Semmi pánik

Megszívlelendő tanácsok egy sokat tapasztalt apától

 

Seven summers ago we were driving on a highway with the kids in the back seat when my wife saw a bee in the car. Instant panic set in.

“There's a bee in here!” Peggy almost screamed. “Stop the car.” My feeling was that it would be better for all of us to get bee-stung than to get into a collision. “Roll down the windows,” I said. “Maybe he’ll leave.”

“Stop the car,” Peggy kept commanding, close to hysteria.

After the windows were down, the bee did leave, heading toward New Jersey. In the back seat, the kids tried hard not to laugh. Later, Aram, my eight-year-old son, looked at me with amusement. “That bee business was funny,” he said. “You never panic, do you?” I took that as a profound compliment. Aram was right. I try not to panic. It was something I learned during World War II.

War is a monstrous atrocity against humanity. When you’re in one, your intense concern is your own misery and deep terror. To survive you learn to cope. In the immediacy of terror you have to learn.

For a year before the final spring of World War II, I flew B-26 Martin Marauders. The B-26 was not a user-friendly aircraft. Rumor had it that more people were killed training in the B-26 than in combat.

Too many nights during that year I lay awake worrying that I might make a mistake and kill not only myself but the other five guys. My crew in the B-26–a co-pilot, a bombardier/naviga­tor and three gunners – were all younger than I. And I was 21.

After my first bomb run, over a target in Germany, I started to shake and gave the controls to my co-pilot. A few seconds later, I was all right and took back the controls. Completing that mission taught me that no matter how scared I am, I can handle anything while the crisis is right there, breathing on me. Afterward, I may blow sky-high – but that’s afterward.

Whether in the air, on the ground or at sea, combat gave you perspective, a feeling for priorities, a sense of what not to choke up about. It gave the rationale of all agony: if you can live through this minute – or hour, day or week – maybe the next one will be better.

Combat gave you antennae to find funny aspects in the grim. That’s essential for survival – awareness of the ludicrous gives your boat buoyancy in any of life’s stormy crossings.

In Texas, while I was flying B-26s in training, an emergency appendectomy gave me some time in the hospital. It was the happiest, most worry-free vacation I can remember. I became friends with the patient in the next room, an instructor pilot named Fletcher Dailey, who was there to make peace with his ulcers. Fletcher and I found we both knew how to cook oatmeal and that we both knew the words to “Jesus Wants Me for a Sunbeam.” We volunteered to do some morale work – to cook oatmeal and sing for the men in the wards. The head nurse wouldn’t let us. She said that men suffering from complications of gonorrhea didn’t want to be sunbeams.

I had a comparatively easy time in World War II. I did not go through any of the private hells of men on ships in the Navy, of Marines in the Atlantic, of infantrymen everywhere. But I saw and felt enough to empathize with those men. And I learned one profound lesson: don’t panic.

Your car just broke down 27 miles from nowhere? Well, you’re on the ground, not at 12,000 feet. You’re not in enemy territory. It’s only Wisconsin.

Lost your job? There will be other jobs. And you’ve known people who’ve been out of work so long they can’t remember what kind of work they’re out of.

Your wife wants a divorce? At least nobody’s shooting at you. And there are other shiny pebbles in the brook.

What I got out of World War II – and I’m grateful for it – was a crash course in growing up. Over a lifetime I might have learned what I learned in that war. Maybe. But what I and others got in a short span a half-century ago was an undying appreciation for that everyday, ongoing miracle, the resilience of the human spirit.

Anyway, now you can understand why I’d rather have a bee in the car than wrap a car around a tree.

Hét évvel ezelőtt egy nyári napon az országúton robogtunk. A gyerekek a hátsó ülésen utaztak. Egyszer csak a feleségem észrevett egy méhet az autóban. Tüstént kitört a pánik.

– Itt egy méh! – Peggy szinte sikított. – Állítsd meg az autót! – Az volt az érzésem, mindnyájan jobban járunk, ha megcsíp egy méh, mint ha karambolozunk. – Tekerd le az ablakot! – mondtam. – Hátha kimegy.

– Állítsd meg az autót! – utasított Peggy csökönyösen, közel a hisztériához.

Miután letekertük az ablakokat, a méh valóban kirepült, és elszállt New Jersey irányába. A hátsó ülésen a gyerekek megpróbálták visszafojtani a nevetést. Később nyolcéves fiam, Aram kuncogva nézett rám. – Muris volt, mikor az a méh berepült – mondta. – Te sosem esel pánikba, ugye? – Ezt óriási bóknak fogtam fel. Aramnak igaza volt. Valóban próbálom elkerülni a pánikot. Ezt a második világháborúban tanultam meg.

