Segíteni felemelő

Három példa arra, hogy csak jó szándék és elhatározás kérdése jobbá tenni hátrányos helyzetű embertársaink életét

Kapcsolódó cikkek

Kölcsönadott lábak
Nyolc éve hatalmas fordulatot vett Brandt Viktor élete, amikor a Budapesten trolibuszsofőrként dolgozó férfi önkéntesnek jelentkezett egy mozgássérülteket támogató egyesületnél: szívesen segédkezne kerekesszékesek szállításában. Először csak arra gondolt, hogy hétvégente, a szabadidejében autóval elviszi őket kirándulni, programokra, ám mára országszerte ismertté vált Álomszállító nevű kezdeményezése, s kerekesszékesek százainak könnyíti meg az életét, teljesíti be az álmait.

– Bár a nagymamám mankóval közlekedett és el sem tudta hagyni a lakást, tehát úgy nőttem fel, hogy természetes volt egy mozgásában korlátozott ember látványa, valójában nem az akkori élményeim vezettek erre az útra. Sőt, gyermekként nem tudtam segíteni, felnőttként viszont alkalmam nyílik rá – mondja.

Viktor huszonhárom éve vezet trolit, és mindig különösen figyelt arra, hogy a kerekesszékesek is feljussanak a járműre. Bár egy egyszerű kocsi felcipelése is jó ideig eltart, és legalább egy jó erőben lévő utas segítségét kell kérni, a több mint két évtized alatt egyszer sem volt konfliktusa abból, ha kicsit tovább vesztegelt a megállóban.

– Az emberek alapvetően jó szándékúak, csak éppen fogalmuk sincs a mozgáskorlátozottak világáról. Legtöbbször csupán azért nem segítenek, mert nem is tudják, hogyan kezdjenek hozzá. Ha a megállóban meglátok egy várakozó kerekesszékest, miután megállítom a buszt, mindig hátramegyek, és közben elmondom az utasoknak, mit fogunk most csinálni, hogy velünk jöhessen az illető is. Egyúttal megkérem őket, hogy aki jó erőben van, segítsen beemelni a székkel együtt leendő utastársunkat. Soha egy rossz szót nem hallottam, segítőkből legtöbbször túljelentkezés van – folytatja Viktor.

Az egyszerű sofőri feladat akkor kezdett „álomszállítássá” válni, amikor az első teljesíthetetlennek tűnő kérésekkel fordultak hozzá. Mert hát szépek és kellemesek is a közös kirándulások, de jó volna egyszer gokartozni egyet. Vagy repülni. Netán versenyautóval száguldozni.

Viktor pedig szervezkedni kezdett. Talált kétszemélyes gokartot (az erről álmodónak amputálták mindkét lábát, saját maga nem vezethetett), sárkányrepülőt, aki szívesen elvitte egy körre a sárkány ülésébe szíjazott mozgássérülteket, illetve raliversenyzőt, aki autót és gyakorlópályát is felajánlott néhány órára.

– Az emberek szívesen segítenek, csak meg kell kérni rá őket – állítja hősünk, aki nem csupán álmokat vált valóra, de gyűjt kerekesszékre, gyógyászati eszközökre, még mopedautóra is. – Ráadásul az élményeket együtt éljük át, vagyis eltűnik a határ a segítő és a megsegített között. Mind többen csatlakoznak hozzánk, egyre inkább kezdünk közösséggé válni, ahol a tagok egy része néha kölcsönadja a végtagjait a másiknak. Az Álomszállításra felfigyelt Rudolf Péter színész is, így sokakkal együtt őt is a támogatóink között tudhatjuk. És persze hálásak vagyunk a Budapesti Közlekedési Vállalatnak, a munkahelyemnek, amely akár még trolibuszt is kölcsönöz nekünk speciális programokhoz.

Viktor segítői tevékenysége az elmúlt hetekben-hónapokban az eddigi legnagyobb erőpróbájához érkezett. Kisbuszra gyűjtenek, amelyet a kerekesszékesek szállításához alakíttatnának át. Nem csupán a megfelelő rögzítéseket kell beépíteni, de egy elektromos működtetésű rámpát is, amellyel az üresen is kétmázsás motoros széket be lehet emelni az utastérbe. S miután megvásárolták a kisbuszt, legalább fél évig (amíg az összegyűjtött pénz kitart) ingyen szállítanák a jelentkezőket. Utána is csak az üzemanyagra kérnének hozzájárulást.

– Ötezer embert szeretnénk találni, akik fejenként 2015 forinttal támogatnák a terv megvalósulását – álmodozik immár Viktor. – Több mint másfél millió már összejött, ami azt mutatja, hogy van esély a sikerre.

