Segítség!

Ön átvészelne itt tizennyolc órát mentőmellény nélkül? Michael Trappnek nem volt más választása

Kapcsolódó cikkek

Michael Trapp 2011. július 26-án délután három körül még köszönte szépen, jól érezte magát, ahogy a Huron-tó vize fölé kormányozta 1966-os évjáratú Cessna–150-esét. Kényelmes, ezerméteres utazómagasságban haladt a wisconsini Eau Claire-ben rendezett családi összejövetelre.

Mielőtt útnak indult az otthonából, a New York állambeli Gouverneurből, Julie, a felesége hangot adott rosszallásának – még azt is javasolta, hogy ha mindenáron menni akar, legalább végrendelkezzen –, de a férfi csak legyintett. Igaz, korábban nem tett ilyen hosszú kiruccanásokat, az is tény, hogy a gép öregebb volt nála, meg persze még sohasem kellett „komoly vizek” fölött átkelnie, és hát igen, addig összesen csak százharminc órányi repülés volt a háta mögött, de ugyan mi baj történhet? Már végrehajtott néhány száz föl- és leszállást, gondosan föltérképezte az útvonalat, sőt a tervezettnél egy nappal hamarabb vágott neki, hogy elkerülje a rossz időt. Több száz dollárt spórolt meg azzal, hogy nem kereskedelmi járattal utazik. Létezik egy közismert szó azokra, akik képesek majdnem ezer dolcsit leszurkolni azért a megtiszteltetésért, hogy biztonsági őrök tapizzák őket, majd szardíniásdobozba zsúfolódhassanak: palimadár.

Ám egyszer csak megváltozott a motorzaj. Feltűnően. Kifogyott az üzemanyag? Képtelenség. Átkattintotta a tartályváltót, de a hajtómű egyre gyöngébben muzsikált, a magasság folyamatosan csökkent. Trapp bekapcsolta a porlasztófűtést – hiába. Kinyitotta a fojtószelepet, azaz teljes gázt adott, ám a gép konokul süllyedt tovább. A férfi kilesett a szélvédőn, elöl szárazföldet látott, azt a partszakaszt, amely a térképen úgy fest, mint Michigan egyujjas kesztyűjének hüvelykje.

Rádión megadta a pozícióját és az útirányát a lansingi toronynak. – Víz fölött vagyok, és a hajtóművem rendetlenkedik – mondta. – Nem tudnának szemmel tartani, kérem? Csak hogy szerencsésen partra érjek.

Azt a választ kapta, hogy kapcsoljon vészfrekvenciára, azon továbbítsa a mentőknek a helyzetét és az azonosítóját.

A víz rohamosan közeledett, már csak harmincméternyire volt. Trapp visszakapcsolt a lansingi torony hullámhosszára. – Mindjárt bemerülök! – ordította.

Közben 79 kilométer per órára lassult, és tudta, hogy 77-nél a gép már nem bír levegőben maradni. Fölrikoltott a vészkürtje. Trapp kinyitotta az ajtót, és megpöckölte a kormányrudat, hogy az orr fölemelkedjen. A hajtómű, mintha őt akarná heccelni, dübörögve életre kelt. De már túl későn. A gép farokkal a vízbe csapódott, előrebukfencezett, a szélvédő betört, a tó vize a pilótafülkébe robbant. A Trapp segélyhívására Lansingből érkező választ elnyomta a víz dühödt zubogása. Délután 16 óra 12 percet mutatott az óra.

Trapp nem volt kimondottan sportos alkat. A negyvenkét éves autószerelő és saját bevallása szerint motormániás rendszeresen mérte a súlyát, valahányszor indult a helybeli szériaautó-versenyeken. Százhetvenöt centis és kilencvenkét kilós termete híven tükrözte kényelmes életfelfogását. Nemigen izgatta föl magát, szeretett nevetni és másokat megnevettetni, a barátai és a családja körében időzni. Kedvtelése miatt izgalomhajhásznak tűnhetett, pedig valójában a bajtársi szellem miatt vonzotta a versenyzés. Éppolyan élvezettel bütykölte a haverjaival a kocsikat, ahogyan rajthoz állt a járgányokkal.

Nem mindig ábrándozott a repülésről. Mindössze három évvel azelőtt, ráadásul véletlenül kötött ki egy barátja gépén, és az illető egyszer csak így szólt: – Vedd már át egy pillanatra a kormányt, Mike, hadd kattintsak el egypár képet!

