Sam kérése

Életem fordulópontjává vált, amikor a fiam megkért egy apróságra. Rájöttem, hogy a család fontosabb még egy miniszteri posztnál is

Kapcsolódó cikkek

 

A few years ago I had a problem: I couldn’t wait to get to the office in the morning and only left it at night reluctantly. Being a member of the President’s Cabinet was so much better than any job I’d had that I couldn’t get enough of it.

Not surprisingly, the rest of my life shriveled into a dried raisin. I lost contact with old friends. I saw little of my wife, and even less of our two sons, Adam, then 15, and Sam, 12.

One evening, for the sixth time in a row, I phoned home to tell the boys that once again I’d miss their bedtime. That’s okay, said Sam. But could I wake him up when I did get home? That would be real late, I said; he would have gone to sleep long before. It was probably better if I saw him the next morning.

Sam listened, but insisted. I asked him why. He said he just wanted to know I was there.

To this day I can’t explain precisely what happened at that moment. But I suddenly knew, with utter finality, that I had to leave my job.

A number of ordinary citizens wrote me after I announced my resignation. Most were sympathetic. A few were not.

Many women on the fast track, they wrote, were already battling a culture that criticized them for sacrificing too much - and here I was, seemingly agreeing that a balanced life was incompatible with a high-powered job. Others said while it might be easy for me to find another well-paying job that gave me more time for my family, they didn’t have that option. I was sending the wrong message to people like them too.

I should have expected that my career decision would carry symbolic weight - after all, I was the Secretary of Labor. But I had no intention whatsoever of sending a message to others about how they should lead their lives. Sam’s simple request was, rather, the wake-up call I needed to tell me how I should live mine.

Still, my choice was troubling precisely because so many of us face the same problem of balancing work and family life.

While most Americans make more money than our parents did a generation ago, the average, middle-income married couple with children now works far longer hours than they did two decades ago - the equivalent of more than two months a year.

What’s going on? Partly it’s technology like cell phones, e-mail and faxes that make work more accessible and cause many to spend more time working.

But the economy has also been shifting from stable mass production toward continuous innovation. To become more nimble, companies are tying even the typical, mid-level salaried employee’s pay to profits.

What we earn increasingly depends on bonuses, stock options and overtime pay - all of which can rise or fall or disappear. We reconcile unpredictable incomes with predictable bills by going full out when work is available.

A friend of mine, a new father, is putting in 14-hour workdays. He’d rather not be working so hard, and no one has asked him to. But his pay is directly related to the firm’s profits. Recently, demand has been up. He figures he’d better make hay while the sun shines.

My friend’s situation helps explain why so few of us - wherever we work, however much we make - take longer vacations or use family-leave. We feel that if we opt out even a little, we may be opting out permanently. So we’re tempted to work harder.

I faced that temptation after I left Washington. Adam was running a big cross-country race at school and I was determined not to miss it. Then someone called me about a project. The pay was generous, but I’d have to begin the day of the race.

I turned the project down and, judging from his big wave and bright smile, Adam was glad I did. He won the race, and I like to think my presence there may have caused him to push himself a bit harder.

I wish I could say I had no regrets about the project I passed up. But not a few times on that Saturday morning my mind drifted, thinking about what it was “costing” me to be there. Then I saw Adam’s face as he crossed the finish line. It was worth it.

Néhány évvel ezelőtt nagyon belevetettem magam a munkába. Reggel a lehető legkorábban mentem be az irodába, és csak késő este keveredtem haza. Olyan nagyszerű dolog volt az elnök csapatában dolgozni, hogy teljes odaadással végeztem a munkámat.

Kézenfekvő, hogy az életem minden más része háttérbe szorult. Régi baráti kapcsolataim szakadtak meg. Alig láttam a feleségemet, még kevesebbet a két fiunkat, az akkor 15 éves Adamet és a 12 éves Samet.

Egy este, immár a hatodik egymást követő napon hazatelefonáltam, és megmondtam a fiúknak, hogy már megint nem leszek otthon, amikor lefekszenek. Nem baj, mondta Sam. De ugye felébresztem, amikor hazaérek? Akkor már nagyon késő lesz, mondtam erre én, és ő már rég az igazak álmát alussza. Jobb lenne, ha inkább reggel találkoznánk.

