Séta vissza a jövőbe

Monique van der Vorst paralimpikon karrierjének vége szakadt, amikor bizseregni kezdett a lába

Kapcsolódó cikkek

A huszonhat esztendős Monique van der Vorst 2010. november vége felé úgy döntött, kilép a reflektorfénybe. A paralimpiai bajnok csillogó szemmel, de kissé elfogódottan ült kerekes székében, és egyszerűen ennyit kérdezett: – Most?

Fölkelt. A lábára állt. Előrelépett. Ténylegesen, segítség nélkül lépkedett. Megfordult, visszament a székéhez, és újra leült. Büszkén figyelte, hogyan reagálok.

Aminek tanúja lehettem, az az orvostudomány csodája, és gyökeres fordulat egy élsportoló életében. Monique két ezüstérmet nyert a 2008-as pekingi paralimpiai játékokon, háromszor szerezte meg a világbajnoki és hatszor az Európa-bajnoki címet. A szőke kézi kerékpáros 2009-ben ráadásul új csúccsal győzött a Vasember-világbajnokságon. Az Amszterdami Szabadegyetemen folytatott humán mozgástudományi tanulmányai mellett felcsapott profi sportolónak, a mozgássérültek sportja töltötte ki az életét.
 

Ízig-vérig sportolócsaládból származik. Elyse, az édesanyja úszóversenyző volt, két évvel idősebb bátyja, Joost pedig gyeplabdában jeleskedett. Monique a Rotterdamhoz közeli Nieuwerkerk aan de IJssel faluban nőtt fel, és már tizenhárom évesen a sport megszállottjává vált. Teniszezett, gyeplabdacsapatban játszott. Sokat futott, hogy fejlessze állóképességét. Nagyon örült, amikor szüleitől versenykerékpárt kapott a születésnapjára. Ennyi testedzés az ő életkorában azonban károkozással járt.

Bal bokája nem bírta a megerőltetést, emiatt rendszeresen bicegett. Ínműtétet hajtottak végre rajta, amely komoly szövődményekhez vezetett. Monique többé nem tudott a bal lábára állni, két évig úgy járt, hogy húzta a bal lábát. Végül az orvosok izomsorvadást állapítottak meg, és esetleges amputálást helyeztek kilátásba.

Nyolc hónapig élt utógondozó központban, ahol intenzíven gyógytornázott. Sikerült megszabadulnia a bal lábában felgyülemlett folyadékfölösleg zömétől, így megúszta a végtagja csonkolását. Ám ezért is súlyos árat fizetett. A sok tornáztatás túlzottan megterhelte a jobb lábát, és olyan mértékű porckopást idézett elő a jobb térdízületében, hogy csak mankóval tudott mozogni.

– Alig töltöttem be a tizenötöt, amikor az orvosom azt mondta, onnantól kerekes széket kell használnom. A bal lábam lebénult, a jobb pedig már nem bírta el a súlyomat.

Monique az utógondozóban új, életre szóló barátot talált, a kézi kerékpárt. Ez az eszköz lehetővé tette, hogy kiszabaduljon a négy fal közül és fölfedezze Rotterdam kerékpárútjait. – A mankózástól addigra megerősödött a karom. Egyedül ezzel a kézi kerékpárral tudtam levezetni az idegfeszültséget. Óriási lelkierőt adott, valóban megkönnyebbültem tőle.

Tizenkilenc évesen érettségizett le, egyetlen évet veszített.

Az ütközés után Monique bénult lábában olyan érzés támadt, mintha szökdécselne

2000 tavaszán vett részt első, kerekes székre illeszthető kézikerékpár-versenyén. Meglepetésre újoncként is győzött. Ami ennél is fontosabb, megismerkedett a rögzített vázú, háromkerekes kézi kerékpárral, és föllelkesítette az ezzel a profibb szerkezettel elérhető hihetetlen sebesség. – Rögtön tudtam, hogy bele fogok szeretni. Jobban érdekelt, mint a barátaimmal töltött esték.

Új, háromkerekű, kézi hajtású kerékpárjával a Hollandia déli részén fekvő Limburg tartomány lankáin kezdett edzeni. Bankár édesapja, Ed és az édesanyja, Elyse örömmel látták, hogy Monique a sport útján küzdi le az élet által rákényszerített korlátokat. – 2001-ben kocsival vittek első Európa-bajnokságomra, a svájci Neuchâtelbe. Győztem! Ez dicsőséges pillanat volt mindannyiunknak.

A sok győzelem után azonban újabb súlyos csapás érte Monique-ot. 2008-ban hátulról elgázolta egy autó. – Gerincvelő-harántsérülést (szakadást) szenvedtem, ami teljes kétoldali végtagbénulást okozott. Vagyis a jobb lábam is teljesen érzéketlenné vált. Mindkét lábam megbénult, csak a felsőtestem működött.

Így még figyelemreméltóbb, hogy 2009-ben benevezett a Vasemberek hawaii versenyére. Ehhez 3,8 kilométeres távot kellett leúsznia, 180 kilométert teljesítenie kézi kerékpárral és végül 42 kilométert versenyeznie kerekes székkel.

– Ez kiváló fizikai erőnlétet és kitartást követel, mindössze nyolc mozgáskorlátozott sportolót engedtek részt venni. A nyolcból egyedül én teljesítettem a feladatokat az előírt időn belül. Tizenegy óra és tíz perc kellett, hogy áthaladjak a célvonalon. Mellesleg 1800 ép sportolóval versenyeztünk.
 

