Séták Dízellel

Nehéz múltja agresszívvé és bizalmatlanná tette az ausztrál pásztorkutyát. Vajon megváltoztatja a szeretet? A megható történetből kiderül

Kapcsolódó cikkek

 

Many dog lovers claim that certain dogs “find” them rather than the reverse. This was certainly the case with Diesel. When I first met him he lived at the local shop, and I passed him every day when I walked Ruby, our red heeler, to the beach.

Diesel was tied to a short chain in the back yard of the shop and I would see him constantly strain against it. I wondered sadly whether he was ever let off to enjoy the freedom that a young blue heeler like him craves.

After several days of seeing him on the chain, I witnessed something more despicable – a group of young boys throwing stones at him. My blood boiled and I marched into the shop. Luckily, common sense prevailed and, instead of directing my frustrations at the owner, I calmly asked if I could walk his dog. Of course, he thought I was crazy: “If you’re game,” he laughed.

The next day Ruby and I left for our walk and went via the shop. When we entered the back yard Diesel went berserk with excitement. It took some time to put his leash on as he was literally doing cartwheels. When his leash was secure and Ruby bemused, we took off – and I mean took off. Ruby and I were catapulted the 200 metres to the beach within seconds.

At the beach I let both dogs off the leash. Diesel ran like the wind – I had never seen a dog run so hard or so fast – and within seconds he was out of sight. After waiting 15 minutes or so I was convinced he was gone for ever and I was devastated with guilt. But a few minutes later a black and grey streak appeared on the horizon. It was him, running back just as fast as when he left. As he got closer I caught a glimpse of the sheer joy on his face and it made all the effort worthwhile.

After that, walking Diesel was compulsory. He waited for us and his excitement was palpable. In three months I unavoidably missed a couple of days and have never felt so guilty about anything in my life.

Then one day his owner wanted to talk to me. Diesel had finally managed to reach one of his stone-throwing tormentors and had given him a good, well-deserved nip. Unfortunately, the boy’s mother did not see it that way and threatened to take legal action. Diesel’s owner asked if I would take him “until things settled down.” My heart leapt and, after that morning’s walk, Diesel came home with me.

My partner, Russell, and I live on an unfenced one-hectare property. We were concerned that Diesel would want to escape as soon as possible so we chained him on the veranda for a couple of days, in between walks. After that we decided to take the chance and left him unchained. He did not move. All he wanted to do was spend time with us and, if we were home, he was happy to stay.

Diesel’s owner became a regular visitor and Diesel was always pleased to see him. Happily for us though, Diesel never wanted to leave with him. After a while his owner decided to leave Diesel with us. We were overjoyed. It was the start of 12 years of the most extreme joy and sorrow that I could ever imagine in a human-canine relationship.

Diesel was approximately two years old when he came to live with us and had not been trained to obey even the simplest commands. Training him to “sit” and “stay” was a long, slow process compounded by the fact that he was scared of many people and aggressive towards young boys.

We had two sets of friends with young boys and Diesel nipped them both. Luckily our friends were very understanding about Diesel’s sensitive mental state and did not make a big deal about it. At other times, if friends were visiting, Diesel would hide. We’d find him shaking in a corner or cowering in the shed.

This behaviour went on for more than a year but, slowly and surely, he realised our friends were his friends and had no intention of hurting him. It was like a revelation and Diesel became a changed dog.

He wanted to be a “good boy” and tried very hard to gain the praise he loved. Our friends were amazed as he became more sociable and well behaved. We still think he felt certain friends came to visit him, not us!

As part of fitting in with us, Diesel tried to emulate Ruby’s skills such as ball playing and swimming. Ruby loved nothing better than retrieving the ball from the surf or river. Diesel tried hard but was never as good, particularly in the surf where he would rapidly retreat from any wave bigger than half a metre. In the river he did quite well until he swam straight into a jellyfish that stung him severely on the nose. Diesel indignantly retreated from the water and didn’t venture back in for several weeks.

