michelle tettek még egy kört, hátha megtalálják Izzie-t.

A vendégház mögötti erdőben halk nyávogás ütötte meg Michelle fülét. Izzie nevét kezdte kiabálni, mire a nyávogás hangosabb lett, aztán a fák közül kiszaladt a macska, és egyenesen Michelle karjába ugrott.

Néhány órával később Michelle és Steve elgyalogolt a tisztásra, ahol a Black Hawk katonai helikopter várakozott. Helikopteren ritkán mentenek állatokat, de a legénység most kivételt tett.

Ahogy a gép a házaspárral, a kutyákkal és a macskákkal a fedélzetén felemelkedett, a szakadozott felhők közül több mint egy hét után végre újra előbukkant az ég kékje. A helikopter elszállt a feldúlt kanyonok fölött Boulder felé, ahol kezdetét vehette a hosszú lábadozás.

Vote it up
164
Tetszett?Szavazzon rá!