A gyűjtést egy mozgássérült-alapítvánnyal közösen szervezzük, így gondoskodunk róla, hogy átlátható, ellenőrizhető legyen, mire költjük. S ha meglesz a kisbusz, úgy szereljük majd fel, mint egy feltűnő limuzint, neonokkal, matricákkal, sok-sok zenével. Így mindenki számára azt hirdeti majd, hogy az álmok elérhetők.

Kaland kilátással
„Itt nem beteg gyerekek vannak, hanem olyanok, akik gyógyulnak.” Ezt a jelmondatot akár a kapujára is felírhatnák a zalaszabari KalandoZoo kalandparknak, amelynek – a tulajdonosok számára legbecsesebb – része a Holnapocska tábor.

– 2009-ben kezdtük a táboroztatást. Akkor egy nagy, több száz dolgozót foglalkoztató cég vezetője voltam, s rá kellett jönnünk, hogy a kétezres évek közepére szinte eltűntek a klasszikus nyári gyerektáborok. Tulajdonképpen a munkavállalóinknak, illetve a Zala megyében élőknek akartunk kedvezni. Az első térítésmentes táborra, amelyet még külső helyszínen szerveztünk, ötszörös túljelentkezés volt – mondja Szabadics Zoltán, aki feleségével, Szabadicsné Rádi Évával megalapította és azóta is működteti a Holnapocska tábort.

Hagyományos gyerektáborként indult tehát, ahová a megye jól tanuló diákjait várták, ám hamarosan gyógyulótáborrá vált – részben egy családi tragédia miatt. Szabadicsék fia, József ugyanis beteg lett, agydaganatot diagnosztizáltak nála. A gyermek és a szülők másfél éven át ingáztak otthonuk és a budapesti Tűzoltó utcai Gyermekklinika között.

– Már ekkor megdöbbentett, mennyire értetlenül viszonyul az emberek többsége a súlyos beteg, életükért küzdő gyerekekhez. A kezelés során rendszeresen megbámulták, megállították a fiamat, úgyhogy egyszer rúzzsal kiírtam a pólójára, hogy „Kemós vagyok, ne kérdezzetek!” – idézi fel Zoltán.

Közben szervezték a nyári gyermektábort, s megvásárolták a zalaszabari dombtetőn a leendő kalandpark telkét. Az akkor már nagyon beteg fiuk a főépület tornácán ülve nézte az alatta elterülő Kis-Balaton panorámáját, s azt mondta: ez annyira szép, hogy ide gyerektábort kell csinálni. Amit most láthatunk – a csúszdákat, hintákat, függőhidat, vízi dodzsemet, állatsimogatókat – és hogy hallhatjuk nyaranta a kis vendégek önfeledt kacagását, ez Szabadics Jóska végakarata is.

– Egy ilyen tragédia örökké az emberben marad, s megtanul örülni az esőnek is – mondja Zoltán. – Részben a kezelések során közeli kapcsolatba kerültünk a gyermek-egészségügyi intézményekkel, így született meg a gyógyulótáborok gondolata. Elsőként daganatos betegségből gyógyulókat fogadtunk, akik egyhetes kalandterápián vettek részt. A közös játék, izgalom, sikerrel megoldott feladat önbizalmat ad, és erősíti a közösséghez tartozást. Tavaly szívműtéten átesett vagy arra váró gyermekeket láthattunk vendégül – öt turnusban összesen negyvenöten érkeztek, vagyis kétszer annyian, mint egy évvel korábban. Külön tábort kaptak a határontúliak. A táborokat sok önkéntes is segíti, hiszen folyamatosan ügyel valaki a gyerekekre, és huszonnégy órában készenlétben áll az orvos is.

A mostani szezonra készült el a Holnapocska-táborozók saját épülete, amely csak az ő birodalmuk lesz. Idén az égési sérült gyermekeket az agyi implantátummal élő hallássérültek, majd az autoimmun betegek követik, és lesznek gyógyulóhétvégék is, amikor a vendégek péntektől vasárnap estig vesznek részt kalandterápián.

– A KalandoZoo kalandpark egyszerű látogatói természetesen fizetnek a szórakozásért, azonban ezzel a pénzzel a Holnapocska tábort támogatják, hiszen valamennyi bevétel ide kerül az üzemeltetési költségeken kívül – mondja Zoltán. – Az a célunk, hogy a kalandpark eltartsa a térítésmentes táborokat. Tulajdonosként mi nem akarunk egy fillér profitra sem szert tenni, sőt igyekszünk a jobb kihasználtság érdekében mind több tábort szervezni, újabb és újabb betegségcsoportok szerint. Építőipari céget alapítottam, amiből a családom meg tud élni, s kaptunk már a társadalomtól éppen eleget – most azon vagyunk, hogy törlesszünk, visszaadjunk a szerényebb körülmények közt élőknek.