Life with Diesel has been an incredible roller coaster of highs and lows. Two years ago he was diagnosed with lymphoma, a common form of cancer in dogs, and, after he was given only weeks to live, we decided to take him to the University of Queensland School of Veterinary Science for chemotherapy. The treatment was radical and Diesel almost died. However, he came through and was in remission for almost two years.

Unfortunately, the cancer is now back and Diesel probably only has days to live. Although we will be heartbroken when he dies, we will have a lifetime of memories of the dog who found us.
 

Diesel died two days after his owner submitted this story. He was 14 years old. Ruby died several months later.

Sok kutyabarát azt állítja, hogy a kutyák találják „meg” őket, és nem megfordítva. Így történt ez Dízellel is. Amikor először láttam, egy környékbeli boltban élt. Mindennap elmentem mellette, miközben vörös szőrű ausztrál pásztorkutyánkat, Rubyt vittem sétálni a tengerpartra.

Dízelt rövid láncra kötve tartották a bolt hátsó udvarán, s mindig azt láttam, hogy teljes erővel feszül neki kötelékének. Rosszkedvűen eltöprengtem azon, vajon elengedik-e néha, hogy élvezhesse azt a szabadságot, amelyre a hozzá hasonló fiatal kék szőrű ausztrál pásztorkutyák annyira vágynak.

Miután néhány napon át figyeltem a láncra vert állatot, tanúja voltam egy még vérlázítóbb jelenetnek: néhány kisfiú kövekkel dobálta a szerencsétlent. Dühbe gurultam, és berontottam az üzletbe. Szerencsére ekkorra már lecsillapodtam, s ahelyett, hogy a tulajdonosra zúdítottam volna minden haragomat, szép nyugodtan megkérdeztem tőle, megsétáltathatnám-e a kutyáját. Persze azt hitte, elment az eszem. – Ha van hozzá mersze... – felelte nevetve.

Másnap Ruby és én a séta elején a bolt felé mentünk. Amint beléptünk a hátsó udvarra, Dízel valósággal megvadult az izgalomtól. Eltartott egy ideig, mire rá tudtuk tenni a pórázt, mert szinte cigánykereket hányt. Amikor aztán a póráz a helyén volt, és Ruby már teljesen felpörgött, nekilódultunk – mégpedig a szó szoros értelmében. Alig néhány másodperc alatt odaröpített Rubyt meg engem a tengerpartra, pedig a távolság volt vagy kétszáz méter.

Ott azután mindkét kutya pórázát levettem. Dízel úgy száguldott, mint a szélvész – még soha nem láttam kutyát ilyen gyorsan, ekkora erőbedobással futni –, és másodpercek alatt eltűnt a szemem elől. Vagy negyedórát vártam rá hiába, s mivel biztos voltam benne, hogy végleg eltűnt, mardosni kezdett a bűntudat. Néhány perc múlva azonban szürkésfekete csík tűnt fel a távolban. Ő volt az, s visszafelé éppoly gyorsan futott, mint amikor elindult. Ahogy közelebb ért, láttam a pofáján tükröződő végtelen örömet, s ez megérte minden erőfeszítésemet.

Ettől kezdve Dízel sétáltatása kötelező programmá vált. Mindig várt ránk, s az izgalma szinte tapintható volt. Három hónap telt el így, s persze akadtak kimaradt séták – soha életemben nem éreztem még olyan lelkifurdalást, mint ezeken a napokon.

Egy nap azután a gazdája szólt, hogy beszélni akar velem. Dízelnek végre sikerült elérnie egyik kődobáló kínzóját, s jócskán megharapta – szerintem teljesen jogosan. Sajnos azonban a fiú anyja másként látta ezt, és bírósági eljárással fenyegetőzött. Dízel gazdája megkérdezte, nem fogadnám-e be a kutyát, „amíg a dolgok le nem csillapodnak egy kicsit”. A szívem nagyot dobbant, és az aznap reggeli séta után Dízel is hazajött velem.