2010. március 13-án Monique éppen Mallorca szigetén edzőtáborozott, amikor összeütközött egy másik gyorskerekezővel. Közvetlenül a baleset után olyan érzés támadt bénult lábában, mintha szökdécselne.

– Továbbra is a kerékpárhoz volt szíjazva a lábam, de olyan hevesen rángatódzott, hogy kis híján felborultam. Mintha áramot vezettek volna belé, és a mozgás az után sem maradt abba, hogy a kórházban izomlazítókat kaptam.

Monique humán mozgástudományi tanulmányainak helyszínén, az Amszterdami Szabadegyetem orvosi karán, senki sem tudott magyarázatot adni az izomrángásra. A lányt az Amszterdam közelében található Zaans klinikára utalták be. Ott egy hónappal a baleset után valami egészen különös történt. – Ökölbe szorítottam a kezemet, és bizsergést éreztem a bal lábamban. Apró impulzusokat.

A megrázkódtatások sora még nem ért véget. A végsőkig elszánt Monique edzeni igyekezett, hogy kidolgozza magát a kórházból. Teltek-múltak a hetek. A bizsergés hol megszűnt, hol kiújult.

– Egyik nap meg tudtam mozdítani a jobb lábamat, később a balt is. A csípőm segítségével forgolódtam az ágyban. Egészen új világba kerültem. Meghökkentő volt. – Egyelőre senkinek sem szólt a dologról. – Sokáig hallgattam róla, mert magam is alig akartam elhinni. Végül a szüleimnek elmondtam, ők pedig természetesen majdnem leestek a székről meglepetésükben.

Monique egy amszterdami utógondozóba került. – Mindent megpróbáltam, hogy ismét uralni tudjam a testemet. Először a térdemet, amikor egyedül voltam, mivel nem szívesen bukom orra mások előtt. Több százszor estem el, de nem zavartattam magam.

Ideggyógyászok és gyógytornászok foglalkoztak vele, továbbá pszichológus és szociális munkás is. – Lényegében az volt a dolguk, hogy visszafogjanak, mert nyilvánvalóan túl gyorsan akartam haladni.

A lány befejezte két és fél hónapos kezelését az amszterdami rehabilitációs központban, és november 20-án ünnepelte huszonhatodik születésnapját.

Keserédes pillanat volt ez a 2009. év mozgássérült sportolója számára. A boldogság és a bizonytalanság között ingadozott. Zavarba ejtő, érzelmileg felkavaró helyzetet jelentett, hogy volt paralimpikonként kezdjen új életet. Most pedig óhatatlanul eljött a pillanat, hogy a világ elé álljon. – Hol a boldogságtól, hol a szomorúságtól sírtam – mondta, amikor nyilvánosságra hozta a hírt.

– Miután megfordult a fejemben, hogy talán újra járni fogok, örültem, de nem fogtam föl a következményeket. Addigra elértem valamit, és most egyszerre minden sportolói magabiztosságomnak vége szakadt. És a paralimpiai álmaimnak is. Azt terveztem, hogy Hawaiin megvédem a Vasember címemet, azonkívül megdöntöm a férfiak világcsúcsát. Utána pedig megcélzom az aranyérmet a 2012-es londoni paralimpián. Mindent erre tettem föl, most viszont le kell mondanom róla. Egyesek alighanem csodálkoznak, miért siránkozom. Elvégre tudok járni, nem igaz? Csakhogy azok az emberek nem értik, mit jelent a sportolás. Nem értik, milyen odaadással edzek, hogy mindenem a sport, egyre jobb eredményekre törekszem, minden tőlem telhetőt megteszek az aranyért, az elsőségért.

Mindent arra tett fel, hogy 2012-ben részt vesz a londoni paralimpián, de most le kellett mondania róla

Második találkozásunkkor Monique újra kinyitotta a lakása ajtaját. Ő ment előre, apró, tétova léptésekkel haladt, de nem kellett a falnak támaszkodnia ahhoz, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. Erősnek, egészségesnek látszott, ahogyan az egy sportolótól elvárható. Az előszobában csillogó-villogó fekete szénszálas vázú bicaj állt.

– Körülbelül fél éve álltam föl először hosszú évek kihagyása után, most pedig járok. Azt lehet mondani, hogy minden időmet a rehabilitációra fordítom. Heti tizenöt órát edzek: úszom, biciklizem, kondizom. A mallorcai összeütközés nyilván fölszabadította az idegközpontomat a gátlás alól. Az orvosok szerint még nem jöttem teljesen rendbe. Az hosszú évekbe telhet, de elhatároztam, hogy egészséges sportolóként újra versenybe szállok. Az az álmom, hogy egy szép napon majd lefutom a maratoni távot.
 

A cikk a Reader's Digest 2011. júliusi számában jelent meg. 2012 tavaszán újabb lehetséges magyarázat merült fel arra vonatkozóan, hogy Monique bénulását mi okozta, illetve hogy az mitől szűnt meg. A pszichológiai trauma úgynevezett konverziós zavart okozhat. Ez az ismert neurózis-típus valódi fizikai tünetekkel járó paralízist okozhat még abban az esetben is, ha az orvosi vizsgálat nem tud szervi okot kimutatni. Azonban – annak ellenére, hogy az ok mentális – a beteg nem képzeli a tüneteket. Több, az atlétikai egyesületnél dolgozó orvos is megerősítette, hogy abban az időben fennállt a bénulás. Mónika szerint ez a magyarázat megfelel annak a jelenségnek, hogy a bénulás néha pár órára megszűnt, majd később ismét visszatért.