Sérült szívek

Romy Schneider és Alain Delon villámgyorsan szerelemre lobbant egymás iránt, ám fordulatos kapcsolatuk végül tragikusan alakult

Kapcsolódó cikkek

Újrakezdés
Amint Delon elolvassa A medence forgatókönyvét, megtetszik neki a történet és démonoktól zaklatott hőse, akinek szerepét a rendező, Jacques Deray neki szánja. De ki lehetne méltó partnere? Valami amerikai színésznő? Natalie Wood vagy Angie Dickinson, akikkel Hollywoodban viszonyba keveredett? Vagy inkább olasz? Monica Vitti? Francia színésznő, például Leslie Caron vagy Delphine Seyrig?

– Nem kérdezhetnénk meg Romyt? – veti föl Delon.

– Ő már lejárt lemez – válaszolja a producer.

De amit Delon a fejébe vesz, azt el is éri. Többnapi ádáz alkudozás után kijelenti: – Vagy Romy és én, vagy részemről vége.

Közben nem rest Jacques Deray társaságában Berlinbe utazni Romyhoz. – Igazi párt akarok, olyan férfit és nőt, akik mindent tudnak egymásról, akik mindketten tisztában vannak a képességeikkel – mondja a rendező. Romy kötélnek áll.

Nem vitás, hogy fél szembenézni a férfival, akit korábban imádott. Mit akarhat valójában Alain? Visszaszerezni őt? Reklámfogást? Igazán segíteni szeretne rajta? Az asszonyt kétségek gyötrik, de felülkerekedik benne a vágy, hogy ismét forgasson. Az ajánlat a legjobbkor jön.

A filmbeli párbeszéd mindvégig az ő saját történetüket visszhangozza. Romy: „Mindig boldog vagyok veled, nem is kívánok többet.” Delon: „Ha egy nő érdeklődik irántam, egykettőre belészeretek.” Romy később ezt jegyzi föl a naplójába: „Minden szigorúan szakmai alapon nyugodott. Semmit sem éreztem, olyan volt, mintha a falat csókoltam volna.”

A filmezés – s ami ennél is fontosabb, a film lelkes fogadtatása – azonban helyreállítja a színésznő önbizalmát. Delon négy évvel a szakításuk után többet adott neki egy szerepnél: újrakezdéshez segítette. „Ahogy előre elképzeltem, A medence ismét elindította Romy Schneidert igazi, komoly pályáján” – nyilatkozta később Delon.

A forgatás végén Romy megkéri Harry Meyent, hogy költözzön vele és David fiukkal Neuillybe. A francia fővárosban viszont a német rendező egyszerűen Monsieur Schneider. Sértett büszkeségében az iváshoz és a gyógyszerekhez menekül – akárcsak Romy. Harry önpusztítása az asszonyt is megviseli. Csak úgy óvhatja meg magát, ha elhagyja a férfit. Harry Meyen azonban érzi, hogy sosem fog talpra állni, ha Romy elhagyja. Magának követeli David felügyeleti jogát, és a német sajtó őt támogatja. Ám Romy csatába száll, és végül sikerül megtartania a fiát, de másfél millió márkát kell leszurkolnia Harrynak. Vagy tíz éve ő adott pénzt, hogy a férfi elválhasson, és most, 1975-ben ismét ő fizet neki, hogy elmenjen.

Mélyülő szakadékban
Daniel Biasini sofőrként lép be Romy életébe. Kilenc év van közöttük, de a színésznő belefáradt a hányatott, zűrzavaros életbe, megelégelte a Bruno Ganzcal, Jean-Louis Trintignant-nal és Jacques Dutronckal folytatott, sehová sem vezető kapcsolatokat, s arra a felismerésre jut, hogy ez a jóképű férfi talán az igazi, akit mindig is keresett: „Világéletemben egy tető alá próbáltam hozni férjet, gyerekeket, karriert, sikert, pénzt, szabadságot, biztonságot és boldogságot.”

1975. december 18-án tehát Berlinben feleségül megy Daniel Biasinihoz. 1977. július 21-én pedig életet ad Sarah-nak.

Romynál azonban semmi sem megy egyszerűen. Mintha hiányozna belőle a képesség, hogy boldogságra leljen. Daniellel kötött házassága már 1979 elején, David és Sarah jelenléte dacára kezd zátonyra futni. Lényegében úgy fest a helyzet, mintha a gyermekszülés jóvátehetetlenül kioltaná egy férfi iránti legmélyebb érzéseit. Ellentmondásos módon talán épp a gyermek hiánya tartotta oly sokáig fehérizzásban a szenvedélyét Delonnal.