A Holnapocska tábor alapítói és működtetői: a Szabadics házaspár

Mozgássérültek pillangószárnyon
Ha bekukkantunk egy játszótér kerítésén, többnyire csak makkegészséges, futkározó gyerekcsapatokat láthatunk. Pedig élnek köztünk mozgássérült gyermekek is, ők azonban rejtve maradnak a tekintetek elől. Még ha a szüleik elvinnék is őket a játszótérre, ott nemigen vannak általuk is használható eszközök. Így az otthonuk fogságában maradnak, a magány pedig csak tovább ront az állapotukon, nem ismerik meg a közösség élményét.

– Több szülő keserű tapasztalata vezetett elsőként a Pillangó, vagyis az integráló libikóka megalkotásához – mondja Élő Fruzsina. – Egyik gyermekünk, Jancsi, súlyos mozgássérült, s egy hétköznapi játszótéren talán csak a homokozóban tud eltölteni némi időt, ám ott sem tud önállóan mozogni, hiszen túl alacsonyan van. Rájöttünk, hogy nekünk kell kitalálnunk valamilyen eszközt, de persze éppen a közös játék miatt olyat szerettünk volna, amelyet az ép gyerekek is használhatnak. A végül elkészült, négy szárnnyal ellátott eszközön két mozgássérült fekhet, illetve két egészséges gyermek ülhet, és közösen hozhatják mozgásba. Nagyon fontos, hogy akár babákat is biztonságosan rá lehet fektetni, így elhagyhatják a babakocsit.

Fruzsina 2013-ban Harsányi Eszterrel, Török Flórával, Emrich Krisztinával és Turai Annával alapította meg a MagikMe-t. A név holland nyelven, némileg másként leírva azt jelenti: „én is hadd...”.

A sorstárs, illetve mozgássérült gyermekek nevelésében érintett szülők kezdetben csak azt tudták, hogy segíteni szeretnének. Először egy teljes játszótér megalkotásán gondolkodtak, ezt szűkítették le aztán az első játékra. Terveztek egy hintához hasonló szerkezetet is, azonban a biztonsági övek bonyolultnak és egyes esetekben veszélyesnek bizonyultak, ezért döntöttek a libikóka megalkotása mellett.

Élő Fruzsina gyermekeivel a PillangónA kezdetektől fogva mérnökökkel dolgoztak együtt, folyton alakítva a terveket, gyógytornászt, gyógypedagógust is bevonva. A Pillangó mai végleges formája Vidovszky Anna munkája. – Persze a fejben megszülető tervek, ötletek sokat módosultak biztonsági, használati, anyagi okok, illetve a gyártásra optimalizálás miatt – teszi hozzá Fruzsina.

A Pillangó megváltozása a tervtől a kész játékig mindenesetre megtanította a csapatot arra, hogy kellően rugalmasan fejlesszenek. Következő ötletük, a Bucka, amely tulajdonképpen egy megemelt, közös játékra kifejlesztett homokozó, elkészülve már inkább egy rajzfilmekben látható űrhajóhoz hasonlít. Ennek hivatalos bemutatója az interjú utáni hetekben várható. S már készül a harmadik típus is, amely ősszel kerülhet gyártásba. A csapat azt tervezi, hogy félévente mutat majd be új játékot, míg össze nem jön egy játszótérre való különböző szerkezet.

– A Pillangóval már öt budapesti játszótéren találkozhatnak a gyerekek, és dolgozunk azon, hogy vidéken is legyen néhány példány. Nem könnyű az ilyen játékok terjesztése, hiszen a játszóterek fejlesztésénél szinte soha nem gondolnak a mozgáskorlátozottakra. A teljes integráló játszótér megvalósítására Magyarországon pedig egyelőre még kevesebb az esély. Az első példányra közösségi finanszírozással gyűjtöttünk pénzt, a többi gyártását és kihelyezését az Auchan, majd pedig a General Electric támogatta – magyarázza Fruzsina.

Pedig a MagikMe csapata szerint nagyon fontos lenne, hogy a különböző adottságú gyermekek már akár az óvodai évek előtt is közösen játszhassanak.

A társadalom tartózkodása a sérültektől előítéletekből és ismerethiányból fakad, így a hozzáállást hatékonyan megváltoztatni a legfogékonyabb korban, közösségben lehet. Hiszen a hasonló korú kicsik teljes természetességgel játszanak egy mozgássérült gyermekkel, mivel számukra az, hogy valaki nem tud járni, ugyanolyan adottság csupán, mint hogy milyen színű a haja.

Noha a játszóterek megrendelői konzervatív ízlésűek, sokan felfigyeltek a MagikMe tevékenységére. Már korábban együttműködési megállapodást kötöttek az UNICEF-fel, idén februárban pedig második helyezettek lettek a Highlights of Hungary vetélkedőn, ahol az innovatív, kreatív ötleteket díjazzák.

Vote it up
192
Tetszett?Szavazzon rá!