Trappet azonnal rabul ejtette a dolog. Néhány hónap múlva pilótaengedélyt szerzett, és javarészt saját zsebből fizetett ki 13 900 dollárt a Cessnáért. Fiai és mostohafia – Jeffrey (19), Nicholas (17) és Drake (11) – el voltak ragadtatva, folyton civakodtak, hogy melyikük röpködjön vele az Adirondack-hegység és a Szent Lőrinc folyó fölött, gyönyörködjön a magasból New York állam tavaiban, erdeiben és kisvárosaiban. Julie korántsem lelkesedett ennyire. Őt megrémítette a masina. Mindösszesen két, azaz kettő alkalommal repült a férjével. Úgy gondolta, ha Mike a saját életét kockáztatja, az az ő dolga, de a feleségét lesz szíves kihagyni ebből.

Trapp most visszatartotta a lélegzetét, és kicsatolta a biztonsági övét. A víz alatt kiúszott a nyitott ajtón, és a farokrészbe kapaszkodva bukkant a felszínre. A gép azonban tovább süllyedt, úgyhogy eleresztette, és figyelte, amint edzőcipője alatt a Cessna egyre mélyebbre – öt, tíz, tizenöt méterre – merül, majd eltűnik. Nem egészen egy perc alatt süllyedt el.

– Pápá, öreglány! – búcsúzott tőle.

Hát én legalább élek – gondolta. És a víz nem is olyan hideg. Bár 18-22 Celsius-fokosnál azért nem volt melegebb. Mivel a gépbe már nem kapaszkodhatott, és mentőövféleség sem állt a rendelkezésére, taposnia kellett a vizet. Gondot a – vagy kétméteres – hullámok okoztak, amelyek újra meg újra elborították. Köpködve, rúgkapálva dugta ki ismét a fejét, és még alig jutott levegőhöz, amikor a következő hullám rárontott. Ki kell találnom valamit! – mondta magának.

A haditengerészetnél megtanulta, hogy nadrágból mentőmellényt rögtönözzön. Lerúgta az edzőcipőjét, lehámozta magáról a farmert, elkötötte a nadrágszárat, fölfújta, aztán a nyaka köré kerítette a hevenyészett mentőeszközt. A következő nagy hullámnál a nadrág a torkára tekeredett, és kis híján megfojtotta. Na jó, ez hülye ötlet volt – gondolta. Mérgében eldobta a nadrágot, és folytatta a taposást.

Hanyatt fordult, hogy kifújja magát, de a hullámok csak jöttek, könyörtelenül. Víz zúdult a torkába, a tüdejébe. A tóba öklendezett. Most éltem túl egy repülőgép-szerencsétlenséget – gondolta. Erre megfulladok? A farmerja néhány méternyire lebegett, úgyhogy odaevickélt hozzá, előhúzta az irattárcáját, és az alsónadrágjába dugta. Hogy majd azonosíthassák a hulláját.
 

A feleségének nem sokkal este hat után telefonáltak. Meglehetősen hézagos tájékoztatást kapott: Michael vészjelzést adott le, és eltűnt. A parti őrség keresi, Julie-t értesíteni fogják a fejleményekről. Az asszony a hírtől fejbe kólintottan, de mérgesen is tette le a kagylót. – Előre megmondtam! – suttogta.

Nem tehetett mást, mint hogy várakozott.

A parti őrség három repülőgéppel és három hajóval vonult ki, de az illetékesek nem tudták jól behatárolni Trapp zuhanás előtti pozícióját, így a kutatási terület csaknem ötezer négyzetkilométerre terjedt – nagyjából ekkora az egész Grand-kanyoni Nemzeti Park. És kétméteres hullámok között a víz felszínén kibukkanó emberfej igencsak pici ám.

Egyelőre eszem ágában sincs elhalálozni – gondolta Trapp. A hullámzást durvának találta ugyan, de emlékezett, hogy a tévében látott valamit egy tizenkét éves lányról, aki átúszta a La Manche csatornát. Ha egy tizenkét éves lánynak sikerült, én is ki tudok tartani, és ellebegek itt egy ideig – gondolta.

Nehezére esett azonban nem azon rágódni, mennyi mindene maradt a gépen – példának okáért a vízálló mobiltelefonja meg két doboz, vagyis két tucat tejkrémmel töltött csokis piskóta minitekercs, azonkívül egy hűtődoboz meg egy vizeskancsó, mindkettő segített volna a felszínen lebegnie. Átfordult kutyaúszásba, és valami a szemébe ötlött. Csak nem bója? Talán hajózóutat jelez? Ujjongva indult abba az irányba. A fenébe – gondolta –, egyszerűen odaúszom, addig csimpaszkodom rá, amíg értem jönnek, és kész.

Két órán át keményen dolgozott, a karcsapások között időnként hanyatt fordulva pihent. Az egyik ilyen pihenőjénél, ahogy a füle a vízbe merült, közeledő motorzajt hallott. Kidugta a fejét a vízből, a tekintetével a láthatárt pásztázta. És tessék, alig negyven-ötven méternyire egy hatalmas teherhajó úszott. Trapp ordítva integetett, de a hajó továbbvonszolta magát, és a férfi majdnem belefulladt vadul hullámzó farvizébe.