A háború szörnyű kegyetlenség az ember ellen. Ha belekerül, minden figyelmét saját szenvedése és a mélységes rettegés köti le. Hogy túlélje, meg kell tanulnia alkalmazkodni. A borzalmak közelségében tanulni kényszerül.

A második világháború utolsó tavasza előtt egy éven át vezettem B–26-os Martin Maraudereket. A B–26-os nem volt barátságos repülőgép. Az a hír járta, hogy a B–26-oson gyakorlatozók közül többen haltak meg, mint a harcokban.

Ebben az évben sok éjszakát töltöttem álmatlanul, attól félve, hogy esetleg hibát követek el, és nemcsak saját vesztemet okozom, hanem öt társamét is. A B–26-os legénysége a másodpilótából, a navigátorból és három gépfegyverkezelőből állt – mind fiatalabbak nálam. És én 21 éves voltam.

Miután egy németországi célpont fölött végrehajtottuk az első bombatámadást, remegés fogott el, és átengedtem a vezérművet a másodpilótának. Néhány másodperc múlva ismét jól éreztem magamat, és visszavettem az irányítást. Sikerült teljesítenem a megbízatást, és ez megtanított arra, hogy bármennyire megrémülök is, amíg a válság közelről fenyeget, kézben tudom tartani a dolgokat. Aztán lehet, hogy eget verő hibát követek el – de csak aztán.

Földön, vízen vagy levegőben – a harc mindenütt észhez térít, segít felismerni a fontossági sorrendet és azt, hogy van, amitől nem érdemes rettegni. Ez adta meg minden küzdelem értelmét: ha valaki túléli a következő percet – órát, napot, vagy hetet –, akkor a következő talán már jobb lesz.

A harcok során kifejlődött az az érzék, amely a borzalmakban is észreveszi a humort. Ez alapvető a túléléshez: ha valaki meglátja a komikumot, csónakja sértetlen marad az élet bármilyen viharában.

Amikor Texasban B–26-os repülőgépeken gyakoroltam, egy sürgős vakbélműtét miatt kis időre kórházba kerültem. Ez volt a legboldogabb, leggondtalanabb vakációm, amire csak emlékszem. Összebarátkoztam a szomszéd szobában az egyik beteggel, Fletcher Dailey oktatópilótával, aki azért volt ott, hogy enyhülést találjon a fekélyére. Fletcher és én rájöttünk, hogy mindketten tudunk zabkását főzni, és hogy mindketten ismerjük a „Jézus azt akarja, hogy napsugár legyek” szövegét. Önként vállaltuk, hogy valami hasznos munkát végzünk – például zabkását főzünk vagy énekelünk a kórtermekben levő betegeknek. A főnővér azonban nem engedte. Azt mondta, hogy akit a gonorrhoea gyötör, az nem akar napsugár lenni.

A második világháborúban aránylag könnyű dolgom volt. Nem kellett keresztülmennem azon a személyes poklon, amely a haditengerészetnél szolgáló katonáknak, az Atlanti-óceánon a tengerészgyalogosoknak vagy a tüzéreknek jutott osztályrészül a világ bármely pontján. De eleget láttam és érzékeltem ahhoz, hogy átéljem azoknak az embereknek a sorsát. És alaposan megtanultam a leckét: nem szabad pánikba esni!

Elromlott az autója, és 43 kilométeres körzetben nem lehet élő lelket találni? Nos, a földön van és nem 3600 méter magasban. Nem ellenséges területen, csak Wisconsin államban.

Elvesztette állását? Majd lesz másik. És nyilván ismer olyan embert, aki már olyan régen munkanélküli, hogy nem is emlékszik rá, miféle munkát kénytelen nélkülözni.

Válni akar a felesége? De legalább senki nem lő magára. Különben pedig: más is van a világon.

A második világháborúból az az előnyöm származott – és hálás is vagyok érte –, hogy elvégezhettem a felnőtté válás gyorstalpaló tanfolyamát. Egy élet során talán megtanulhattam volna azt, amit a háborúban. De – számomra és mások számára is – ennek a fél évszázad előtti rövid időszaknak még egy öröksége biztosan megmaradt: ez pedig az emberi lélek rugalmasságának, ennek a mindennapi és folytonos csodának a nem múló megbecsülése.

Mindenesetre most talán már érthető, miért viselem el jobban, ha egy méh van az autóban, mint ha a gépkocsi felcsavarodik egy fára.

Vote it up
4
Tetszett?Szavazzon rá!