A párommal, Russellel egy bekerítetlen, egyhektáros telken élünk. Attól tartottunk, hogy Dízel az első adandó alkalommal elszökne, ezért néhány napig a séták közötti időszakokra a verandán tartottuk megláncolva. Később úgy döntöttünk, hogy megkockáztatjuk a lánc levételét. Dízel ezután sem mozdult a helyéről. Csak arra vágyott, hogy velünk lehessen, s ha otthon voltunk, ő sem vágyott máshová.

A gazdája rendszeres látogató lett nálunk, és Dízel mindig örült az érkezésének. Szerencsénkre azonban soha nem akart elmenni vele. Egy idő után a férfi úgy döntött, végleg nálunk hagyja Dízelt, s ezzel rendkívül boldoggá tett bennünket. Így kezdődött egy 12 évig tartó, páratlanul sok örömmel és bánattal teli kutya-ember kapcsolat.

Dízel körülbelül kétéves lehetett, amikor hozzánk került, s még a legegyszerűbb parancsokat sem ismerte. Hosszú és fáradságos munka volt megtanítani arra, hogy engedelmeskedjen az „Ülsz!” és a „Maradsz!” utasításoknak, s a dolgunkat tovább nehezítette, hogy sok embertől nagyon félt, a kisfiúkkal pedig igen agresszíven viselkedett.

Barátaink közt két házaspárnak is van kisfia, és Dízel mindkettejüket megharapta. Szerencsére a szülők megértették a kutya érzékeny lelkiállapotát, és nem csináltak nagy ügyet a dologból. Más barátok látogatásakor Dízel elrejtőzött, s egy sarokban reszketett vagy a fészerben kuporgott, amikor rátaláltunk.

Több mint egy évig nem változott a viselkedése, de lassacskán rájött, hogy a barátaink az ő barátai is, és nem akarják bántani. Ettől a fontos felismeréstől Dízel egészen más kutya lett.

„Jó kutya” akart lenni, s nagyon igyekezett, hogy megkapja a nagyon vágyott dicséretet. Barátaink ámulva figyelték, ahogy egyre társaságkedvelőbbé és illedelmesebbé vált. Mindmáig úgy gondoljuk, Dízel úgy vélte: egyes barátaink hozzá jöttek látogatóba, nem pedig hozzánk!

A beilleszkedés részeként Dízel megpróbálta utánozni Ruby „trükkjeit”, például az úszást és a labdázást. Ruby imádta visszahozni a behajított labdát a parti hullámverésből vagy a folyóból. Dízel nagyon igyekezett, de soha nem volt olyan ügyes, főleg mert a félméteresnél magasabb hullámok elől mindig megfutamodott. A folyóban ügyesen mozgott, egészen addig, amíg neki nem úszott egy medúzának, amely aztán megcsípte az orrát. Dízel ekkor méltatlankodva partra vergődött, s hetekig nem volt hajlandó vízbe menni.

Az életünk Dízellel olyan volt, mint a hullámvasutazás. Két évvel ezelőtt kiderült, hogy limfómában szenved, a kutyák egyik gyakori daganatos betegségében, s miután azt mondták, hogy csak hetei vannak hátra, kemoterápiás kezelésre elvittük a Queenslandi Egyetem Állatorvos-tudományi Karára. A kúra igen drasztikus volt, s Dízel kis híján belepusztult, ám végül rendbe jött, és csaknem két éven át ismét jól volt.

Sajnos azonban a rák kiújult, és Dízelnek valószínűleg már csak napjai vannak hátra. Noha fájó szívvel gondolunk arra, hogy elpusztul, legalább velünk marad a rengeteg csodás emlék a kutyáról, aki megtalált magának bennünket.
 

Dízel két nappal azután halt meg, hogy gazdája eljuttatta ausztrál kollégáinknak ezt a történetet. Tizennégy éves volt. Néhány hónappal később Ruby is kimúlt.