Az önpusztítás feltartóztathatatlan gépezetét tulajdonképpen Harry Meyen halála indítja be. Más sem kell az asszony lelkében szunnyadó mélységes bűntudat felébresztéséhez. Hogy megszabaduljon a fájdalomtól, megint a pohár után nyúl. Ingerlékennyé, hirtelen haragúvá, féktelenné válik. Biasini dugdossa előle az üvegeket.

– Mit képzelsz? Ehhez nincs jogod! – vonja felelősségre Romy.

Biasini nem bírja tovább. Azt javasolja, szüneteltessék egy kicsit a kapcsolatukat, és az Egyesült Államokba utazik. Romy benyújtja a bontókeresetet.

Negyvenegy éves fejjel szüntelenül azzal gyötri magát, hogy öreg, végképp megöregedett. Azután egyik pillanatról a másikra kórházba kerül. Az orvosok daganatot találnak: fél veséjét ki kell operálni. A szervezete megadja magát. A sorscsapások elemésztik.

A fia, David tizennégy évesen kész fiatalember, az anyja gyámolítója, a kőszikla, amelyre támaszkodhat, még ha helyteleníti is a válást, mert az apjának tekinti Biasinit.

1981. július 5-én, vasárnap David fölmászik Daniel Biasini szülei házának rácskerítésére, megcsúszik, és fölnyársalja magát a kovácsoltvas dárdákon. Romy rohan a kórházba, de az orvosok nem tudják megmenteni a fiút. „Amikor közöltem az anyával a hírt, nem jajgatott” – emlékszik a sebész. Delon pedig később ezt mondja: „David elvesztésével szinte Romy is meghalt. Attól a pillanattól fogva ő sem akart élni.”

Delon tudja, min megy keresztül az asszony. Egy új filmről mesél neki, amiben ismét együtt szerepelhetnek. De olyan filmet akar, amely méltó a Romy iránti csodálatához. Ezért újra meg újra átíratja a forgatókönyvet. Romy időről időre érdeklődik a forgatókönyvíróknál:

– Alain még mindig folytatni akarja ezt a filmet?

Végül 1982 nyarára ütemezik be a forgatást.

Új élettársa, Laurent Pétin jelenléte könnyebbé teszi Romy mindennapjait. A látszólagos nyugalom és derű – a Boissy-sans-Avoirban, búzaföldek között vásárolt ház – ellenére azonban Romy depressziós. Már jó ideje a szeszt használja feszültségoldásra. Harry Meyen halála óta gyógyszereket is szed – bár Laurent Pétin azonnal kidobja a tablettákat, amint meglátja őket.

„Szeretlek”
Május 28-án, pénteken Romy és Laurent Pétin a barátaiknál vacsoráznak, majd éjféltájban gyalog indulnak haza a párizsi rue Barbet-de-Jouy 11.-be. – Feküdj le! – mondja a színésznő. – Én még fennmaradok egy kicsit Daviddal, zenét hallgatok.

Laurent Pétin nincs meglepve. Az asszony minden este beszél Davidhoz vagy legalábbis a fiú fényképeihez. Aznap este, ahogy máskor is, tölt magának egy pohár bordóit, azután még egyet...

Laurent Pétin éjszaka fölébred, és nyugtalanul látja, hogy Romy nincs mellette. A nappaliba megy. Abban a meggyőződésben emeli a karjába és viszi az ágyba, hogy az asszony alszik. Hajnalban fedezi föl, hogy nem mutat életjelet – meghalt.

A Périgord-ban tartózkodó Delonnal Alain Terzian producer közli Romy halálhírét. A két férfi néhány óra múlva érkezik a rue Barbet-de-Jouyra. „Amint beléptünk a helyiségbe, ahol az asszony kiterítve feküdt, Alain térdre esett – emlékszik Alain Terzian. – Megcsókolta Romyt, és sírva fakadt.”

Delon egész éjjel az asszony mellett virraszt, és levelet ír, amely az alábbi szavakkal fejeződik be: „Ich liebe dich, ma Puppele.”

A temetés napján Delon se a gyászistentiszteleten, se a sírnál nem jelenik meg. Nem kívánja kiszolgáltatni magát a fotósoknak, mert tudja, hogy nem bírná visszafojtani a könnyeit. Az otthonában vesz végső búcsút az asszonytól, és a koporsóba helyezés előtt három polaroid felvételt készít róla.

A fényképeket azóta is magánál hordja. A tárcájában. A szíve fölött.

Van valami végtelenül mélabús abban, ahogyan Delon a színésznő emlékét ápolja. De egy 2009-es vallomása talán magyarázatot ad az érzéseire: „Feleségül kellett volna vennem őt.”

Vote it up
795
Tetszett?Szavazzon rá!