A nap épp lenyugodott a háta mögött, amikor Trapp ráeszmélt, hogy az útvonaljelző, amely felé igyekszik, nem is útvonaljelző: csak egy parti gyárkémény. Rendben – gondolta –, még jobb is így. Majd partra úszom. Csupán három kilométer választotta el a partvonalon hunyorgó fényektől, amikor erős áramlatba került, amely teljesen megakasztotta. A férfi minden erejét összeszedve úszott, mígnem alig kapott levegőt és az izmai pattanásig feszültek – akkor a hátára fordult pihenni. Mire magához tért, még beljebb sodródott. Följöttek az első csillagok.

Eközben otthon, Gouverneurben kétségbeesett rokonok és ismerősök sereglettek a családi házba. Az eleve tartózkodó természetű Julie nem sokat szólt, a telefonnál rostokolt. Értékelte az együttérzést, de mindennél jobban szerette volna, ha inkább magára hagyják. Végre szétszéledt a tömeg, az asszony ledőlt az ágyra, de az agyában olyan eshetőségek kavarogtak, amelyekre gondolni sem akart. Nagy nehezen sikerült elaludnia – Michael térfelén.

Egész éjjel két helikopter, egy észak-karolinai C–130-as repülőgép, a helyi seriff hivatalának gépe, valamint a kanadai légierő egy gépe fürkészte a kutatási területet. Trapp egyiküket sem látta. Jócskán odébb a part mentén meglátta viszont egy jelzőbója zöld fényét. Tehát vissza az első tervhez – bójába kapaszkodik, amíg ki nem mentik. Az áramlat azonban most is meghiúsította az elképzelését. Órákon át kínlódott, dühítette a már-már elérhető közelségű célpont, úszott, amíg keze-lába kocsonyává nem ázott, akkor hanyatt fekve pihent a csillagfényben, és még távolabb találta magát a parttól, mint előzőleg.

Ma éjjel senki sem jön már – döbbent rá. Lazítsunk és várjuk meg a napkeltét. Reggel majd valaki meglát, és idejön értem. Hanyatt fekve lebegett a vízen, lenyűgözték a csillagok, figyelte az égen szántó műholdakat, csodálkozott, milyen sok meteort vesz észre az ember, ha nincs más néznivalója. Elcsitult a hullámzás, Trapp csak annyit úszott, hogy a langyosabb részeken maradjon. Ha azon kapta magát, hogy didereg, akaratereje összpontosításával abbahagyta, és addig dörzsölgette libabőrös tagjait, amíg újra nyugodtan tudott lebegni.

A szeretteire gondolt. Sokan várták vissza: Julie, a fiaik, az alkalmazottjai a műhelyben, a barátai. Rájött, hogy egy-egy pillanatra feledheti a megpróbáltatásait, ha hazaképzeli magát, a számára fontos emberek körébe – a cimboráival nevetgél, összebújik az ágyban Julie-val. Azután újabb jéghideg hullám csapott az arcába, Trapp kiköhögte a vizet, és kezdte elölről.

Egyik ilyen álmodozós állapotában valami jól oldalba bökte. Mi a ...? Körbetapogatott, hogy talán egy farönk vagy törmelék. De egyik sem: egy hal volt. Iszonyatos méretű példány.

A férfi agyában vadul kavarogtak a gondolatok, lelki szemeivel látta, amint roppant állkapcsok törnek rá a mélyből, hogy lakomát csapjanak belőle. Álljon meg a menet! Ezt felejtsük el gyorsan! Nem a megfelelő pillanat.

Hanyatt feküdt, megint relaxált. Ekkor egy szúnyog akart a homlokába csípni. Szórakozol velem? A parttól három kilométernyire? Hát nincs benned irgalom? Szentségelve csapkodott a levegőben, és a szúnyog elrepült.

Az éjszaka folyamán visszatért a kutyaúszós pozíciójába, és tájékozódni próbált, amikor árnyék suhant el közte és a parti fények között. Meresztgette a szemét a félhomályban, és meglátta, mi az – egy vízimadár, kárókatona. A madár több kört írt le fölötte, majd a fekete vízre ereszkedett, és feléje úszott. A francba! Ez a jószág mindjárt kivájja a szememet.

– Tűnés innét! – üvöltötte, és a meghökkent madár szót fogadott.

Miközben Trapp a napkeltére várt, végiggondolta az egész életét. Az ostobaságokat, amelyeket elkövetett. A céltalan vitákat Julie-val. Imádkozni kezdett. Csak még egyszer hadd öleljem meg a feleségemet! Hadd szorítsam magamnoz a gyerekeimet! Csak még egyszer. Könyörgök! Történjék valami jó!