Sam végighallgatott, de váltig kérlelt, hogy keltsem föl. Megkérdeztem, miért. Azt mondta, csak szeretné tudni, hogy ott vagyok.

Mind a mai napig nem tudom pontosan megmagyarázni, mi történt abban a pillanatban, de a napnál világosabban láttam, hogy ott kell hagynom az állásomat.

Sok átlagember írt nekem, miután bejelentettem lemondásomat. A többség megértette döntésemet, de akadtak, akik nem.

Mint írták, jó néhány dolgozó nőnek amúgy is állandóan szembe kell néznie a bírálatokkal, amiért túl sok mindent feláldoz – erre én még azok véleményét erősítem, akik úgy gondolják, hogy a harmonikus családi élet nem egyeztethető össze a fontos munkakörrel. Mások azt fejtegették, hogy én bizonyára könnyen találok magamnak olyan jól fizetett állást, ami mellett több időm jut a családra, de nekik nincs ilyen lehetőségük. Ezek az emberek is joggal nehezteltek rám.

Számítanom kellett volna rá, hogy személyes döntésem túlmutat önmagán, elvégre munkaügyi miniszter voltam. Holott nekem eszem ágában sem volt másoknak példát mutatni arra: ők hogyan éljenek. Sam esti kérése pusztán engem ébresztett rá arra, hogy nekem hogyan kellene élnem.

A döntésem éppen azért keltett mégis némi felbolydulást, mert sokan szembesülünk a problémával, hogy miként lehet egyensúlyt teremteni a munka és a családi élet között.

Bár manapság az amerikaiak zöme többet keres, mint a szüleink egy emberöltővel korábban, a közepes jövedelmű, gyermeket nevelő házaspárok általában rengeteget túlóráznak, nagyjából évi két hónappal többet dolgoznak, mint akár húsz évvel ezelőtt.

Mi ennek az oka? Részben a technika fejlődése: például a mobiltelefon, az e-mail és a fax könnyebben hozzáférhetőbbé teszi a munkát, sokan ezért dolgoznak többet.

Emellett a gazdaság a stabil tömegtermeléstől a folyamatos megújulás irányába mozdult el. Rugalmasságuk érdekében a cégek még az átlagos alkalmazott középszintű fizetését is a profit termeléséhez kötik.

Jövedelmünk egyre nagyobb részét teszik ki a juttatások, osztalékok és túlmunkadíjak, melyek mind bármikor nőhetnek, csökkenhetnek vagy megszűnhetnek. A kiszámíthatatlan jövedelmekből kiszámítható számlákat kell megfizetnünk, ezért minden adandó alkalommal belevetjük magunkat a munkába.

Egy barátom kisgyermekes apa, napi 14 órát dolgozik. Nem kellene így hajtania, senki nem várja el tőle. Jövedelme azonban közvetlenül a cég nyereségétől függ. Mostanában felfutás van, ő meg úgy gondolja, addig kell a vasat ütni, amíg meleg.

Az ő példája is segít megérteni, miért van az, hogy bárhol dolgozzon, bármennyit keressen is az ember, nagyon kevesen mennek el hosszabb szabadságra, vagy vesznek igénybe családi okokból szabadnapot. Mindenki attól tart, ha egy kicsit kiszáll a mókuskerékből, talán már nincs visszaút. Ezért aztán a kísértésnek engedve egyre többet és többet dolgozik.

Washingtonból távozásom után nekem is el kellett döntenem, engedek-e a kísértésnek. Adam az iskola színeiben indult egy jelentős tájfutó versenyen, én pedig ott akartam lenni, hogy szurkoljak neki. Azután valaki felhívott, munkát ajánlott. Pompásan megfizették volna, de a verseny napján kellett volna kezdenem.

Nem fogadtam el az ajánlatot. Adam sugárzó arca és vidám mosolya elárulta: örül a döntésemnek. Megnyerte a versenyt, és én szeretném hinni, hogy jelenlétemmel hozzájárultam ahhoz, hogy még nagyobb erőbedobással fusson.

Bárcsak azt mondhatnám: csöppet sem bánom, hogy visszautasítottam azt az ajánlatot. Azon a szombat délelőttön bizony sokszor elkalandoztak a gondolataim, azon töprengtem, vajon mi az „ára” annak, hogy ott vagyok. Aztán láttam Adam arcát, amikor átszakította a célszalagot. Megérte.

Vote it up
73
Tetszett?Szavazzon rá!