Sam világa

Mennyit tud egy kisfiú szeretetről, bánatról és vigaszról?

Kapcsolódó cikkek

Négyéves kisfiam, Sam egyszer elmesélte, hogy a lány, aki aznap vigyázott rá, keservesen sírt, mert szakított az udvarlójával. – Nagyon szomorú volt – mondta a fiam, majd hozzátette: – Én még soha, de soha nem voltam szomorú.

Így igaz. Sam valóban boldog volt – s ebben fontos szerepet játszott kapcsolata édesapámmal. Ahogy Sam rendre meg is fogalmazta, Hood nagyapa neki nem egyszerűen a nagypapája, mert ők barátok.

Sam egy mesefilmet nézett, melynek címszereplője az egyik jelenetben azt mondja, hogy szívbéli jó barátra vágyik. Ekkor Sam kihúzta magát, és bejelentette: – Mint én meg a nagyapa... mi örökké szívbéli jó barátok leszünk.

Apám ugyanígy beszélt a kettejük kapcsolatáról. Amikor én heti egy alkalommal vidéken tanítottam, nagyapa ment el Samért az iskolába a piros furgonjával, és elvitte magához. Ilyenkor átvedlettek kalózzá, lovaggá, Robin Hooddá. Még egyformán is öltözködtek: mindketten farmert, pólót és baseballsapkát hordtak. Voltak törzshelyeik, ahová együtt jártak: vendéglők, játszóterek és játékáruházak, ahol Sam kedvére száguldozhatott a motoros kisautókkal.

Sam megtanulta apám telefonszámát, minden reggel és este felhívta őt. – Nagyapa, felhívhatlak még ezerszer? – kérdezte a kagylót szorongatva. Nagyapa mindig megengedte neki, és mindig ugyanolyan örömmel beszélgetett vele.

Aztán apám súlyos beteg lett, tüdőrákkal került kórházba. Nagyon féltettem Samet, nem tudtam, mennyire viselné meg, ha infúzióval, csövekkel, legyengült állapotában találná nagyapját. Amikor elmagyaráztam neki, hogy valószínűleg megijedne, ha ilyen betegen látná a nagyapát, elcsodálkozott, s azt mondta: – Ő engem soha nem tudna megijeszteni.

Később megfigyeltem, milyen feszengve mennek oda a felnőttek apám betegágyához, mennyire nem tudják, mit mondjanak, hogyan viselkedjenek. De Sam pontosan tudta, mi a teendő: átölelte és tréfálkozott vele, mint máskor. – Ugye, nemsokára hazajössz? – kérdezgette.

– Szívből remélem – felelte ilyenkor nagyapa.

Apám halála mindkettőnket megváltoztatott. Nem akarván szembesülni a kérdésekkel s a rám törő érzelmekkel, melyeket apám halála vetett fel, magamba zártam mélységes szomorúságomat. Ha a velem együtt érzők arról érdeklődtek, hogyan viselem, gyorsan másra tereltem a szót.

Sam azonban másképp reagált. Ő a hangosan töprengve próbálta meg feldolgozni a történteket.

– Ugye, a nagyapa most az űrben van? – tette föl a kérdést egyszer a kocsi gyerekülésén elhelyezkedve. Vagy rámutatott egy templom ólomüveg ablakára, s azt kérdezte: – Az egyik angyal ott a nagyapa?

– Hol a mennyország? – kérdezte Sam közvetlenül apám halála után.

– Azt senki nem tudja pontosan – feleltem. – Sokan úgy gondolják, hogy az égben.

– Nem – ingatta a fejét Sam. – Sokkal messzebb. Kambodzsához közel.

– Amikor meghalunk, akkor ugye eltűnünk? – kérdezte egy alkalommal. – És amikor elájulunk, akkor csak egy kicsit tűnünk el, igaz?

Logikusnak találtam a kérdéseit. Bajban csak azért voltam, mert ilyenkor mindig olyan sóvárgó tekintettel nézett a szemembe, úgy várta tőlem a jóváhagyást, kiigazítást vagy valami bölcsességet, hogy az meghaladta az erőmet. Annyi félelem és bizonytalanság halmozódott fel bennem, hogy az ő ártatlanságával szembesülve szinte megnémultam.

Visszaemlékezve arra, miként viszonyult Sam apám betegségéhez, elkezdtem figyelni, miként viszonyul a bánathoz. Esténként a szobája sötétjében arcát az ablaküvegre szorítva sírdogált, s így üzent: – Szeretlek, nagyapa! Szép álmokat! – Aztán, amikor már elapadtak a könnyei, valahogy megnyugodva bújt be az ágyába, és elaludt. Én viszont, nem tudván mit kezdeni a gyászommal, egész éjjel fel-alá járkáltam a házban.

Egyszer egy áruház parkolójában megláttam egy ugyanolyan piros furgont, mint amilyen az apámé volt. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy meghalt. Itt van! – gondoltam, és megdobbant a szívem.

Aztán persze észbe kaptam, és kitört belőlem a zokogás. Sam az ölembe mászott, és beszuszakolta magát a kormány meg közém.

– Ugye, hiányzik neked a nagyapa? – kérdezte.

Nagy nehezen bólintottam.

– Mami, el kell hinned, hogy itt van velünk – mondta. – El kell hinned.

Életkorából adódóan Sam nem kötődött semmilyen elmélethez, hanem úgy kezelte a bánatot és a veszteséget, hogy hitte: a halál nem választ el bennünket attól, akit szeretünk. Nem tudtam neki megmutatni, hol a mennyország, sem elmondani, milyen utat jár be a lélek, ő mégis megtalálta a módját annak, hogy a helyzettel megbirkózzon.

Nemrég, miközben én vacsorát főztem, Sam békésen színezgette a kifestőkönyvét. – Én is szeretlek – mondta.

Nevettem és elmagyaráztam neki, hogy csak akkor mondhatjuk, „én is szeretlek”, ha már előzőleg valaki azt mondta: „szeretlek”.

– Tudom – felelte Sam. – A nagyapa most mondta, „szeretlek, Sam”, és én erre mondtam, hogy „én is szeretlek”. – Közben tovább színezgetett.

– A nagyapa most szólt hozzád? – kérdeztem.

– Ó, mami – folytatta Sam. – Nagyapa nekem mindennap mondja, hogy szeret. Neked is mondja, csak te nem figyelsz oda.

Ismét követtem Sam példáját. Én is elkezdtem odafigyelni.