Újabb hajók haladtak el, de a hullámok között hánykolódó Trapp éppoly láthatatlan és jelentéktelen volt, akár egy darab fa. Amikor a nap fölkelt, jólesőn melegítette ugyan, de szilajabb hullámzást hozott magával. A férfi addigra alaposan lehűlt, kimerített izmai elgémberedtek. Nincs sok választásom – gondolta végig –, vagy úszom, vagy meghalok. Csak e kettő közül választhatok – más lehetőség nincs.

Úgy határozott, megpróbál ferde szögben átúszni az áramlaton, mégiscsak partra vergődni. Szorgosan lapátolta a vizet, amikor egy halászbárka ment el mellette, a közvetlen közelében, annyira közel, hogy szinte karnyújtásnyinak tűnt a távolság. Három pasas járkált a fedélzeten. Trapp hadonászott és ordított, ahogy csak bírt, végül minden ereje elhagyta, kénytelen volt megint hanyatt feküdni és pihenni. Mire valamelyest összeszedte magát, az áramlat ötszáz méterre sodorta a bárkától.

– Az isten verje meg! – káromkodott.

Már nem érezte a kezét, és furcsán bizsergett a karja. Muszáj lazítanom – győzködte magát. Egyre nehezebben ment a dolog. Fölnézett, és látta, hogy egy vitorlás közeledik. Tárcájából hitelkártyát húzott elő, és azzal tükrözte a napfényt a hajóra. Felváltva villogtatott, illetve fél pár zokniját lengette. Hasztalanul.

A következő pár órában még két vitorlás járt arra, és mindhiába próbált kurjongatni nekik. Érezte, hogy fizikai teljesítőképessége határára érkezett. Már csaknem tizennyolc órát töltött a vízben.

Újabb hajó közeledett, ezúttal a nyílt víz felőli oldalon. Trapp görcsösen sajgó, elgémberedett izmokkal, suta oldaltartásban evickélt a jármű felé, majd megállt, a zokniját lengette, a hitelkártyával villogtatott. A hajó továbbhaladt. Könyörgök, könyörgök! Vegyetek észre! Nem lesz még egy ilyen alkalom. Gyerünk már!
 

Dean és Diane Petitpren vendégeikkel három órája élvezték a tizennyolc méteres Viking luxus motorhajó kényelmét, amikor Diane a part felé pillantva meglátta, hogy valami úszik a vízben. Azon a ponton tartotta a szemét, amíg a kapitányuk, Erik Krueger meg nem fordította a hajót.

Délelőtt fél tizenegykor csöngött Julie Trapp telefonja. – Halló? – szólt bele az asszony bátortalanul.

– A férjét Michaelnek hívják? – kérdezte Petitprenék vendége, Marita Grobbel, miközben a motorhajó a legközelebbi kikötő felé repesztett.

Julie-nak nem jött ki hang a torkán.

– Megtaláltuk. A Huron-tóban.

– Marita! Mondd meg a nejének, hogy él! – kiáltotta Dean Petitpren.

Mike Trappet a michigani Saginow-ba, a Covenant Ellátóhálózat kórházába szállították, ahol kimerültséggel és kihűléssel kezelték.

Aznap este a kórházi ágyban fekve épp jó szerencséjén ámuldozott, amikor fölpillantott, és Julie-t látta meg a nyitott ajtóban. – Inkább nem szorongatlak meg, nehogy fájdalmat okozzak – mondta az asszony.

– Ne törődj most azzal! – felelte Trapp könnybe lábadt szemmel.

Úgyhogy a felesége magához szorította, amennyire jólesett neki.

Az Egyesült Államok kereső- és mentőszolgálatának tájékoztatása szerint az ember 18-22 Celsius-fokos vízben általában kettő-hét óra alatt kimerül, és elveszíti az eszméletét. Trapp hányattatásai tizennyolc órán át tartottak. Három kilót fogyott, és három napig lábadozott a kórházban a veszélyesen magas fehérjeszint miatt – agyondolgoztatott izmaiból szabadult föl a rengeteg protein –, amely megterhelte a veséjét. Aztán hazament, és otthon hősnek kijáró fogadtatásban részesült.

Még a motorhajón, miután megmentői kihúzták a vízből, vastag, fekete takaróba bugyolálták, és egy banánt nyomtak a kezébe. A mennyországban érezte magát.

– Életemben nem ettem olyan finom banánt – meséli. – És a nap a takarón át is melengetett. Én akkor... azok ott... – próbálja rendezni gondolatait. – Nagyon ritkák az életben az olyan becses pillanatok. Élvezem az életet. Mulattat. Még nem áll szándékomban lemondani róla.

Vote it up
33
Tetszett?Szavazzon rá!